Dolce vita Dél-Olaszországban – vakáció az olajfák, az orechietto és az örök napsütés földjén

A kliensekre vadászó középkorú olasz cápa igen határozottan terel be bennünket a kisbuszba Ostuni vasútállomásán, hogy felfuvarozzon a három kilométerre fekvő kétezer éves városba, amit egy hegy tetejére építették magas falak mögé.

Tudom, hogy átver, miután beszállás közben, mintegy mellékesen közli, hogy fejenként mennyibe kerül a fuvar (relatíve sokba), de szinte vigyorgok, egye fene, ennyi belefér, ezt is meg kell tapasztalni, bírom a magabiztos rámenősségét. Szinte örülök, hogy összejött neki az üzlet, pedig az én zsebemre megy ki az egész. Mi hárman vagyunk, rajtunk kívül még öten ülnek a kisbuszban, egy angol pár, és három olasz.

kezdetleges franciával próbálkozik, nem sok sikerrel. De Olaszországban is ugyanúgy van, mint világ bármelyik részén: ha két érdek találkozik kereskedelmi jelleggel, akkor a nyelvi korlátok nem jelentenek akadályt, az üzlet pedig nyélbe üttetik. A pasas végig mond a néhány perces úton, majd a hegy tetején fehérlő, falakkal körülvett óváros szélén kipakol, kezünkbe nyomja a szórólapját, hogy ha majd távozunk, feltétlenül csörögjünk rá, ő jön és visszavisz a vasútállomásra. Fejenként öt euróért.

Részben azért is mentünk bele a fuvarba, mert azon a hétvégén Olaszországban általános vasúti és tömegközlekedési sztrájkot hirdettek, a vonatok pedig már közlekedtek, de a helyi buszok nem biztos. Aztán visszafelé kiderül, hogy mégis, jár a busz Ostuni és a vasútállomás között, persze aprópénzért lehet jegyet venni. Természetesen nem hívjuk fel a turistakopasztó cápát, biztosan talál magának más palimadarakat.

Utcakép Bariban.
Fotó: Fall Sándor

Visszafelé a buszmegállóban előbb egy idős olasz házaspár hosszú mondandójából valahogy kihámozzuk, hogy valóban innen indul a városi busz a vasútállomásra, pár perc múlva érkezik, érdemes megvárni.

Aztán odalép hozzánk egy ötvenes évei közepén járó férfi, reménykedve kérdezi majdhogynem érthetetlen angol dialektussal, hogy vajon jön-e a busz. Megkönnyebbül, amikor válaszolunk neki, majd felsóhajt, végre valakivel tud normálisan értekezni, mert az olaszok csak olaszul beszélnek.

Aztán kiderül, hogy ausztrál, szinte semmit nem tud Kelet-Európáról, utazgat Olaszországban, Európában. Úgy is néz ki, mint aki csak úgy ráérősen beleutazik a világba, strandpapucsban, rövidnadrág-pólóban, kis szütyő átvetve a vállán. Mi kell több egy nyaralgató embernek, egy ágy és egy zuhanyzó, minden egyébre ott a Mastercard – nevetünk közösen, amíg várjuk a buszt.

És az a Mastercard nem is kell kövér legyen. Dél-Olaszországban vagyunk, az olasz csizma sarkánál, Baritól délre. Nekünk, kelet-európaiaknak van egy – nem alaptalanul rögzült – régi tapasztalatunk, hogy a Nyugat drága. Nos, egyhetes vakációnk alatt minden nap rájövök, hogy talán Genf, Koppenhága, Párizs, Berlin vagy Milánó valóban drága, de Pugliában szinte semmit nem mérnek drágán.

Esti utca Monopoliban.
Fotó: Fall Sándor

a szomszédos Polignano a Mare, vagy Ostuni. Még a városkák óvárosainak turistasétányain egymás érő, az „olasz vacsorázás” fílingjét maximálisan kiaknázó kisvendéglők többségébe is bátran betérhet az ember, nem fogja otthagyni a gatyáját is.

Például hét-nyolc euróért lehet pizzát, pastát vagy egyéb jellegzetes olasz étket enni a ristorantékban – ez Kolozsváron az alsó határa az éttermi árszintnek. De a kiskocsmák teraszán is bátran le lehet ülni elkortyolni egy pohár bort vagy valamilyen olasz koktélt. Nem lehet kihagyni az Aperol Spritzet, vagy a Negroni-koktélt – ha már olasz dolce vita, akkor legyen kövér, hogy ilyen szép képzavarral fejezzem ki magam.

Este Monopoli óvárosában.
Fotó: Fall Sándor

Vagy ott vannak a kis csemegeboltok. Monopoli központjában egy itthoni kis vegyesbolt méretű helyiségben sürgölődik az igen nyájas, egyenruhás eladó, ránéz a betérőre és rögtön látja, mit adjon neki. Szeleteli a malomkerék átmérőjű mortadellát, majd nyúl is a prosciuttoért, abból is vág hajszálvékony szeleteket.

De a környéken termett olajbogyó is kell ám, abból is mér. Aztán jön a többi: kimérős kézműves pesto (olyan illata van, hogy elgyengül az ember lába tőle), és a helyi specialitás, a frissen sült, még meleg, habos tésztájú kis cipó, a puccia, amibe a finomságokat bele kell pakolni. Szinte megtelik a szatyrom, megdöbbenek, milyen kevés a végösszeg, otthon ennek az árunak a felét tudnám megvenni ennyi pénzért.

Minden portéka osztályon felüli minőség, itt nem lehet silány termékeket venni. Ez az, amire rájövünk egy-két nap alatt: itt képtelenség éhen maradni, és ugyanígy képtelenség rossz minőségű árut kapni. Minden étel egyszerű, de az alapanyagok kiválóak és az elkészítésük is kifogástalan, a legjelentéktelenebb kis lebujban is (ha lenne ilyen lebuj, de nincs, mivel a boltok, ristoranték tulajdonosai adnak annyit magukra, hogy tiszta, civilizált helyeket működtessenek.)

Monopoli, óváros.
Fotó: Fall Sándor

Egyik kedvenc helyünk egy helyre kis sütöde, ahol pizzát, focacciát, pucciát, piadinát és hasonló olasz finomságokat lehet venni. Este hatkor nyit, tizenegykor zár, és folyamatosan sor van a pultnál. Egy-két asztal is van, de az emberek általában elvitelre vásárolnak itt. Két kedves hölgy a pultnál, míg a kis konyhán Michele és Maria készítik a finomságokat. Félreesik a turistaútvonalaktól, javarészt helybéliek vásárolják itt a vacsorát. Ezért benn természetesen óriási a hangzavar – ha egy olasz beszél, akkor ott van hangerő rendesen, hát még ha több ismerős család verődik össze egy térben! A tévében valami focimeccs megy, az olaszok fél szemmel azt is nézik, de közben az egyik asztalnál esznek és átkiabálnak a pultnál álló másik családnak. Hangosak, vidámak, tudnak élni.

Puglia nem a leggazdagabb régió Olaszországban, sőt. A régiónak nincs különösebben fejlett ipara, a mezőgazdaság az erőssége (gabonát, olajbogyót, szőlőt, mandulát, zöldségeket és gyümölcsöket termesztenek végeláthatatlan mezőkön), ezenkívül a halászat és a turizmus is jelentős megélhetési forrás.

Monopoli régi kikötője.
Fotó: Fall Sándor

Szóval a vidék anyagi, megélhetési szintje nem is mérhető a gazdag észak-olasz régiókéhoz, a munkanélküliség is elég magas, 15 százalék körüli. Ennek ellenére nem láttam szomorú vagy gondterhelt helybélieket, mindenki éli az egyszerű életét és minden alkalmat kihasznál, hogy vidám legyen, nevessen és hatalmasakat beszélgessen a szomszéddal, rokonnal, ismerőssel.

Ücsörgök este a szállásunkként szolgáló apartman kis erkélyén, mert végre van egy kis hűsebb levegő a napközben nedvesen hömpölygő 31-32 fok után (igen erősen süt itt a nap, még szeptemberben is), és riadtan ugrom fel a székből, mert úgy hallom, forradalom van, lázadó tömeg vonul épp az utcán. De csak egy soktagú és vidám olasz család halad el alattam, a járdán, és annyira hangosan beszélgetnek szélesen gesztikulálva, hogy visszhangzik a szűk utca.

Polignano a Mare sziklafalak közé ékelődő híres strandja a Borbonico hídról.
Fotó: Fall Sándor

Még valami, ezt is az erkélyünkről láttam: kora délelőtt a szemközti ház földszintjén levő vállalkozás nagy kirakatablakait mosta egy pasas. Egy takarítócégtől érkezett, egyedül volt, mindenféle eszközökkel felszerelve, és egy hosszú nyelű partvissal sikálta a nagy üveg táblákat. Dolgozott, ez volt a munkája. És egyszer csak munka közben dalra fakadt: előbb halkan dúdolgatott, majd teljes hangerővel énekelt az utcán, miközben járt a keze.

Eszembe jutott, hogy egy ilyen munkát milyen unottan, mord arccal, esetleg halkan káromkodva végeznek el otthon, egy kolozsvári utcán.

De egyébként Monopoli csendes, és a szomszédos Polignano a Mare is. Sehol nem üvölt a zene vagy az FM rádió, csak az élet normális zajait lehet hallani. A nyugati turisták igen csendesek, visszafogottak, szótlanul vagy halkan beszélgetve sétálgatnak, vacsorázgatnak, öltözetük is diszkrét. Ezzel szemben az olaszokról szó szerint ordít az életöröm, az energia, a ruhájuk színes, az ékszereik csillognak, a bőrük sötétbarnára sült.

Nem mondok újdonságot azzal, hogy az olaszoknak van egy velük született szépérzékük, arányérzékük, ízlésük. Például bámulatosan össze tudják pászítani ruhadarabjaikat, színben, stílusban, hangulatban. És ez hétköznap is megvan, amikor elugranak a boltba, vagy este kimennek a térre.

Kilátás a tengerre Polignano a Mare magasan fekvő óvárosából.
Fotó: Fall Sándor

Mert Monopoliban elterjedt szokás, hogy a városközpontban és a környéken lakó idős emberek esténként szépen felöltöznek és kimennek a fák szegélyezte központi térre, viszik magukkal az összecsukható kempingszékeket, és azokon ücsörögve nézelődnek és vitatják meg a nap történéseit. Ilyenkor, ha az ember elmegy mellettük, magától értetődő természetességgel köszön oda egy buona serát, ők meg visszaköszönnek. Ettől is közvetlen és meghitt a hangulat az ilyen helyeken.

Ugyanígy, az óváros szűk sikátoraiban, ahol már szinte minden helyiségből, hajdani lakásból turistaszállást csináltak az évszázados fehér épületek földszintjétől a tetőteréig, a még ott lakó idős nénik – a nonnák – esténként kiülnek ketten-hárman az ajtó elé a színes otthonkáikban és nézik a turisták vonulását. Ilyenkor az ember a saját nagyanyját látja bennük és odaköszön, kedvesen viszonozzák.

Ostuni óvárosának központi tere.
Fotó: Fall Sándor

Monopoli tengerparti városka, de nincs túl sok homokos tengerpartja. Az egész partvidék fehér mészkőből áll – a szomszédos Polignano óvárosa egyenesen húsz-harminc méter magasan fekszik közvetlenül a tengerparton, a mészkősziklákon –, csak néhol szakítva meg egy igen rövid homokos, menedékes, lágyabb rész, ahol fürdőzni, napozni lehet. Közvetlenül a tengerparton álló több száz éves bástyák és várfalak alatt húzódik az egyik leghosszabb, de csak alig száz méteres homokos part.

ha az ember fürdeni akar a tengerben, legfeljebb délelőtt vagy késő délután bír ott lenni a parton, különben ropogósra sül. (A dél-európai országokban, így Olaszországban is nem véletlenül tartják a déli sziesztát, ilyenkor a fű se nő, nem járnak emberek az utcán, bezárnak a boltok, hogy aztán estefelé újrainduljon az élet).

Szűk utcácskák Ostuni óvárosában.
Fotó: Fall Sándor

A szezonvégen nincs tumultus a parton, de a homokos rész így is igen hamar megtelik. Leterítjük a törölközőinket a fal tövében, a sziklán, az Adriai-tenger vize itt világítóan türkizszínű és tiszta – és meleg, akár órákat is el lehet tölteni lubickolással. Mellettünk nagy olasz család áll körben, derékig a tengerben, feketére sülve és tárgyalják a tárgyalni valót. Közvetlenül a víz mellett, egy sziklán huszonéves lány és barátja éppen kézzel tépnek fel egy-egy pucciát (cipót), tömik meg sonkával, mozzarellával és paradicsommal, nyitnak mellé egy szardíniai Ichnusa sört, ez a korai ebédjük.

Távolabbról hallom egy nagy társaság hangos nevetését, ugyanazok, akik előző este kedélyesen vacsoráztak a focaccia-sütő helyen, felismerem az egyik pasast a hosszú göndör, ősz hajáról, vastag aranyláncáról. Aztán este a régi kikötőben sétálgatva nézem, amint egy kisebb külföldi társaság eszegeti a papírdobozba elvitelre vásárolt paradicsomszószos orecchiettét (ez a helyi tésztaféleség), issza hozzá a palack helyi bort, nézik hozzá a tengert.

Egyszerű élvezetek ezek, de itt erről szól az élet, nyugisan, természetesen, derűsen zajlik és a turistákra is átragad.

Mert ő már lassan nem tud semmi hasonlót megenni, mondja, kicsit elege van a lisztes kajákból, de ő hetek óta olasz földön van. Mi tagadás, én sem értem, hogyan tudnak a helyiek naponta többször ennyi tésztát, lisztet elfogyasztani, mégsem híznak el (valószínűleg az elfogyasztott ki mennyiségek és a testmozgás, a séták teszik). De hát Olaszországban az ember egyen pizzát és pastát, főleg, ha turista.

Aztán elválnak útjaink, az ausztrál, akinek a nevét sem tudtuk meg, megy egyik irányba, mi pedig a másikba. Itt igen jó a vonatközlekedés, a vadonatúj, korszerű szerelvények százötvennel száguldanak a települések között. A vonatok húszpercenként járnak mindkét irányba, pár euróért jó messzire is el lehet utazni.

Ilyeneket látni Ostuniban.
Fotó: Fall Sándor

Ez annyira kényelmes, hogy eszünkbe nem jut autót bérelni. A szűk utcákban egyébként is igen nehéz parkolót találni. A helyiek tökélyre fejlesztették a parkolás művészetét, bármilyen szűk kis helyre be tudnak állni a kis autóikkal, akár úgy is, hogy finoman hátrább taszítják a már ott parkoló kocsit (több ilyet is láttam, de botrány egyszer sem lett belőle). Itt nem látni böhöm BMW-ket, Audikat, terepjárókat, mint otthon, minél kisebb a járgány, annál könnyebb vele a közlekedés. Azt is megfigyeltem, hogy

Kolozsváron annyi Tesla és egyéb, zöld rendszámos elektromos autó közlekedik, hogy az embernek már fel sem tűnik. Monopoliban, Polignanóban, Bariban alig láttam egy-két hibrid járművet, itt az emberek a hagyományos benzines és dízelautókkal járkálnak.

Strandolás a várfal tövében, Monopoli.
Fotó: Fall Sándor

Szóval Dél-Olaszország igen kellemes hely, érdemes legalább egyszer megnézni. Számításaim szerint jóval olcsóbban meg lehet ejteni, mint mondjuk egy görögországi vakációt, olcsóbb a szállás, olcsóbb az étkezés és általában az élet. Kolozsvár és Bari között háromnaponta van közvetlen WizzAir-repülőjárat (egy óra és húsz perc az út), ha az ember ügyesen és időben levadászik egy kedvezményes árú repülőjegyet, hozzá pedig a Booking-on vagy az Airbnb-n egy szállást is, igen kellemes vakációt tölthet el ezen a csodálatos vidéken (még úgy is, hogy a visszaút előtt hét órát késett a gépünk – de legalább elindult, nem hagyta sorsukra az utasokat, ahogy az a nyár folyamán több alkalommal is megtörtént).

Képeslapra illő, gyönyörű kis városkák ezeréves épületekkel, templomokkal, sok napsütéssel, meleg tengerrel, olajfa-ligetek között haladó igen jó vasúti közlekedéssel és remek ételekkel. Hát ilyen itt a dolce vita, egyszerű, szép és tartalmas.