Miért vallásosabbak az erdélyi magyarok, mint a románok?

Míg Európa magterületén kevésbé vallásosak az emberek, a földrajzilag periférikus országokban erősebb a szociológiailag mérhető vallásosság, és ezt általában a modernizációval, iparosodással és urbanizációval együtt járó szekularizációnak tudjuk be. Az erdélyi magyarok bevallott vallási elköteleződése nemcsak a magyarországi magyarokénál magasabb, hanem a román többségénél is. 

Miért alakult így az erdélyi magyarok valláshoz fűződő viszonya? Erről is beszélt kedd este Kiss Dénes szociológus, egyetemi oktató a kolozsvári volt unitárius püspöki lakban, a Vallásszabadság Házában nemrég létrejött Valláskutató Intézet első nyilvános rendezvényén.

Kiss Dénes szociológus, egyetemi oktató a kolozsvári Vallásszabadság Házában | Fotók: Szabó Tünde

Szociológiai mérésekben óhatatlanul leegyszerűsödik a vallásosság arra, ami megfigyelhető, illetve megkérdezhető a magukat vallásosnak tartó emberektől, szabadkozott Kiss Dénes. Európai felmérésben a Mennyire fontos Isten az ön személyes életében? kérdésre 1-től 10-ig adott válaszok alapján Magyarország a 6–6,9 közötti sávba esik, Románia a 8–8,9 közötti sávba.

Kulturális hovatartozásunk és közvetlen életvilágunk alapján azt feltételezhetnénk, mondja a szociológus, hogy az erdélyi magyarok mérhető vallásossága valahova a magyarországi és a romániai közé esik – és ezt azonnal számokkal cáfolta. Vallásosság tekintetében az erdélyi magyarok sokkal közelebb állnak a romániai többséghez, mint a magyarországi magyarokhoz: 

Mi befolyásolja a vallásosság intenzitását egy adott népességben?

Kelet- és Közép-Európában egyértelműen meghatározza az egyházak korábbi politikai elnyomásának mértéke, foglalta össze Kiss Dénes három szerző eredményeit. Minél drasztikusabban és hosszabban nyomták el a vallásosságot a rendszerváltás előtt, annál kevésbé sikerült feléleszteni (például Oroszországban és a volt szovjet tagköztársaságokban). 

Romániában nem volt olyan súlyos a vallási és egyházi élet elnyomása, a kommunista államvezetés viszonylag hamar kiegyezett az ortodox egyházzal (a jelenkori országos statisztikákat a kutató szerint nem befolyásolja az, hogy az évtizedekkel ezelőtti elnyomás erősebb volt a romániai magyar egyházak irányában). A hihető anekdota szerint a második világháború utáni első ortodox pátriárka jó barátja volt Nicolae Ceaușescunak, mesélte Kiss Dénes, merthogy még egyszerű papként ő fogadta be és rejtegette két napig a háború előtt még üldözött aktivistákat, amikor valahol Olténiában lerobbant az autójuk.

Szoros kapcsolat mutatható ki a vallásosság és a modernizáció két eleme, az iskolázottság és a városra költözés között, és meghatározó a most felnőtt generáció korábbi, gyerekkori vallási szocializációja, sorolta a kutató. Ez utóbbi attól függött, hogy az édesanya dolgozott-e, és ha igen, akkor a kisgyerek felügyeletét a vallásilag is hagyománykövetőbb nagyszülők látták-e el a szocializmus évtizedeiben.

A pompásan felújított Vallásszabadság Háza Kolozsváron

A vallásosság akkor is magasabb egy adott népcsoportban, ha a nemzeti identitás formálódása állami struktúra nélkül kezdődött, mert ebben az esetben a nemzeti identitás inkább kulturális alapokon áll, ebben pedig a vallás jelentősége rendszerint nagyobb. A román nemzeti mozgalom pedig az egyházra épült az önálló államiság előtt. 

Míg amerikai elméletek szerint a vallásosság intenzívebb, ha több, összemérhető nagyságú egyház verseng a hívekért, Európában ez fordítva működik, magyarázta a kutató: minél inkább monopolhelyzetben van egy felekezet, annál inkább tudja mozgósítani a híveket. Romániában pedig országos szinten egyértelműen monopolhelyzetet élvez az ortodox egyház.

Kisebbségek vallásosságát pedig kimutathatóan felerősíti az, ha más valláshoz, felekezethez tartoznak, mint a többség, hivatkozott összehasonlító vizsgálatokra a kutató. Erdélyben ezt tovább erősíti a történelmi magyar egyházak fokozott társadalmi szerepvállalása hagyományosan a közoktatásban és a szociális ellátásban, de újabban más területen is intézményfenntartóként működnek, például a felsőoktatásban a Sapientia Alapítványon keresztül.

A vallásosság növekedése a 20-21. század fordulóján

az Európai Értékrend-kutatásokban ragadható meg számokban. Az 1999-ig tartó növekedést egyes kutatók a vallásosság plafonálódásaként értelmezik (ekkor még nem kérdeztek rá a válaszadók nemzetiségére, csak az 1999-ben, illetve 2008-ban készült felmérésben), utána pedig nagyjából – magas – szinten marad. 1993-ban Románia lakosságának 19 százaléka járt hetente templomba, 1999-ben már közel 25, 2008-ban 30 százaléka, az erdélyi magyarok az 1999-ben kezdődött mérés szerint 40 százaléka, 2008-ban valamivel több, mint 40 százaléka járt hetente templomba.

1993-ban a lakosságnak még kevesebb mint 90 százaléka mondta, hogy szokott imádkozni, 1999-re ez meghaladta a 90 százalékot, 2008-ban ismét 90 százalék alá csökkent. Az erdélyi magyaroknál azonban ebben az évtizedben is emelkedést mértek: a 90%-ot alig meghaladó szintről a közel 95%-os szintre. Konstans 95 százalék körülire mérték azok arányát, akik bevallottan hisznek Istenben.

De hol vannak a hívek?

Mert a lelkészek, kántorok által vezetett templomlátogatási statisztikák közel sem tükrözik a szociológusok által mért vallásosságot még a nyilvántartott hívek körében sem.

Máté István összesítette a Kolozsvári Református Egyházmegyében a templomba járás gyakoriságát a gyülekezetek teljes létszámához képest 1999 és 2011 között. Ebben 2004-ig egyértelmű a csökkenés a húsvét, karácsony és pünkösd első napján tartott istentiszteleteken, és 2011-re csak a karácsonyi istentiszteleti részvétel emelkedett magasabbra az 1999-esnél, a másik kettő nagyjából a 2004-es 35, illetve 22 százalékos szinten maradt. Az úrvacsoravétel és a vasárnapi istentiszteleten a részvétel eleve kisebb volt, és enyhén tovább csökkent.

Máté István adatai, Kiss Dénes diagramja

Ahhoz képest, hogy a felmérésekben az erdélyi magyarok 32 százaléka mondta, hogy hetente jár templomba, az itteni református egyházmegye templomaiban és jelenléti statisztikáiban ennek a fele látszik, illetve a csökkenés 16 százalékról 14-re.

Ha ennek az egyházmegyének a helyzete nem is általánosítható egész Erdélyre, jól jelzi a tendenciát, hogy az emberek a megkérdezős felmérésekben hajlamosak szépíteni azt, valójában mennyire templombajárók, jegyezte meg a kutató. Szekularizált nyugati államban a válaszadóknak eszükbe sem jut füllenteni erre a kérdésre, ezért érdemes ezen a szépítésen elgondolkodni, javasolta Kiss Dénes. 

Nem kutatták még, mi állhat amögött, hogy az emberek nem érzik felvállalhatónak, ha kevésbé vallásosak, mint ahogy gondolják, hogy mások elvárják tőlük. Kérdésünkre, hogy személyes sejtése szerint miért, azt válaszolta, hogy az egyházak társadalmi szerepvállalásának növekedése lehet a fő tényező, ami kiváltja a ténylegesnél magasabban bevallott elfogadást, azonosulást. 

A történelmi egyházak szerepvállalása annyira egyértelmű és átfogó Erdélyben és akár települési szinten is, amit Nyugaton nehezen hisznek el: hogy vidékfejlesztéssel foglalkoznak egyházi szervezetek, utat aszfaltoznak, iskolát újítanak fel. Emiatt óhatatlanul megváltozik az erdélyi magyarok viszonya az egyházukhoz, és ez befolyásolja azt, hogy érzik, milyen szintű vallásosságot várnak el tőlük.

Istenhitünk sokfélébb, mint a keresztény dogmatika,

derül ki szintén a felmérésekből: a megkérdezett erdélyi magyaroknak csak a 80 százaléka mondta, hogy személyes istenképpel rendelkezik, 56,2%-a gondolja úgy, hogy van élet a halál után (azaz feltámadás), 51,1 százaléka hisz a pokol létében, 53,9% az angyalokéban, 73,7% a bűn létében, 14,6% a reinkarnációban és 28,4% a telepátiában.

A vallási trendek nem olyan egyértelműek, ha az összlakossági vagy népcsoportbeli statisztikákat a kutatók életkorra és iskolai végzettségre bontják le, és közös mutatóban vonják össze a templomlátogatás és imádkozás gyakoriságára, Isten fontosságára vonatkozó kérdésekre adott válaszokat.

Ebből úgy tűnik, két folyamat zajlik egyszerre, ahogy azt Tomka Miklós megfogalmazta Magyarországra vonatkozóan: 

a vallás társadalmi periferizálódása, illetve a vallás elitesedése. 

(A nemzetközi kutatók többségének jóslata szerint a kelet-európai vallási fellángolás csak átmeneti, és a vallás valószínűleg teret fog veszíteni a gazdasági fejlődéssel. Más részük szerint viszont soha nem is volt igaz a szekularizációs tézis, ez csak Európa egy részének sajátossága, globálisan nem kimutatható, hogy a modernizáció együtt jár a szekularizációval. Megint más részük szerint pedig az egyházi vallásosság fog teret veszíteni, a vallási individualizáció pedig megerősödik, azaz egyre inkább az egyén saját maga rakja össze azt a vallásos világképet, amelyben hisz, és az egyházak egyre kevésbé lesznek képesek megszólítani őket – vázolta Kiss Dénes.)

Tomka szerint akkor folytatódna a vallásosság perifériára szorulása, ha a vallásosság hátrányt jelentene a legmodernebb, legmagasabb presztízsű társadalmi státuszok elfoglalása során. Több évtizedes munkássága során arra törekedett, hogy kimutassa, Magyarországon sajátos folyamat indult be, és kialakul egy új, egyháziasan vallásos, magasan képzett társadalmi csoport, miközben azért zajlik az általános szekularizáció, magyarázta Kiss Dénes. 

Tomka mindezt a kis létszámú, katolikus lelkiségi csoportok megjelenéséből szűrte le, és azt jósolta, az ilyen jellegű csoportok száma és tagjainak száma is növekedni fog, az ilyen csoportokba pedig jellemzően iskolázottabb személyek járnak. Kiss szerint Tomka ezt nehezen tudta kimutatni Magyarországon, de Kelet-Európa más országaira és az erdélyi magyarokra is jellemző lehet.

Az összevont vallásosság-index a teljes népességben egyértelműen csökken a kevesebb, mint nyolc osztályt végzettektől az egyetemi diplomások felé haladva (kis emelkedéssel a csak érettségivel rendelkezőknél), a mesterit és doktorit is végzettek vallásossága viszont visszaemelkedik a nyolc osztályt végzettek körében mért szintre.

Vallásosság és iskolázottság összefüggése korcsoportra bontva: a fiatalok adatait előrejelzésre is használják | Kiss Dénes diagramja 

Ugyanezt tükrözi ebben a 2010-es felmérésben (vallási kérdésekben frissnek számít, mondta a kutató, ezek a meggyőződések nem változnak sűrűn) a foglalkoztatás szerinti bontás is: legkevésbé vallásosak a szakképzetlen segédmunkások, az alsóvezetők és művezetők, a hosszasan munkanélküliek, majd a vállalkozók és értelmiségiek, akiknél vallásosabbak viszont a felsővezetők, az önfoglalkoztatók, majd az irodai és szellemi munkát végző beoszottak következnek, kiugróan vallásosak pedig a gazdálkodók.

Az életkori bontás még erősebb polarizációt mutat: a vallásosság általában erősödik a 18-29-évesek körében, ahol csak segédmunkásoknál, a felsővezetőknél és az önfoglalkoztatóknál csökken az idősebbekhez képest, a többi foglalkoztatási kategóriában nő.

Mindennek hátterében a kutató az oktatás elitesedését sejti: egyre drágább jó iskolákba járni, nehezebb az elit iskolákba bejutni, ahol a képzési csomag részeként a vallásoktatás is magasabb színvonalú, mint például a szakiskolákban. Kiss Dénes azt feltételezi, a magasabb színvonal azt is jelenti, hogy sikeresebb a diákok vallási szocializációja ezekben az intézményekben.

Vagyis az egyházak számíthatnak arra, hogy a valláshoz, egyházakhoz közelebb állók körében emelkedik a diplomások aránya, de kezdeniük kell valamit azzal, hogy az alacsony képzettségűek közben távolodnak az egyházaktól.