„Üdv, muzungu!”, avagy erdélyiként erdélyi nyomon Ugandában (INTERJÚ)

Lukács János Istvánnal régóta ismerjük egymást, évekig dolgoztunk együtt a Krónika napilap szerkesztőségében. Aztán elváltak útjaink, később hallottam, hogy felhagyott az újságírással, és elment magyar nyelvet és irodalmat tanítani a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceumba.

Arra viszont felkaptam a fejem, amikor kiderült, hogy elutazik önkénteskedni két hétre Ugandába, ráadásul a hatodik osztályos Egon fiával együtt. Alig vártam, hogy hazatérjen, és leülhessünk beszélgetni az élményeiről.

Néhány napja jöttél haza Ugandából. Hogy bírod az itthoni klímát?

A klíma tényleg más. Pár napja még a Nílusban fürödtünk. Uganda amúgy is teljesen más világ, mint amihez hozzászoktunk mi itt, Európában. Nekem meg Egonnak, a 13 éves fiamnak is ez volt az első Európán kívüli utunk, és tanulságos volt látni, hogy egy olyan országban, amelyben az állam és a társadalom szervezettségi foka jóval elmarad akár a Romániáétól is, hogyan tudják az emberek a mindennapjaikat élhetővé tenni.

Lukács János és Egon az ugandai Kabembe határában|Fotók forrása: Lukács János István

Több közösségben is jártunk, de volt egy bázisunk, egy kis falu, és az ahhoz tartozó tanyavilágban segítettünk kályhákat, kemencéket építeni a helyieknek. Ez volt a fő tevékenységünk önkéntesként.

Mi volt az oka, hogy elmentetek a fiaddal önkénteskedni Afrikába? És miért „csak” két hétre?

A történet múlt év szeptemberének elején kezdődött, amikor megtudtam, hogy megszűnik a tanári állásom a tordai líceumban. Magyartanár voltam ugyanis Tordán, és tanévkezdés előtt egy héttel derült ki, hogy bár minden szükséges feltétellel rendelkezem, mégis másnak adják az óráimat.

Ott maradtam egy légüres térben, és elhatároztam, hogy kitalálom újra az életemet, keresek valami olyan tevékenységet, amiből feltöltődni lehet, tapasztalatokat gyűjteni, új embereket megismerni, és kipróbálni magamat egy olyan helyzetben, amilyenben még nem voltam. És ezt a merőben szokatlan, új élményt szerettem volna – miért ne – a fiammal megélni. Nem turistáskodni akartam valahol, hanem részt venni valamilyen hasznos projektben.

Wasswa falu, a mabirai esőerdőben. Itt működik a fociakadémia

Eleinte több időre szerettem volna kimenni, két-három hónapra, de ez Egonnal együtt nem volt megvalósítható – ezért le kellett rövidíteni két hétre az egészet. De később szeretnék visszamenni hosszabb időre.

Hogyan találtátok meg éppen Ugandát?

Elkezdtem keresgélni a neten, olyan szervezeteket, intézményeket, amelyek ilyesmivel foglalkoznak, és rábukkantam egy olyan szervezet honlapjára, amely bizalmat sugárzott, úgyhogy írtam nekik. Az, hogy pont Ugandába, Kabembébe kerültünk, szinte véletlennek mondható. A lényeg az volt, hogy olyan helyre menjünk, ahol más kultúrát, másféle embereket ismerünk meg, és ezekkel az emberekkel olyan közös tevékenységben vegyünk részt, amely által mi is gazdagodhatunk.

Eleve Afrikába szerettél volna menni, vagy mindegy volt az úticél?

Alapvetően mindegy lett volna, de Afrika érdekelt leginkább. Nagyon sok sztereotípia él az európai emberek fejében – az én fejemben is egészen mostanáig – Afrikáról. Vannak azok a klasszikus szociofotók, amelyek tucatnyi csontsovány fekete kisgyereket ábrázolnak egy kunyhó előtt, mi nagyjából ezzel azonosítjuk Afrikát. Én meg arra gondoltam, hogy nézzük meg, tényleg ilyen-e az a földrész, és ha ilyen, mire jó ott az én két kezem, ha pedig nem ilyen, akkor lássuk, mit hozhatnék haza onnan, milyen tapasztalatokat gyűjthetnék össze.

És megfelelt ennek az Afrika-képednek a tapasztalat?

Nem, ez egy nagyon leegyszerűsített kép Afrikáról, a valóság sokkal árnyaltabb ennél. Mi egy Kabembe nevű kis faluban voltunk, egy nagyvárostól, Mukonótól húsz kilométerre, viszonylag főút mentén, de a tulajdonképpeni munkát egyfajta tanyavilágban végeztük, ahová az őserdőn át lehetett eljutni. Testközelből tapasztaltuk meg azt a világot, láttuk, mennyit dolgoznak, hogyan próbálnak ott megélni a helyiek.

Mivel foglalkoznak az ottani emberek?

Főleg mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, illetve aki tud, bejár dolgozni a városba. A gyümölcs megterem a fán, a zöldség megterem a földeken. Az éhezésnek azt a mértékét, amikor az éhenhalás fenyeget, én nem láttam. Ami valóban gond, az az ivóvíz, illetve az ivóvízhez való hozzájutás hiánya. Hosszú kilométerekről hozzák a vizet az emberek, nagy, húszliteres kaniszterekben, abból négyet-ötöt felkötnek egy biciklire, megtöltik, aztán a 80-100 liter vizet hazataszítják kerékpáron. Néha óvatlanságból fertőzött vizet isznak, emiatt különböző betegségek, járványok ütik fel a fejüket.

Utcakép Mukonóban

És ha már betegségek: Afrikáról, egyéb betegségek mellett, sokaknak az AIDS jut eszébe, nem alaptalanul. Mi is ellátogattunk egy AIDS-klinikára – tulajdonképpen egy nagyobbacska ház volt –, gyógyszereket vittünk a betegeknek. Nyomasztó, szívszorító élmény volt látni őket.

Ott hol laktatok? A szervezet biztosította a szállást?

A programvezetőnk, Moses Wambale házában laktunk, ettük, amit ő evett, ittuk, amit ő ivott, részt vettünk a programokon. Ő egyébként alapított az egyik faluban egy futballakadémiát, saját zsebéből fizet két edzőt, akik kijárnak edzeni a srácokat és a lányokat, mert ott mindenki focizik, a labdarúgás rendkívül népszerű.

Ha jól tudom, vittél is ajándékba egy focilabdát.

Igen, tudtam erről, ezért vittem az ottani srácoknak egy labdát és egy pumpát, ezeknek nagyon örültek. Egy nagyjából húszfokos lejtőn fociznak, az edzőjük nagyon komolyan foglalkozik velük. A foci népszerűségének leginkább az az oka, hogy nemcsak sportágként tekintenek rá: ez az egyik legfontosabb kitörési lehetőség a falusi gyerekek számára, ezt mindenki érzi.

A focin kívül az egyetlen kitörési lehetőség a tanulás

És időtöltésnek sem utolsó: áram nincs, tévé sincs, mobiltelefon van ugyan, de többnyire nem okostelefon, mobilinternet is van, bár akadozik, ahol pedig be is van kötve az áram, gyakoriak az áramkimaradások. Tehát nem nagyon van mivel elütni az időt, mint közösségi tevékenységgel, ennek az egyik legjobb módja pedig a focizás.

Milyen más kitörési lehetőségek vannak a focin kívül?

A focin kívül csak a tanulás. A családok tudják ezt, és aki megengedheti magának, taníttatja a gyerekét. Hét elemi van, utána négy osztály, a secondary school, aztán még két osztály, a high school. Az első hét elemi után sokan, főleg a lányok, már nem járnak tovább iskolába, mert a családoknak a továbbtanulás anyagilag nagyon megterhelő. Úgyhogy marad a foci.

De mindenkiből nem lehet focista.

Ez igaz, úgyhogy a kitörési lehetőségek nagyon korlátozottak. Strukturálisan, alapjaiban kéne változtatni a rendszeren.

Mivel telt egy napotok?

Helyi anyagokból elkészíthető kemencéket, kályhákat építettünk több családnál, agyagos sárból és matokafa törzséből. Ezek nem azért fontosak, mintha fáznának az emberek, mert elég nagy a hőség arrafelé, a hőmérséklet folyton harminc fok fölött van – főzésre viszont nagyon jó. Az emberek többsége – főleg a szegények, tehát szinte mindenki – kint főz a szabadban: a ház előtt két-három kőre ráteszik az edényeiket, ott főznek vagy sütögetnek. Ez elég tüzelőanyag-igényes tevékenység, a projekt célja pedig az volt, hogy a kemenceépítéssel minél gazdaságosabban ki lehessen használni a tüzelőanyagot, mert a szén nagyon drága, igyekeznek nagyon óvatosan beosztani.

Badru mester megtöri a matokafa törzsét. Ebből lesz a kémény

Egyéb tüzelőanyag nemigen van, a matokafa törzse nagyon vizenyős, kivágni egyébként is törvénytelen, persze vannak, aki mégis kivágják, feldolgozzák, és árulják a szenet, természetesen feketén. Minden feketén megy abban az országban, számlát legfennebb a turistás helyeken adnak, mondjuk a Murchison park vendégfogadó helyén – ott viszont átesnek a ló túloldalára, ha vettem egy sört, névre szóló számlát állítottak ki, hosszan kellett betűznöm a nevemet minden alkalommal. De szinte sehol máshol nem foglalkoznak ilyen apróságokkal.

Nem is tudtam, hogy tudsz kályhát rakni.

Ott tanultam meg, nem olyan nehéz tudomány az (nevet). Kis agyagdarabokat kell egymáshoz csapkodni, hogy álljon össze tömény masszává, utána mindenki összetapasztja, közben el kell helyezni a megfelelő méretűre szabott matokatörzseket, azokból lesznek a kályha járatai. Mikor megszáradnak, kihúzzák őket, így lyuk marad az agyagban.

Készül a kemence

Másik érdekesség, hogy a kályhát a meglevő edény méretéhez kell szabni, gyakorlatilag két vasedényt kell körbeépíteni agyaggal, abban főznek, ez azért jó, mert nemcsak alulról, hanem oldalról is kapja a meleget. Készül még egy átvezető cső, amiből kiszedik a matokafát, és ez a cső maga a kémény, ahol kivezetik a füstöt. Ennyi. Ez az építés hatalmas esemény egy család életében, jön a szomszédság, a gyerekek, az asszonyok, mindenki összegyűl.

Végig ott voltatok a faluban és környékén, vagy volt alkalmatok szétnézni máshol is az országban?

Hétközben ott voltunk Kabembében, dolgoztunk. Délután, amikor végeztünk a munkával, bementünk Mukonóba, a városba. A járművet, amivel közlekedtünk, ők taxinak hívják, de ezek inkább tömegközlekedést pótló kisbuszok, amik iszonyatosan zsúfoltak mindig, lógnak rajtuk az utasok, mégis megállnak mindenhol, ahol leintik vagy ahol ki akar szállni valaki.

A Nílus forrásvidéke, naplementekor

Az első hétvégén, ha már ott voltunk, elmentünk szafarizni a Murchison parkba, a második hétvégén pedig a Nílus forrásához és az Egyenlítőhöz.

Hogyan kommunikáltatok a helyiekkel? Nem csak nyelvi értelemben, persze úgy is, hanem arra is gondolok, hogy miként viszonyulnak ott az idegenekhez.

Angolul kommunikáltunk velük. Az angol hivatalos nyelv az országban, az oktatás nyelve is az angol. De aki nem jár iskolába, az nem tanul meg angolul. Otthon többnyire luganda nyelven beszélnek az emberek, de sokan beszélnek egy alapszintű, furcsa kiejtésű „afrikai angolt”.

Ugandában nagyon szeretik a fehér embereket, az utcán odaszaladnak a gyerekek azzal, hogy „hi, muzungu!”, vagyis „üdv, muzungu!”; muzungunak a fehér embert nevezik. Nagyon kevés a fehér arrafelé, ezért különleges látványnak számít, főleg az olyan eldugottabb helyeken, mint egy kis falu. Fehér felnőtteket még csak-csak látnak, mert odatéved egy-két nyugati, amerikai önkéntes, de fehér gyereket végképp nem, úgyhogy Egon különösen izgalomba hozta őket – ő is feltalálta magát, megszólalni nem nagyon mert angolul, de sok mindent értett.

Gyerekek, egymás közt. Az európai gyerek ritka arrafelé, mint a fehér holló

Nagyon közlékenyek, nagy értéke van közöttük az emberi kapcsolatoknak, a barátságoknak, a szomszédságnak, mindenki mindenkivel összejár, ha valami gond adódik, mindig akad valaki, aki segít. Amikor találkoztok, és megkérdezik, hogy „how are you?”, az nemcsak egy udvarias társalgási forma, hanem van benne egy őszinte érdeklődés, ezért illik valamit válaszolni rá. És ez még az olyan formalizált kapcsolatokra is igaz, mint amikor megállít egy rendőr…

Megállított egy rendőr?

Igen.

Miért?

Utolsó napunkat töltöttük Ugandában. Amikor értünk jött az autó a Nílus forrásához, ahol voltunk raftingozni, akkor letörték a tükrét. Visszafelé jövet a sofőr bejelentette a rendőrségen az ügyet, kapott egy igazolást, és mentünk tovább. Könnyű megvesztegetni a rendőröket Ugandában, de ő jobb szerette törvényesen intézni az ilyesmit, mert ha minden faluban le kell fizetnie a rendőrt, az elég sokba kerül.

Utcakép szépségszalonnal

Rendben volt tehát minden, de mielőtt Entebbébe értünk volna, ahol felszálltunk a repülőre, megállított a rendőr a tükör miatt. Miután kedélyesen eltársalogtunk, és kiderült, hogy minden rendben a papírjainkkal, a rendőr megkérdezte, hogy nem adnánk-e neki ezer ugandai shillinget, mert inna egy kávét. Elképesztő, de tulajdonképpen koldult tőlünk két lejt, mert átszámítva ez nagyjából ennyinek felel meg.

Gondolom, nem volt könnyű megemészteni ezeket a kulturális, mentalitásbeli különbségeket.

Próbáltam itthonról felkészülni, amennyire lehetett, de a valóság azért tényleg sokszor mellbevágott. Ami nagyon eltér, az például az oktatás. Uganda viszonylag fiatal ország, rengeteg a gyerek, minden családban legalább öt-hat, de néha több gyereket nevelnek, emiatt sok iskolára van szükség. Eltérően a mi viszonyainktól, a közoktatás nem ingyenes, mivel az állami oktatási rendszer csak elméletben létezik.

Oktatás a kabembei közösségi iskolában

Kétféle iskola van. Egyrészt vannak az alapítványi, illetve egyházi iskolák, de azok is tandíjkötelesek, akárcsak a különféle cégek, szervezetek által működtetett tanintézmények. Vannak továbbá az ún. közösségi iskolák, ami azt jelenti, hogy a faluközösség szülői közösen létrehoznak egy sulit. Ez a „parents’ school”, ami végtelenül szerény körülmények között működik, a szülők maguk szervezik a munkát, fizetik a tanítókat, portást, mindenkit. És a mi anyagi viszonyainkhoz képest ezt ők aprópénzből meg tudják csinálni. Igaz, hogy a parents' schoolban nagyon kicsik a fizetések, ráadásul például Kabembében összesen 8 ember tanít mindenféle tantárgyat.

Maga a tandíj nem kevés, a legolcsóbb helyen is, mondjuk a kabembei iskolában egy évharmad mintegy százezer shillingbe kerül, ez átszámolva 100-110 lejnek felel meg. Az emberek többsége igyekszik előteremteni ezt az összeget, persze vannak gyerekek, akik anyagi okokból nem járnak iskolába, de viszonylag kevesen. Az iskola maga – nem akarom ezzel megbántani őket – egy deszkatákolmány, de nem gyalult deszkából, hanem egymáshoz szegezett lécekből. Az igazgató viszont büszkén mutatta nekem, hogy ott vannak a téglák az udvaron, amiket a gyerekek készítettek a szülőkkel együtt, és ebből épül majd az új iskola.

Akik tudnak nagyot álmodni: ezekből a téglákból épül az új iskola

Felemelő érzés volt látni, hogy vannak emberek, akik tudnak nagyot álmodni, ilyen körülmények között is, mi meg panaszkodunk, hogy mi mindenünk nincsen. Vannak azonban iszonyú drága iskolák is, szuperül felszerelt laborokkal, számítógéptermekkel, ahol fegyveres őr áll a kapuban és csak dresszkóddal lehet belépni – ezekbe járnak az ugandai elit gyerekei, akik nincsenek is kevesen. Ezekben az elitiskolákban a tandíj nagyságrendekkel több, a szegényebbek számára megfizethetetlen.

A vagyoni különbségek tehát elég jelentősek.

Óriásiak. Középosztály tulajdonképpen nincs is, van egy nagyon széles szegény és egy nagyon vékony gazdag réteg, amelynek a tagjai szögesdróttal védett, bekamerázott, fegyveresekkel őrzött házakban élnek. A fegyveresek látványa egyáltalán nem meglepő dolog, az, hogy egy gazdag ember felfegyverzett őröket fogad a háza őrzésére, teljesen megszokott. Sőt, macsetével hadonászó kisgyerekeket is láttam, azon sem ütközött meg senki.

Ha már a fegyvereknél tartunk: Uganda mennyire számít biztonságos országnak?

A régión belül biztonságos országnak számít, oda most éppen menekülnek az emberek Kongóból, ahol ebolajárvány van, Uganda azonban lezárta a határt. Ha biztonságról beszélünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy mihez képest? Mielőtt mi odautaztunk volna, Nairobiban volt két robbantás – pedig a szomszédos Kenyára a térségben biztonságos országként tekintenek, hozzá képest Ugandában zavarosabb a helyzet. A nagyobb bevásárlóközpontok vagy szállodák előtt az őrök mindenkit megmotoznak, minket is többször megmotoztak. A bűnözés elég nagy, nem tanácsos az embernek a vagyontárgyait, értékeit közszemlére tennie, erre fel is hívták a figyelmünket.

A piac a közösségi élet tere

Nem tartozik a bűnözés témaköréhez, inkább kulturális sajátosság, hogyan működik az utcákon az autósforgalom: átjárók, jelzőlámpák nincsenek, a forgalom viszont nagy, hatalmas dugók alakulnak ki, rengeteg motorbicikli, autó, gyalogos, és ha át kell menned az út egyik feléről a másikra, akkor vigyáznod kell, mert önmagadra vagy utalva. Mivel az állam sokkal kevésbé van jelen, mint nálunk, nincs védőháló, nincs szociális ellátás, a farkastörvények sokkal erősebbek, az emberek gondoskodnak magukról és egymásról.

Mindeközben pezsgő társadalmi és közösségi élet zajlik, elég kimenni a piacra, ahol az emberek hatalmas összevisszaságban árulják a portékáikat, nincs külön részlege a különböző áruknak, az utcán sütögetik az ebédjüket – ez látszólag maga a káosz, de csak azt mutatja, hogy ezekben az emberekben van élet.

Apropó piac: mit ettetek?

Helyi ételeket. Nagyon sok zöldséget fogyasztanak, mindent frissen, mert ugye hűtőszekrénye egy átlagembernek nincs. Amihez könnyű hozzáférni és elég olcsó is, az a matoke, vagyis a főzőbanán, aminek lehántják a héját és megfőzik, kicsit édeskés, kicsit kesernyés íze van. Persze nagyon sokfajta banán van, mi meg sem tudnánk különböztetni egymástól, de ők igen. Babot esznek még, rizset, sok halat.

Az egyik fotód, amit feltöltöttél a Facebookra, szentmise után készült egy katolikus templom előtt. Milyen az ottani keresztények helyzete, mennyire elterjedt a kereszténység?

Uganda vallásos ország, az ország nagy része keresztény: katolikus, protestáns, anglikán, de jelen vannak a Jehova tanúi is, elég sok kisegyház tábláját, imaházát láttuk. És létezik egy elég erős és hangos muzulmán kisebbség, sokfelé lehet látni mecseteket, amelyekből hangszórón keresztül szól az imádság.

Ugandában mindenki hisz valamiben, a misén tele volt a templom emberekkel. Élmény volt mindjárt az első nap részt venni a mukonói misén, ahol angolul folyt a prédikáció, az énekek egy része angolul, más része luganda nyelven hangzott el. Az emberek énekeltek, tapsoltak a templomban, olyasmi hangulata volt, mint az amerikai gospel-miséknek.

Aki követte a közösségi médiában az „előkészületeidet”, láthatta, hogy többször előfordult Sass Flóra neve. Róla mit kell tudni, és miért fontos számodra?

Amikor eldőlt, hogy elutazom Ugandába, kerestem esetleges erdélyi vonatkozásokat hozzá. Így találtam rá Sass Flórára, érdekes élettörténet az övé. 1841-ben született Nagyenyeden. Az 1848-49-es szabadságharc idején a románok legyilkolták a teljes családját, ő úgy menekült meg, hogy a román dajkája magáénak vallotta. Egy örmény család vette gondozásába, velük együtt menekült el a szabadságharc leverése után. Az örményektől elrabolták a törökök, és rabszolgaként nevelték fel. Vidinben árulták mint rabszolgát, és épp akkor járt arra egy Samuel White Baker nevű angol lord, aki a Duna-deltai vasúthálózat építésével volt megbízva. A vidini piacon megtetszett neki a szép szőke lány, megvásárolta és elvette feleségül. Nem ment vissza Angliába, mert „szalonképtelenné” vált a királynő előtt a kelet-európai rabszolganővel kötött házasság miatt, ezért elutaztak együtt Afrikába. Baker volt az, aki úgymond felfedezte a Nílus forrását – bár igazából nem ott van a Nílus forrása, ahol ő gondolta, hanem kicsit arrább –, és ebben Sass Flóra rengeteget segített neki.

A Murchison park bejáratánál tábla őrzi Sass Flóra és Samuel White Baker emlékét

Számomra nagyon érdekes volt, hogy Ugandának van erdélyi magyar vonatkozása, sőt, tulajdonképpen egy erdélyi magyar nő volt az első fehér ember a mai Uganda területén. Nagyon regényes, filmre illő sztori ez. Vittem a minket fogadó szervezetnek egy bekeretezett képet Sass Flóráról – de tudtak egyébként róla, a neve ismerős volt például annak az idegenvezetőnek, aki felvitt bennünket a Níluson a Murchison vízeséshez. A Murchison park bejáratánál áll egy tábla, Sir Samuel Baker és Lady Florence Baker emlékére, azon annyit ír, hogy Flóra Közép-Európából származott. Egy erdélyi magyar Afrika-kutató nő: ezt a történetet Amerikában már rég megfilmesítették volna, nálunk meg senki nem tud róla.

Vittél székely zászlót is ajándékba. Az most hol van?

Kitűzték a községházára (nevet). Mikor elkezdtem pakolni, gondolkodtam, mit vihetnék ajándékba. Semmiképpen nem akartam odamenni egy zsák cukorkával meg csokival, amit szétszórok a gyerekek között, mint a „nagy fehér ember” szerepében tetszelgő turisták.

Apa és fia az Egyenlítőnél

Arra gondoltam, hogy én rájuk vagyok kíváncsi, a kultúrájukra, hátha ők is kíváncsiak az én kultúrámra. Vittem nekik áfonyaszörpöt, egy erdélyi útikalauzt angolul, egy kis asztali székely zászlót, el is magyaráztam, hogy minek a jelképe, és mindezt a fogadó szervezetnél hagytam. Hogy mihez kezdenek vele, az már az ő dolguk.

Említetted korábban, hogy szeretnél visszamenni hosszabb időre...

Igen, mindenképpen szeretnék. Nem tudom még, mikor, de nagyon megragadott az ottani emberek közvetlensége, természetessége, az élethez, a problémákhoz való viszonyulása, megtetszett az az ország. Most már több információm és kapcsolatom is van helyi emberekkel, elboldogulnék ott. Az élet Afrikában is szép.