Ha szólítasz, rock a nevem

2009-et írunk. Sajtófordulattal élve: nagy erőkkel indulunk útnak a kolozsvári Horia Demian Sportcsarnok felé. Rajtam egy fekete póló, ankh-nyaklánc, Converse slip-on graffiti-mintával, szürke hanorák. A barátnőmön egy, azóta vagyonokat érő, mára már vintage darabnak számító, szakadt Dream Theater – Train of Thought-póló, csak úgy mered a borítóról ismert nyitott szemgolyó a közepéről. A barátnőm apja, aki elkísér bennünket (14-15 évesek vagyunk), maga is rocker, esetében dukál a kanadai szmoking, vagyis a farmerdzseki farmernadrággal és egy csapolt sör felszippantásának kívánalmával.

Megérkezünk a sportcsarnokba, a Tankcsapda fog aznap játszani. (Akkor még egykori, sokak által nagyon kedvelt gitárosukkal, Cseresznyével.)

felismerjük a JZSUK-sokat, az apáczaisokat, a brassaisokat, néhány népszerű alakot, felbukkannak a deszkáscipős menőgyerekek, néhány rasztás alak, és a kornak megfelelő bő, zsebes nadrágot viselő laza kölykök, meg az Avril Lavigne-re hajazó sovány csajok fekete szemceruzával, teniszcipőben.

Abban az időszakban minden kolozsvári diákot mindenféle zenei, stílusbeli szubkultúra telibe talált, mindenki egyszerre volt emo, skater, punk, rocker, rasztás, tombolt az erdélyi Félsziget-feeling – a Tankcsapda elsöprő erővel ragadta meg mindet,

Winampról, persze, honnan máshonnan.

2009-ben, azaz 17 évvel ezelőtt (jövőre lesz tehát ez az emlék nagykorú…) az első sorokban álltunk, oldalt, a hangfal szinte kettészakította a belünket. „A stewardess szőke / a pilótafülke / tele van gombokkal…”, mi meg hangfalhoz nyomott homlokkal. A sportcsarnok hangosítási beállításai és az efféle, nekem is aztán idővel természetes kekeckedések akkor még nem érdekeltek, de emlékszem, hogy jól szólt minden. Csapzottra, izzadtra csápoltuk a hajunkat, három napig fájt a nyakam, az ugrálástól a talpam, az akkor már elég hosszú hajamat alig tudtam kifésülni, annyira összeverődött. Rekedtre üvöltöttük magunkat, alig értettük egymás szavát odabent.

2026 van, ezúttal március, és a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon hatalmas, főtéri koncertjük után újra klubkoncertet adott a Tankcsapda a városban. Eredetileg a Form Space-ben kellett volna ennek megtörténnie, de egy kisebb, áldozatokat szerencsére nem szedő tűzesetet követő javítások miatt az Euphoria Music Hallba költözött át az esemény.

A magyarnapos koncertjükön egy egészen rossz helyen álltam, alig hallottam valamit, furcsán terjedt a hang – ezt több ismerősöm is megjegyezte, aki körülöttem állt, mások viszont el voltak ájulva, hogy milyen profi munkát végeztek eszméletlen produkcióval, de ők valahol középtájon és közelebb álltak a téren. Ennek fejében mondtam azt, hogy most itt az idő, a klubkoncert lesz a megmondója, valójában mennyi az annyi.

Az Euphoria Music Hall valószínűleg DJ-knek és zárt körű céges partiknak van igazán kitalálva,

és az oszlopok is jóval szélesebbek, meg más a terem beosztása: csomó lépcső, alkóv, folyosó, bárpult, szék meg asztal van. Emiatt remekül néz ki, ráadásul két hatalmas choppert is kiállítottak vitrinbe a motoros érdekeltségű vendégek nyálcsorgatására – de egy nagyobb, kifejezetten aktív közönség számára szűkös azért a hely.

Az emberek egy része, ahogy mi is, fürtökben lógott a lépcsőkön. Előnye: lehetett látni a színpadot félig, le lehetett ülni, és lehetett közben beszélgetni, illetve, akinek érzékeny volt a füle, nem kellett füldugót tennie. Merthogy erre is gondol az ember egy bizonyos kor után, hiszen tizenévesen még a kutyát sem érdekli, hogy három napig süket. Üssön, vágjon, mint a kettőhúsz, kit érdekel, hogy kásás vonathangban fogsz majd aludni. Hátránya: a színpadot tényleg csak félig lehet látni, és nem a legoptimálisabb a szónikus élményhez.

A kolozsvári (és valószínűleg környékbeli, illetve az ide telepedett) ifjúság és a kicsit idősebb ifjúság, valamint az örökifjúság szintén megjelent. Nem lehetett lépni, úgy állt mindenki, mint a heringek, a keverőpult előtt kétszer is beszorultam az emberek közé, mert a többség ott közlekedett, így jobbnak láttam a lépcsőre menekülni.

Nemrég lépett be a zenekarba Vörös Attila, akit magyar színtérről a Leander Risingból ismerhetnek, de megfordult turnézenészként a Nevermore-ben is, illetve rövid ideig a dán Týr zenekarban gyepálta a húrokat. Fejes Tamás dobost nem láttam, mert eltakarta az oszlop,

A már hozzánőtt, szőke hajlobogtatós szélfúvás-bravúr se tette nagyobbá, de mégis, amikor megdörrentek, nekem csak egy szó jutott eszembe: Motörhead.

Itt fognak a torkomnak esni azok, akik azt hiszik, hogy ilyet nem szabad mondani – hát szabad, csakis azért, mert maga a Tankcsapda is vállaltan Motörhead-rajongó és elsővonalas inspirációs forrásuk,

A Tankcsapda nem lesz soha a magyar Motörhead, de a Tankcsapda Magyarország legnépszerűbb (rock)zenekara, és képesek úgy hozni a rock’n’rollt, ahogy Lemmyék tették. Nem a történelemben és nem a földrajzi meghatározottságban rejlik az ördög, hanem abban, ahogy megszólal az első pár hang, ahogy feldobog az első pár ritmus és ahogy kiszabadul a feszültség.

Megakadt a szemem a setlisten a hangosító berendezés és keverőpult mögött ülőnél. Jó pár dalt nem ismertem, valamikor a kétezres évek közepén – talán pont akkoriban, amikor 17 évvel ezelőtt ugrándoztam a sportcsarnokban rájuk – maradt abba és alakult át az a Tankcsapda, amit ismertem.

Volt annyi bőr a képükön, hogy megcsináltak pár nagyon gáz számot, de sikerült néhány egészen jót is piacra dobni az elmúlt években – őket ez természetesen mind nem érdekelte, faék egyszerűséggel gondolkodnak bizniszről, szórakoztatásról, dalszerzésről, ez a hírhedt Partizános nagyinterjújukból is kiderül. Abban keményvonalas politikai zeneelemzésbe bocsátkozott a moderátor, és sosem éreztem egyszerre annyi mindent, mint annak az interjúnak a megnézésekor: megannyi felesleges ideológiai keresztkérdés, jó pár paraszt válasz, hatalmas őszinteség, a politikamentesség létének vagy nemlétének eldönthetetlensége, a dalszövegek önálló élete és a dalszövegíró önfelmentése…

Tökösen és a szánalmasan ültünk, álltunk a lépcsőn, a barátnőmmel időnként összenézve, kiabálva a szövegeket… néhány dal még megmozdított a körülöttünk lévő ismerősökben, barátokban valamit, mintha automatikusan kapcsolt volna be bennük.

És itt van a lényeg, azt hiszem.

A zene alapvetően a limbikus rendszerre és az amigdalára van hatással, vagyis az agynak arra a részeire, amelyek az érzelmekért, az ösztönökért és a motivációkért felelősek. Jó példa volt erre egy, az elmúlt években népszerűvé vált videó, amelyben egy Alzheimer-kóros, idős balerina A hattyúk tava dallamára fel tudta idézni azokat a táncmozdulatokat, amelyeket régen tanult, mert a zene előhívta benne a beidegződéseit. Ehhez még az is hozzátesz, hogy a tizenéves korban hallott és rendszeresen hallgatott zene olyan intenzitással marad meg az emlékezetben, amely az élet későbbi szakaszában igen ritkán ismétlődik meg. Ezek alakítják ki aztán a tartós emlékeket, amik hozzá kapcsolódnak, és évtizedek után is hozzáférhetők maradnak – olyan ez, mint egy érzelmi archívum, visszarepít minket az időben.

Csak a régieket hallgatom, az újak már nem érdekelnek – mondják sokan. Tankcsapdára, Pokolgépre, Kalapácsra, Ossianra, Moby Dickre. Metallicára, Megadethre, Slayerre. A legobskúrusabb death metál zenekar első korszakára. Akármire.

Ezért van az, hogy ekézzük a zenekart, de közben mekkora bálvány, előtte az állvány, fogja a mikrofonját, és szétfeszít belül a rock’n’roll rugója.