„A Székelyföld nem egzotikum, hanem egy jellegzetes magyar régió” – interjú Zsidó Ferenc íróval

Zsidó Ferenc jelenleg az egyik fontos erdélyi irodalmi-kulturális folyóirat, a csíkszerdai Székelyföld főszerkesztője – korábban napilapok, hetilapok munkatársa is volt –, de emellett visz egy fél katedrát irodalomtanárként a székelykeresztúri Zeyk Domokos Szakközépiskolában. A Laska Lajos című rövidprózakötet és a Huszonnégy című regény szerzője úgy látja, a székely embert is rengeteg inger éri a globalizálódó világban, sokat változik, csak a kívülálló számára tűnik úgy, hogy a Székelyföldön megállt az idő. De beszélgettünk vele kiégésről, a gazdasági válság hatásairól, és még a dobolásról is, aminek van egy fontos közös vonása az irodalommal… Gyakori példa, és a te életedre is jellemző, hogy az író ember, ha polgári foglalkozást kell választania (mert kell), akkor az újságírást választja, hiszen ez mégiscsak az írással kapcsolatos. Mennyire lehet szerinted ezt a két igen kimerítő szakmát összeegyeztetni egymással és ráadásul a magánélettel is? Igen, adja magát ez a modell, nem is tudom, mennyire egészséges. Az is lehet, hogy sokkal jobban esik az írás nyolc óra kőműveskedés vagy vízvezeték-szerelés után, mint egyik fajta írásból átülni a másikba. Lehet, hogy jó lesz kipróbálni, akár az alkotásban is új dimenziót jelenthet. Összeegyeztetni egyébként nehéz, elég sok kapkodó, „szétesett” embert lehet látni ebben a műfajban. Én a napi újságírástól (Krónika) a heti újságírás felé (Polgári Élet), majd a havi folyóirat-szerkesztés (Székelyföld) felé vettem az irányt, így sikerült valamennyire lelassulnom. De még így is azon kapom magam, hogy túlpörgök. Például, ahogy megkaptam e kérdéseket tőled, nyomban nekiszöktem a megválaszolásuknak (a fizikai távolság miatt az interjú írásban készült – a szerk.). Aztán mondok magamnak: hát bolond vagyok én?   A túlpörgés könnyen hozhatja magával egy idő után a kiégést. Neked volt ilyen periódusod? Hogyan lehet ebből kilábalni? Nem tudom, azt kiégésnek nevezik-e, amikor úgy érzed, túl sok van a válladon, épp ezért csak ténferegsz, egyik munkát sem vagy képes végezni (annak nevezik – a szerk.). Ha igen, akkor nekem is volt már ilyenem. De egy ideje igyekszem tudatosan hátrébb lépni, kívülről látni magamat és a dolgokat. Megtanultam nemet mondani, kevesebb munkát vállalni. Egy évig két teljes műszakot nyomtam: a Székelyföld főszerkesztőjeként és teljes normás tanárként, nos, az kemény volt. Második éve a tanárságot csak félnormával viszem, így már sokkal könnyebb. Reggelente metál zene helyett meditációs zenét hallgatok (mielőtt felhördülnél: később aztán metált is), gyakorta kisétálok a kisvárosunk (Székelykeresztúr – a szerk.) fölötti domboldalra, amikor szezonja van, szőlőműveléssel bíbelődök, és igyekszem minél többet együtt lenni a családommal. Ezek helyretesznek…   Viszonylag ritka, hogy egy ifjú, a húszas évei elején járó tollforgató egyből egy regénnyel jelentkezzen, a te szépírói debütköteted mégis egy regény volt. Miért akartál egyből regényt írni, és így visszatekintve mennyire vagy vele elégedett? Így visszatekintve semennyire, 22 évesen regényt írni elég felelőtlen (vagy naiv) vállalkozás, de azért megvoltak a hozadékai: rájöttem, hogy mit nem csinálok jól. Amúgy totál nem így kell debütálni, ahogy én tettem: volt egy félkész kéziratom, megkerestem egy nyárvégen a Mentor Kiadós Káli Király Istvánt (a Látóban közöltem párszor előtte, innen ismerte a nevemet), ő azt mondta, ha én is akarom, a novemberi könyvvásárra könyvet csinál belőle. Én úgy elszálltam attól, hogy ilyen egy-kettőre könyvem lesz, hogy egy hónap alatt befejeztem (vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy befejeztem) a kéziratot, az meg se fordult a fejemben: legalább még egy évig csücsülni kellene rajta. Szegény Vida Gábor, aki szerkesztés címén lóhalálában átnézte a szöveget, jelezte, hogy talán nem ártott volna pihentetni, de hiába. Mindezt csak azért meséltem el ilyen részletesen, hátha a mai debütánsok nem esnek ebbe a hibába.   A székely ember és az ő problémái, a székely kisváros, a székelyföldi lét áll az írásaid középpontjában, amelyek székely nyelven, hogy úgy mondjam autentikusan íródnak. A magyarországi olvasók például mennyire értik az írásaidat, azok nyelvezetét, problémafelvetését? A tájregényeknek mindig megvolt a hagyománya a magyar irodalomban, Móricz Zsigmondtól Tamási Áronig és Oravecz Imréig, kis túlzással (és fölfelé kapaszkodással) ebbe a vonulatba kapcsolhatók az én írásaim, de nem annyira a vidék, mint inkább a kisváros foglalkoztat. A Székelyföldre nem úgy tekintek, mint egzotikumra, hanem mint egy jellegzetes magyar régióra, és úgy vélem, csak annyira írok „székely nyelven” (mi az, hogy székely nyelv?), hogy azt mindenki értheti, aki túd egy kícsi maagyar beeszed… Laska Lajos nevű figurám (azonos című rövidprózakötetem főszereplője) pedig kimondottan mondén világfi, aki kis túlzással kies plánétánk bármely részén élhetne. Szóval, szoktam én székelykedni, de csak módjával. Te milyennek látod a székely embert, a székelységet, a Székelyföldet? Egyesek, akik csak kívülről, látogatóként ismerik, zárványként tekintenek a Székelyföldre, ahol megállt az idő, ahol minden úgy van, mint régen. Én, aki benne élek, azt látom, hogy ugyanolyan globális kihívásoknak van kitéve a Székelyföld is, mint Európa bármelyik régiója, hogy a székely embert is sokféle hatás éri, és ezzel együtt sokat változik. Ezeket a folyamatokat, változásokat próbálom íróként is „letapogatni”. Úgy vélem, a székely emberről alkotott sztereotípiák jórészt érvényüket vesztették, az elmúlt ötven év történelmi/társadalmi eseményei olyan mértékű nemzetkarakterológiai változásokat idéztek elő benne. Tán már nem is szűkszavú, nem is nyers-nyeletlen a székely, nem es gondolja azt, hogy „az asszony nem ember…” De akkor meg milyen? – ezt körüljárni és ábrázolni számomra kihívás…   Az elmúlt nehéz évek, a járvány, majd a szomszédban dúló háború okozta stressz, szorongás mennyiben befolyásoltak emberként, alkotóként? A járványt viszonylag lazán átvészeltük, vidéken, kisvárosban ez nem volt olyan nehéz, szakmailag az online-osdi viszont megfogott (sem könyvbemutatót, sem tanórát nem tartok szívesen az internetnek), ami pedig a háborút és társadalmi/gazdasági következményeit illeti, igyekszünk józanok maradni, nem pánikolni. Például: lehet, hogy struccpolitika, de nem követjük rendszeresen a történéseket, tévét nem tartunk a lakásban. Felértékelődött bennem a család, mint megtartó, nyugis közeg, még jobban megerősödött bennem az a tudat, hogy jó helyen élünk, nem véletlenül döntöttünk pár éve a Kolozsvárról való hazaköltözés mellett. Többet figyelünk egymásra és befelé – nem tudom, ezt mennyire hozza az életkorunk, és mennyire a külső helyzet.   2020 óta vagy a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Egy irodalmi-kulturális lapot sosem volt könnyű fenntartani. A mostani válságban milyen kihívásokkal néztek szembe? A Székelyföld egy stabil, jól megalapozott folyóirat (ősszel ünnepeltük 25 éves fennállását), melynek létét nem kell félteni, de nyilvánvaló, hogy a válság a mi működésünket is nehezíti: a papírárak az egekbe szöktek, mi is kénytelenek voltunk drágítani, emiatt – és az általános szegényedés, létbizonytalanság, instabil gazdasági környezet miatt – kissé visszaesett az előfizetőink száma. Tudjuk: ha gond van, először a kultúrából vonják ki a pénzeket… A lap mellett könyveket is szoktunk kiadni, egy kicsit azzal is le vagyunk lassulva – szintén a fent soroltak miatt. De bizakodók vagyunk, vannak további szakmai terveink, és meg is akarjuk valósítani azokat: a Székelyföld folyóirat hosszútávra tervez!   Zenekarban is játszol, ha jól tudom, dobolsz. Mi a közös a zenében és az irodalomban? Annyiban pontosítanék, hogy zenekar(ok)ban játszottam anno: 1999-2003 között a Forgotten rockzenekarban (mellyel az elmúlt nyáron adtunk egy nosztalgiakoncertet, az újjáalakulás szándéka nélkül), aztán a Kankalin gyermekvers-megzenésítő formációban, aztán a Perfekt Defektben, amellyel klasszikusokat adtunk elő rockosított verzióban. De jelenleg nem dobolok aktívan, ez a tevékenységem kimerül abban, hogy olykor házibulikon perkázom, és a diákjaimmal összehozok egy-egy kis fellépést különböző iskolai rendezvényeken. S hogy mi a közös a zenében és az irodalomban? Nem akarok fellengzősnek tűnni, de valami olyasmit mondhatnék, hogy mindkettő esélyt ad elemelkedni…   Mikor várható a következő kötet? 2017-ben jelent meg legutóbb szépirodalmi kötetem, a Huszonnégy című regény, az testvérek között is hat év… Lassan látszik már a kanyarban egy következő regény, amely szintén a székelységben játszódik le, ezúttal egy olyan figurával a középpontban, aki városról kiköltözik vidékre, „igazi székely” életet élni. Hogy összejön-e neki, majd kiderül. (Számomra is, ha befejezem a kéziratot.)