Bordy Margit: Papírokból nem lehet művészetet tanulni

Bordy Margit 1944-ben született a Maros megyei Unokán. Iskoláit Szászrégenben és Marosvásárhelyen végezte. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben (ma Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem) diplomázott. Rajzoktatással foglalkozott, többek közt a Báthory István Elméleti Líceumban. Szolnay Sándor díjas képzőművész. És költő.

A Maros megyei Unokán születtél, írja az internet. És azt olvasom a faluról, hogy 2011-re elnéptelenedett. Ez milyen érzés számodra, ha valóban így van? És milyen volt, amikor még ott voltál?

Szomorú érzés ez ma. Az is igaz, hogy annak idején csupán egy éves koromig voltam Unokán. A szüleim Budapesten ismerkedtek meg. Ott dolgoztak. Majdnem ott is születtem, 1944-et írt a naptár. Közvetlenül a születésem előtt történt – a kilencedik hónapban járt édesanyám –, hogy dédnagyanyám, aki igen katonás asszony volt, üzent anyáméknak, hogy azonnal jöjjenek haza Unokára. Pesten háborús állapotok uralkodtak. Anyámék mindent hátra hagytak. Két bőrönddel tértek haza Erdélybe. Viszont csak rövid ideig éltünk Unokán. Apám mezőségi származású volt, közelebbről abosfalvi, tehát odamentünk, majd Dicsőszentmárton következett. Kalandos életút volt. Aztán, miután a szüleim elváltak, átköltöztünk a szászrégeni nagyanyámékhoz. Ott végeztem el a nyolc osztályt. Utána következett a marosvásárhelyi képzőművészeti líceum. Ez úgy történt, hogy a marosvásárhelyi tanárok járták a vidéket, fiatal tehetségek után kutatva. Marosvásárhelyen érettségiztem, majd felvételiztem a kolozsvári képzőművészeti főiskolára. Hamar férjhez is mentem és már egyetem alatt megszületett az első, a nagyobbik fiam. Nagyon hamar.

Bordy Margit: Ébredő természet, pasztell.

Egyébként mikor és hogyan ötlött fel benned, hogy képzőművész leszel?

Ennek van egy szép előzménye. Hetedik osztályban megbízott az osztályfőnököm, egy Király László nevezetű matematika tanár... aranyos ember volt… hogy készítsek egy táblázatot, rajzokkal. Tudták, hogy jól rajzolok. Karikatúrákat is készítettem a tanárokról, ennek nagyon hamar híre ment. Meg is büntettek értük: szóbeli megrovásban részesítettek. Szóval, nem emlékszem már pontosan, elég rég történt, de egy rendkívül bonyolult táblázatot kellett készítenem, ráadásul rajzokkal színesítve. Amikor anyám látta, milyen szépre sikerült a művem… egyébként nagy figyelmet fordítottak a kiművelésemre, járattak balettre, zongoraórára, mindenfele… szóval amikor anyám látta a munkám, azt mondta, mese nincs, mész Vásárhelyre a képzőművészetibe. Szóval a szülői döntés szabta meg az irányt, viszont tény, hogy nagyon szerettem rajzolni. Persze, felötlött bennem az irodalom is, a színészi pálya is, de végül közösen úgy döntöttünk, a képzőművészi pályán indulok el. Anyám szava persze sokat nyomott a latban. Bátor asszony volt. És nagyon szép.

Az mit jelent, hogy bátor asszony?

Abban a korszakban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egy nő egyedül megéljen, egyedül nevelje fel a gyermekét. Ő vállalta ezt a sorsot. Postai tisztviselőként dolgozott, aztán vezető beosztást is kapott.

Mondható, hogy szinte beleszülettél a romániai kommunizmusba. Hogy tapasztaltad meg, hogy azokon a tájakon, ahol a felhőtlen gyermekkor zajlott (adott esetben), valami nagyon nem jó történik?

Érdekes módon nem volt részem ilyen értelmű bántalmazásban, sérelmekben. Az tény, hogy nagyon utáltuk a kommunizmust a családban. Nagyanyámék földjeit elvették a kollektivizálás idején, gyerekként hallottam a családi beszélgetéseket a rengeteg tragédiáról, ami akkoriban történt. De azért megmaradt egy kis föld, amit később én örököltem, olyan egy hektár. Nem sok. Később aztán egyre jobban utáltam a rendszert. Amikor lózungokat kellett írni, figyelni a szekuritáté árnyékára. Engem nem bántottak. Lehet, épp azért, mert szabadszájú voltam. Provokáció viszont gyakran volt. Megvoltak a beépített emberek. Nyilván tudtuk, éreztük, kik voltak. Amikor ott a falon a Ceaușescu-kép és valaki ismételten és látványosan rámutat és azt mondja: Mindenért ő a hibás! Innen érezhető volt a provokáció. Ilyenkor általában homályos választ lehetett adni. Például: Ki ahogy gondolja… Amúgy nem próbáltak meg beszervezni sem.

Néhány fiatakori fotó a művészről.

Azt is tudni lehet rólad, hogy képzőművész ÉS költő vagy. Itt zavarba jövök, mert újabban nem is költőnőt, hanem nőköltőt helyes mondani. S akkor ezek szerint nőképzőművész.

Nem, nem. Képzőművész és költő. Maradjunk ennyiben.

Na de a terminológián túl: főleg mi vagy? Vagy van ilyen, hogy főleg?

Hat évet jártam ki a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben. Tehát a szakma szempontjából elsősorban képzőművész vagyok. Persze, ez se ennyire egyértelmű, mert előbb jelent meg versem, mint például illusztrációm. A Dolgozó Nőben. Jakab Irma vezette annak idején. Ott jelent meg egy versem a hetvenes évek elején. Aztán az Utunkban, a Korunkban, az Igaz Szóban is közöltem. Párhuzamosan folyt a képzőművészeti és irodalmi életem. Igaz, hogy képzőművészként jobban, többen ismernek.

Hat év Andreescu után meglett a papírod, hogy képzőművész vagy. Mihez kezdtél vele?

Tízes államvizsgám volt. Tulajdonképpen kerámiát végeztem. De folyamatosan festettem. A festészet volt a célom.

Bocsánat, akkor miért nem iratkoztál festészetre?

A szüleim nem voltak „megfelelők.” Akkoriban az dívott, hogy a munkások és parasztok leszármazottai kerültek előre. A szüleim pedig tisztviselők voltak, Bordy nagyapámnak sok földje volt. És a káderesek mindennek utánajártak, mielőtt valakit felvettek volna az egyetemre. Így aztán nekem se sikerült az első felvételim. Persze, nem a szakmai vizsga, hanem a román nyelv. Románból vágtak el. Anyám rettenetesen mérges volt. Egész nyáron a legjobb régeni román tanárhoz járatott. Sok pénzbe került. Tanultam a románt, nyelvtant, irodalmat, mindent. Közben pár hónapig tanítottam egy régeni iskolában, öt-nyolc osztályosokat.

Bordy Margit: Terra II., pasztell.

Ehhez nem kellett papír?

Vásárhelyen kaptam egy külön szakdiplomát, ami alapján taníthattam. Rendes fizetésért. Na és aztán a második próbálkozásra felvettek az egyetemre. De anyám azt mondta: ha sok a jelentkező, nem mész festészetre. Kerámiára mész. Közben persze végig festettem.

Na és akkor térjünk vissza az egyetemi diplomához, meg ahhoz, hogy mihez is kezdtél vele.

Az történt, hogy Tordán kaptam egy teljes normás helyet az üveggyár szakiskolájában. Ott voltak alkotó órák, rajzórák, technikai rajzórák. Ingáztam csekély tíz évig Kolozsvár és Torda között. Zsúfolt, büdös autóbuszokban, oda és vissza. Hazafele cipeltem, főzni kellett, gyermeket gondozni. Kisgyerekem volt, ugye. Aztán felszabadult egy tanári hely a kolozsvári 7. számú iskolában. A minisztériumi kinevezésemben az állt, hogy rajzórákat tarthatok. Vagyis nem kirakatrendező órákat. Ezt azért mondom el, mert Kolozsváron nem volt mindig meg a kellő rajzóraszámom. És kirakatrendező órákat is tartottam vagy három éven keresztül. Utána történt, hogy a mai Báthory István Líceumban volt egy üresedés, tehát átmehettem oda. Azaz, átmehettem volna. Ugyanis az igazgatóm nem akart elengedni. És nem a szépségem miatt. Hanem mert jól mentek az órák, kiállításokat szerveztünk, a diákok díjakat nyertek. Bementem a tanfelügyelőségre és elmondtam, mi a baj. A rajzoktatásért felelős tanfelügyelő mérgesen eljött velem az iskolába és jól helyretette az igazgatót. Bordy tanárnőnek rajztanári kinevezése van, nem kirakatrendezői. Így kerültem végül a Báthoryba, ahol remekül éreztem magam. Lázár Irén és Balázs Ildikó igazgatókkal nagyon jól kijöttem, pártolták a rajzoktatást. Onnan is mentem nyugdíjba.

Azt olvasom, hallom újra meg újra az iskolai vizuális művészeti oktatást illetően, hogy nem megfelelő. Kicsit leegyszerűsítve, csak ott van, né. Miért? Hiszen elképesztően fontos lenne vizuális műveltséget nyújtani a gyerekeknek a mai túlvizualizált világban.

Erről kapásból az jut eszembe, amit Jean-Jacques Rousseau mondott annak idején: „Az ember szabadnak született. De mindenütt láncokat visel.” Az előítéletek, szabályok, törvények folyamatosan jelen voltak és jelen vannak a tanügyben is. Megkaptuk a tantervet, a programot. De a magam részéről nem igazodtam hozzá teljes mértékben. Hozzáadtam, kivettem belőle. Persze, nem állítom azt, hogy a szabályok, törvények feltétlenül rosszak. Milyen is lenne az élet nélkülük?

Szóval, rengeteg könyvet vittem be az órákra, hadd nézzék meg, hadd lássák, hol és mit alkottak a képzőművészek, az egyiptomiaktól kezdve egészen napjainkig. Tulajdonképpen műveltséget adtam a kezükbe. Ugyanakkor meg önálló alkotásra biztattam a diákjaimat. Mondok egy példát: a tájkép. Nézem a tájat, megfestem. De nem csak magát a tájat festem meg. Arra is figyelek, ami a táj mögött van. Ez egy metafizikai megközelítés, nem könnyű elsajátítani. Viszont fontos.

Állvány, munkák, eszközök. Ahol az alkotó dolgozik.

Jut eszembe a szabályokról: kell papír, diploma ahhoz, hogy valaki alkotó legyen?

Ez mindig attól függ, hogy az alkotó ember mit és hogyan alkot. Mert diploma nélkül, vagyis egy bizonyos felkészültség nélkül nehéz lehet egy amatőrnek profi szintre jutni. Persze, olyan művészről is tudok, aki mindenféle egyetemi végzettség nélkül fel tudott, fel tud mutatni valamit, ami fontos. Nagyon sok függ az egyéntől. Meg attól, hogy milyen közegből jön. Szóval, papír nem feltétlenül kell ahhoz, hogy valakiből jó művész legyen. Tovább megyek: papírokból nem lehet művészetet tanulni. Papírokból meg lehet tanulni az elméletet, a művészettörténetet. A művészethez tehetség kell és persze, nagyon sok munka. Itt megemlíteném az intuíciót, a ráérzést, ami számomra fontos. Például: vannak olyan verseim, amelyekről egyszerűen nem tudom, hogy írtam meg őket. Váratlanul jött a gondolat és együltömben leírtam. Nyilván, itt jön be, amiről az előbb beszéltem: jó, hamar megvan a vers… és utána jön a javítgatás, csiszolgatás, ami viszont alapos, hosszan tartó munka. Ilyen az alkotás.

A vizuális művészetnek sokféle ága-boga van. Melyik vagy melyek voltak a számodra szó szerint és képletesen kézenfekvő(k)? És hogy jutottál odáig, hogy konkrétan rámutass, ez az?

Ami elsőre eszembe jut: a korai reneszánsz nagy hatással volt rám. Aztán jön egy hatalmas ugrás: az impresszionizmus nyelvét is nagyon szeretem használni. Persze, vannak még: ott van René Magritte művészete, Salvador Dalí egyes munkái, Paul Gauguin, Georgio de Chirico, a metafizikus művészet… többek közt ezek a stílusok, alkotások szűrődnek át rajtam, amikor alkotok. A magam részéről szeretem leegyszerűsíteni a dolgokat. Mert a kevesebb gyakran több, mint a sok.

Minden beszélgetőtársamtól megkérdezem: azt észlelem, hogy a ma is alkotó kortárs művészek irrelevánsakká váltak. Nem tudnak hatni a műveikkel. És itt nem arra gondolok, hogy mennyire jó az a munka, illetve hány ezer vagy százezer vagy millió euróért megy el egy alkotás. Hanem az emberekre gyakorolt érzelmi, gondolati hatásra. Szerinted is észlelhető ez a petyhüdtség? S ha igen, miért?

Erre kapásból Dalí szavai jutnak eszembe, aki valahol azt mondta, hogy nem az a nagy művész, aki remekműveket alkot, hanem az, aki másokat is megihlet. Azt észlelem, hogy például a „szép” szót mintha félnének használni az alkotók az irodalomban, képzőművészetben. A kortárs művészek egy része egyszerűen fél a jó értelemben vett szépségtől. Itt nem a giccses szépségre gondolok. A felhangok, a líra lefokozásának vagyunk tanúi a művészetben. Vagy a szakralitásnak. A művészet szakralitás is. Ez ott kezdődik, amikor érezni lehet, hogy az ábrázolt dolgok mögött – amiről az imént szóltam – mély igazságok vannak. És ami igaz, az szent is. A művészet tulajdonképpen több a mindennapi életnél: varázslat, örökkévalóság, időfölötti, emberfölötti. Az én ars poeticám ez: az igazi művészet eszmei magasztalása, himnusza kell legyen az életnek, a szeretetnek, emberi létünknek. Ezt láttam Giottónál, Piero della Francescánál, Rembrandtnál, Delacroix-nál, az impresszionistáknál.

Bordy Margit: ÉLetfa, pasztell.

Na de akkor hogy váltunk mégis ennyire irrelevánsakká?

Ennek talán az az oka, hogy a felgyorsult idő lekoptatja a művészetből azt, ami valamikor szent volt. Aztán az is van, hogy a mai alkotóknak hiányzik az, ami a régieknek megvolt: a mecénások. Mert igaz ugyan, hogy a reneszánszban az egyháznak nagy szerepe volt a megrendeléseket illetően, de ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy a kortárs művész nem tud teljesen szabad lenni. Dolgozik a megélhetésért. Ritka az a művész, aki meg tud élni a műveiből.

Mitől függ, hogy milyen képet alkotsz meg? Más szavakkal: mik a számodra fontos témák? S miért?

Nagyon sokan írják rólam, hogy lírával telítettek a képeim. Ez nem csak a tájképeimre vonatkozik, hanem a csendéleteimre vagy egyéb kompozíciókra is. Az ember lát, elgondol valamit vagy valami megihleti, amint a világban jár-kel. Minden úgy alakul, hogy elkezdem a munkát, aztán jönnek az ötletek. Egy vonal meghatároz egy foltot vagy éppen fordítva.

Hogy látod, merre halad a vizuális művészet? És az irodalom?

Nem szeretnénk túl negatív lenni, de néha nagyon elszomorodom, amikor látom, hogy mi folyik. Nem tudom, meddig fog még tartani a kétkezi, úgynevezett állványfestészet kora, amit én nagyon szeretek. Szerintem a vér ritmusa mindenképp benne kéne legyen minden képben. A vérről beszélek, ami bennünk csörgedez. Ilyen alapon megrögzött híve vagyok a kétkezi munkának. Ami pedig az irodalmat illeti, a saját gondolataimat szeretném leírni, nem a gép gondolatait. Ezzel persze nem állítom azt, hogy nem léteznek sikerült gépi munkát.

Szóval egy olyan irányba haladunk, amelynek végén az alkotásból kifut a vér? Sápatag lesz?

Nem lesz humánus. És vértelen lesz, igen.

Az utolsó kérdésem: mi a következő kiállításod anyaga? Könyved készül-e?

2021-ben volt az utolsó egyéni kiállításom, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban. Azóta folyamatosan dolgozom, készülök. Most egy csoportos kiállítás következik, az Ars Sacra tárlat, a Kolozsvári Művészeti Múzeumban. A következő egyéni kiállításom időpontjáról még nem döntöttem. De anyag van hozzá. Ami az irodalmat illeti, körülbelül száznyolcvan oldalnyi vers áll készen. Nagyon szeretnék egy olyan albumot, amelyben a verseim és a képzőművészeti munkáim együtt szerepeljenek.