Ki az a Tintapacák és mit csinál? Szántai János legújabb gyermekvers-kötetéből minden kiderül

Tűkön ülve vártuk, mivel fogja megszívatni a szerzőt, Szántai Jánost (kollégánkat, a Főtér főszerkesztő-helyettesét) a beszélgetőtárs, László Noémi (Nonó) a Tintapacák című kötet bemutatóján a kolozsvári Vallásszabadság Házában. A válasz váratlan helyről érkezett: a nyomdával (fel akarta soroltatni vele, hogy az eddigi könyveit milyen nyomdák nyomták).

Drăgan-Chirilă Diána, Szántai János és László Noémi

Szántai ugyanis egy korábbi beszélgetésen összekeverte a szezont a fazonnal, és az igen szép kivitelezésű könyvet a Bookart munkája gyümölcsének nevezte, ami egy kiadó, nem is egy nyomda. Ezzel szemben az Erdélyi Híradó Kiadónál megjelent könyvet a csíkszeredai Gutenberg nyomtatta ilyen szépre, ami nemcsak kiadó, hanem nyomda is.

És tényleg nagyon szép könyvtárgy lett belőle, Nonó szavaival élve az ember „elállt lélegzettel sóhajt, milyen szép ez a könyv”.

Vegyük át ezt még egyszer:

„elállt lélegzettel sóhajt.”

Látszik, hogy egy költő mondta.

A beszélgetés elején rögtön felmerült a cím problematikája is. Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője ugyanis korábban felhívta a szerző figyelmét arra, hogy a kötet címét sokan a tintapaca többesszámaként értelmezik, holott erről szó nincs.

Tintapacák ugyanis egy olyan pacák (egyén), aki tintából van.

Ez már önmagában is indokolja némiképp, hogy a gyönyörűen illusztrált könyv miért a kék árnyalataiban pompázik, hiszen a tintáról a legtöbb embernek és mesterséges intelligenciának a kék szín ugrik be elsőre, de az illusztrátor, Drăgan-Chirilă Diána elmondta, hogy a színválasztásnak technikai oka is van.

Drăgan-Chirilă Diána, a kötet illusztrátora.

Egy olyan, cianotípiának nevezett fotótechnikával készültek ugyanis a grafikával ötvözött illusztrációk, amelyben az előhívás során a képek kék színbe öltöznek.

Ezt azért fogalmaztam meg ilyen ködösen, mert rohadtul nem értek hozzá, de mondjuk Szántai sem, mert ő meg a ciánkálira asszociált, amikor először meghallotta az eljárás nevét, amihez vajmi kevés köze van.

(Mondjuk a biztonság kedvéért azért senki ne nyalogassa a könyvet.)

Különben szerző és illusztrátor között komoly csörte dúlt a majdani vizuális megjelenéssel kapcsolatos eltérő elképzelések mentén. Végül az illusztrátor győzött, a szerző pedig megjegyezte, hogy ez jót tett a könyvnek. Mint fogalmazott, „a szövegek benne áznak a képi világban”, ami, meg kell hagyni, elég plasztikusan kifejezi a tényállást, látszik, hogy egy költő mondta.

Egy költő, akit szintén a saját szavaival élve

„a Napsugár szült meg poétikailag”.

A kötet darabjait, de annak idején a legelső két gyerekverseskönyvének anyagát is a Napsugár közölte ugyanis jórészt, és ezen a ponton Szántai köszönetet mondott Zsigmond Emesének, a lap főszerkesztőjének, amiért annak idején „nem baltával, hanem pávatollal verte fejbe”, ha egy-egy verse kissé fésületlenre sikeredett.

Az első két gyerekverskötet után a szerzőnek több, a felnőtt olvasóknak szánt könyve (vers és próza egyaránt) jelent meg, így a Tintapacák az utóbbi 15–20 év gyerekverseit gyűjtötte össze. Azaz mégsem, hiszen az is elhangzott, hogy

ezek az opusok nem a klasszikus értelemben vett gyerekversek,

illetőleg a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt célba veszik mint egy nagyon gonosz orvlövész.

A szerző szerint amúgy sincs gyerekvers, meg felnőttvers, csak jó vers van, meg rossz vers, bár a rossz vers nem vers, tennénk hozzá csöndes kegyetlenséggel, hiszen ez nagyon sok úgynevezett költőnek igen rossz hír. Ők most elállt lélegzettel sóhajtanak egyet, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges.

A kötetben egyébként direkten vagy utalásszerűen számos költőtárs meg lett idézve tiszteletből, mint Arany János, Devecseri Gábor vagy Kormos István, egy Gloria Fuertes nevű spanyol költőnő viszont „válaszverset” kapott, annak idején, az esti felolvasások során ugyanis egy versével kiverte a biztosítékot Szántainál és a fiánál, Kristófnál egyaránt.

Szántai felolvas.

A szerző különben a kötet illusztrátorának címzett verset olvasta fel a bemutatón Az égfestő címmel, amely így kezdődik: „Az égfestő műhelyében garmadában áll a kék” – ezt pedig alighanem a készülő illusztrációk ihlették.

Szántai János különben annyira sokoldalú, hogy az már-már gömb.

Nonó felidézte, hogy Szántai tulajdonképpen doktor, hiszen az orvosi egyetemen végzett, de gazdag életpályája során volt többek között a Cimbora folyóirat főszerkesztője, dramatizált bábdarabokat, írt filmforgatókönyveket, de volt a kolozsvári tévéstúdió műsorvezetője is.

Utóbbi kapcsán az érintett elmondta, hogy 7 éven keresztül az állam pénzén szidtak mindenkit, sikerült ugyanis egy kritikai közeget kialakítani. Szántai hiányolja az ilyesmit kicsinyke erdmagyar kultúránkból, hiszen el kell ismernünk, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy

nem minden jó csak azért, mert a mi kutyánk kölyke.

Nyilván az is szóba került, hogy jelenleg a Főtér munkatársa, de az is, hogy már készül a következő verseskötet, ami aztán végképp nem gyerekverseket fog tartalmazni.

A címe az lesz, hogy Erdéj.

Így, j-vel.

A szerző látott ugyanis egy graffitit ami velősen csak ennyit adott a méla bámészkodó tudtára: Erdéj. És akkor a Szántaiban lakozó alanyi költő elgondolkodott rajta, hogy milyen ellentétek feszülhetnek a falfirkász lelkében, aki életbe vágóan fontosnak tartja, hogy felfújja a falra, hogy Erdély, de még helyesen leírni sem tudja (azt).

Szerző és illusztrátor dedikál.

A könyvet szintén Drăgan-Chirilă Diána fogja illusztrálni, azt is elárulta, hogy ezúttal is fotográfiával ötvözött grafikai technikával fog dolgozni.

Szántai János közben már jó sok éve dolgozik egy regényen is, „néha ír hozzá”, és egyéb megkezdett munkái is vannak, hiszen meg kell fogalmazni valahogy ezt a j-vel írt Erdéjt, meg egyéb dolgokat is.

Elvégre mi másért találtuk volna ki a betűket…