„A líra és a metál millió szálon fut össze” – Sánta Miriám költővel beszélgettünk

A kolozsvári születésű Sánta Miriám első, Hétfőn meghalsz című verseskötetét több szakmai díjjal is jutalmazták, jelenleg éppen a második könyve megjelenésére készül. A jó metál zenét nemcsak szereti, hanem egyenesen az élete soundtrackjének tartja, a műfaj iránti elkötelezettsége abból is látszik, hogy nemcsak a világsztárokat, hanem az erdélyi metál színe-javát is jól ismeri. Erdélyiségről, a „Habsburg-Balkán” sokszor nehezen körülírható, de érzeti szinten nagyon is jelenlévő sajátosságairól, autonómiáról, politikai shaormákról, az erdélyi irodalom sajátos hangjáról beszélgettünk vele, és arról, hogy miért van minden olyan távol, ami egészen közel van.    Mit jelent számodra az erdélyiség?  Apró dolgokat, amik átszövik a hétköznapokat és sok-sok érdekességet, felhalmozott, ,,felesleges” tudást olyan dolgokról, amik egy nem-erdélyit nem érintenek. Nincsenek nagy téziseim, Erdély egy bőven és jól felszabdalt vidék – amennyire leszakított, annyira felszabdalt is. Habsburg-Balkán. Érclelőhelyes sziklák és árvalányhajas sztyeppék. Sáros faluvégek, ingatlankáosz, random felbugyogó borvízforrások, csontig lelegelt rétek, elképesztően gazdag flórájú domboldalak. Az erdélyiség az az, amikor az ex-jugoszláv és ex-csehszlovák ismerőseidnek, barátaidnak magyarázod, hogy érted te azt a szót, mert a románnak van szláv nyelvi szubsztrátuma. Aztán ha kimész Olaszországba vagy Spanyolországba, ott is félig-meddig érted a dolgokat, mert a román újlatin nyelv. Emellett egész Közép-Kelet-Dél-Európa egy nagy otthon, mert a konyhában mindenki egyfelől török, másfelől osztrák hatásokkal teleszőtt ételt főz, miközben családonként változik a recept, és vérre menő harcok folynak, hogy hogy is van az igazi. A erdélyiség az az, hogy mindent ismersz, mert lélekben minden közel van, és eközben van egy hatalmas távolság is mindentől, mert minden több száz kilométerre van: Budapest is, Csíkszereda is, Bukarest is. Azt is jelenti számomra az erdélyiség, amit a románoknak jelent: amikor lent járok a Szubkárpátokban, vagy elnézem a dobrudzsai furcsa tájakat, az istenverte kihalt Bánátot, az jut eszembe, hogy ez is az enyém, és miért ne lehetne az enyém? Akárhol lennék, a háromszéki falvak ugyanúgy hozzám tartoznak, mint Herkulesfürdő, Curtea de Argeș, vagy a Duna-delta. A szemtelen földrajzi konkvisztádorság a lételemem, de elsősorban szemlélője vagyok ennek a vidéknek, és a különböző emberi tapasztalatok mentén vizsgálom. Az erdélyiség sokszor jár azzal is, hogy kevesen értik, mi zajlik bennünk és mire volna szükségünk. Viszont magunk sem tudjuk mindig megfogalmazni, hogy mi kellene, csak érzünk valami édes-keserűt és itt esz meg a fene.   Azért tehetnénk mégis egy próbát. Szerinted mi kellene nekünk? Azt gondolom, hogy van egy csodaszép felszín, ami gördülékenységet, hagyománytiszteletet, rezilienciát és becsületességet mutat, s bár ez semmiképp sem hazugság, alatta elképesztő titkok, acsarkodások, elveszettség lappang. Sokkal több toleranciára volna szükségünk, nagyobb rugalmasságra, kiterjesztettebb és valóban megélt szabadságfogalomra. A beidegződéseinktől való megszabadulásra volna még szükségünk, meg talán sok terápiára, ami a feleslegesen felhalmozott konok és üres büszkeségünkből kovácsolna valami egyensúlyt, szembenézést önmagunkkal. Nyílt kártyákkal való játék kellene, őszinte politikummal, amelyik nem dugja homokba egyből a fejét, amikor történetesen épp valami nem kedvére való téma merül fel. Azt látom, hogy a nagy hagyományőrzésben elfelejtettük befogadni az újat.   Az őszinte politikum úgy hangzik, mint az egészséges gyorskaja. Amúgy autonómiára nem lenne szükségünk? Egy jó shaormában a húst nyárson sütik finom fűszerekkel és nem tocsog az olajban, sok zöldség jár mellé és egy vékony kenyértészta. Ez eddig nem tűnik egészségtelennek. Aztán a többi az ráadás, nyilván. Szóval valahogy a politikumnak is másképp kéne tálalnia magát. Milyen autonómiára gondolsz? Erdélyire, székelyföldire, regionálisra, magyarra, románra, milyenre?   A sokat emlegetett erdélyi önrendelkezésre, amit amúgy sok erdélyi román is szeretne, de Bukarestben nagyon nem szeretnének. Szerintem sokkal kevesebb erdélyi román nem szeretné, mint ahányan igen, de erre nincs nagy rálátásom, ráadásul a Kárpátokon túli román lakosság és az erdélyi között szítana még nagyobb konfliktust. Bizonyos adminisztratív esetekben jól fogna a nagyobb önrendelkezés, de a gyakorlati kérdésekben. Például miért nem lehet egy Maros megyei háziorvostól átiratkozni egy Kolozs megyeihez bukaresti jóváhagyás nélkül? Meg ehhez hasonló ügyintézési finomságok. Alapjáraton azonban szkeptikus vagyok, kevés dologban hiszek igazán, s amiben igen, azt is több oldalról igyekszem megvizsgálni. Elég rég gondolkoztam el ezen az autonómia-kérdésen, viszont vissza kell térnem ahhoz, hogy az önrendelkezésnek szerintem előfeltétele az egészséges társadalom, és nem következménye.

Fotó: Biró István

  A politikai shaormákról a masszív olvasóvesztés érdekében térjünk át az irodalmi ínyenckedésre. Hogyan nyilvánul meg az erdélyiség az irodalomban? Van egy sajátos hangja, nyelve, megszólalásmódja az itteni magyar szerzőknek, vagy a magyar irodalom egységes és oszthatatlan?  A magyar irodalom egy olyan egységes és oszthatatlan dolog, amelynek helyszínektől, régióktól függően van sajátos hangja, nyelve és megszólalásmódja. Nincs olyan, hogy vagy-vagy – és-és van. Az mindig az éppen aktuális érdektől (ezt nem feltétlenül negatívumként emlegetem) függ, hogy mit emelünk ki. Ha a sajátosságokat nézzük, akkor ki tudunk alakítani valamiféle különbözőséget, ki tudjuk emelni magunkat egy nagyobb kontextusból, de ez könnyen megkérdőjelezhetővé válik a másik oldalról. Ha pedig belesimulunk abba, hogy egység van és nincsenek releváns különbségek, akkor éppen azok fognak megmutatkozni. Szerintem nálunk működik egy lokális szűrő, amivel a globálist szűrjük meg, de ugyanez zajlik Pécsett, Szabadkán, Dunaszerdahelyen, Beregszászon, Sepsiszentgyörgyön vagy Budapesten – sőt a nagyon tág külföldön is (Bécsben, Berlinben, Varsóban akár). A különbségeink is, hasonlóságaink is arra vannak, hogy fogódzókat nyújtsanak számunkra. Az erdélyiség néhány specifikuma egyébként a nyelvhasználatban, a jövevényszavak irodalmi beemelésében, az ismerős hétköznapi, számunkra érthető szituációk felelevenítésében, a kelet-európaiság pecsétjének és a közép-európaiság büszkeségének egyvelegében nyilvánulhat meg, illetve bizonyos esetekben a helyi folklór beépülésében, vagy a humorban, amelyeknek nagyon nagy hagyományuk van. Azt is hozzátenném, hogy sokszor ezek az erdélyiségek hangulatok és érzések formájában vetülnek ki.   Vannak sajátos erdélyi hangulataink és érzéseink? Valójában nehéz megfelelő szavakat találni ezekre. Nyilván az emberi érzések és hangulatok univerzálisak, viszont nem mindegy, hogy mihez társulnak. Ezért hívom inkább az egyszerűség kedvéért őket így, ebben a kontextusban, mert vannak helyzetek, amik ismerős érzéseket váltanak ki belőlünk, és akárhol is lennénk, valahogy felismerjük, hogy „na, ez az”, de nem mindig tudjuk őket megfogalmazni. Képekként, emlékekként, érzületekként futnak végig rajtunk. Az egyik ilyen, amikor az ember román szót hall Magyarországon, vagy külföldön bárhol. Azért nem a magyart mondtam, mert az saját, és nem mindig lehet belőni, hogy honnan származik az illető. Ugyanakkor a székely nyelvjárás még egy szatmárinak is feltűnik, akár Magyarországon, akár máshol külföldön. Ez is pont ugyanilyen érzés. Aztán ott van a távolság érzete. Hogy veszel egy mély levegőt és utazol, mondjuk, 6–7 órát egy irodalmi rendezvényre, kelet-nyugat irányba tetszőlegesen. Az is sajátosan erdélyi érzés, amikor Budapestre hívnak valamilyen kulturális eseményre, de olyan természetességgel, mintha csak a szomszédba kellene átugranod. Az senkinek sem fordul meg a fejében, hogy ez mind idő, pénz stb. A messze-lét – az egy nagy hangulat. Ahogy már említettem: a folyamatos közelség és távolság érzete egyidejűleg. Aztán ott van az az érzés, amikor előre begyakorlod, hogy mit fogsz mondani a hivatalban, üzletben, gyógyszertárban, orvosnál. Megnézed a gyógynövény nevét három nyelven, a biztonság kedvéért. Megtanulod a betegségek, az aktuálisan elromlott tárgy, a éppen szükséges szakterület kifejezéseit, hogy készenlétben lehess, amikor sor kerül rájuk. Az egyik legborzasztóbb érzés erdélyiként talán az, amikor a pályázatos vagy hivatalos nyelvet sem egyik, sem másik nyelven nem bírod az istennek se felfogni, vagy csak részben. Ebben semmi költői nincs, hacsak ezek az érzések vagy hangulatok be nem furakodnak valahogy a szövegbe. De egyébként annyit hozzáteszek még, hogy sok ilyen van, amivel a körülöttünk élő kelet-közép-európai szlávokkal osztozunk – ezekről egy vagonnyi mém terjedt el az interneten.   Mi a helyzet az erdélyi, meg úgy általában a magyar olvasókkal? Van még közönsége a kortárs lírának vagy elvész az egész az instaversek és az „irodalmi szakácskönyvek” között? Nem tudom, mert nem olvasok instaverseket és irodalmi szakácskönyveket. Ha receptre van szükségem, arra rákeresek, az Instagramon pedig az újraposztolt, szerkesztők által kiválasztott verseket követem, amelyek irodalmi folyóiratokban és portálokon jelennek meg. Azt sem tudom, hogy van-e klasszikus értelemben vett közönsége a kortárs lírának, tekintve, hogy egymás közönségei vagyunk nagyobbrészt. Egymásról írunk cikkeket, egymást interjúvoljuk meg, egymásról írunk kritikát, egymás könyveit olvassuk, egymás irodalmi estjeit hallgatjuk meg és így tovább. Ez rendben van. Néha nincs rendben, de nem sokat gondolkozom ezen, mert akkor elkap ez a nem is olyan sajátosan erdélyi érzés, hogy egyszerre érzek hálát, meg megy fel a pumpám 200-ra, mert én is ezt csinálom. Néha kapok visszajelzést arról, hogy valamelyik versem eljutott iskolákba, vagy valahol ajándékként adták át a kötetemet, és jutott már el versem váratlanabb helyszínekre is. Szeretném tudni persze, mélyen valahol, hogy szeretik az emberek a szövegeimet, hát hogyne szeretném. Még akkor is, ha esetleg hermetikusnak, érthetetlennek tartják őket, de mondjuk van két sora, ami szíven üt. Viszont ha folyton azon agyalnék, hogy van-e közönsége annak, amit csinálok, akkor már rég nem csinálnám. Ez egy belső indíttatás, egy zsigeri dolog, ami velem nőtt. Ha sokáig nem írok semmit, akkor is megvan a tudatomban az a költő-szelet, az identitásom része, egy levakarhatatlan seb, amit az ember élvez piszkálni, mert a húsra szállnak a legyek.   Hétfőn meghalsz címmel jelent meg az első versesköteted. Miért éppen hétfőn? Ez a kötet 2019-ben jelent meg, az most volt ugyan, de azért már elég rég. Ebben a kötetben, de főként a címadó versben fokozottan foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi lenne, ha csak három napod lenne az életedből, péntektől vasárnapig tartana és hétfőn meghalnál. Mit tennél ezalatt az idő alatt? Hova mennél, mit valósítanál meg, mit élnél át, mit vállalnál be? Valószínűleg kíméletlen őszinteségre sarkallna, amiben eljátszadozik az ember ezzel a nem is kissé punk gondolattal.   Miért épp a meghalás? Hogy az ember meditáljon el kicsit a saját mulandósága fölött, a halálban és az újjászületésben rejlő lehetőségek fölött. A hétfői meghalásban ráadásul ott húzódik a kisember soha ki nem kapcsoló, általános szorongása, hogy újra beindul a gépezet hétfőn, ami felőrli, mert kitaláltuk a munkahetet. Nyilvánvalóan nem azoknak szól ez, akik szeretik a munkájukat, bár ők is elgondolkozhatnak a meghaláson, mert szerencsére ingyen van. Viszont lehet újabb halálnemeken is gondolkodni, mert jön a második kötetem.   Mesélj a második kötetről, mi foglalkoztat mostanában az irodalmi témák közül, és mikorra tervezed a megjelenést? Ha minden jól megy, idén nyáron már kézbe lehet venni, és ha tényleg minden jól megy, akkor fotóim is lesznek benne, mert az is foglalkoztatott az utóbbi években. Nem sokkal az első kötet megjelenése után beleástam magam egy hatalmas és szerteágazó témába. A szövegek valamilyen formában párbeszédbe lépnek azzal a régi magyar és világirodalmi szöveghagyománnyal, amely a népi ráolvasásokkal és mágikus szövegekkel, megéneklésekkel áll kapcsolatban. Keveredik itt ősi és 21. századi perspektíva, van szöveg, amely meghagyja a hivatkozott szöveg struktúráját, formáját, van olyan is, amely csak részletekkel operál, és van, ami a személyesre helyezi a hangsúlyt – szóval váltakozóak a hangnemek. Ettől függetlenül lesznek benne nem ehhez a tematikához kapcsolódó szövegek is, szóval ez nem kimondottan „konceptalbum” lesz, hogy a zenei újságírás nyelvén szóljak, de elég összefüggő azért. Bizonyos értelemben igen hermetikus szöveganyag, és nem számítok tolongó olvasói tömegekre. Számomra ugyanakkor kimeríthetetlen források ezek a nem kanonikus, de egy rejtett spirituális hagyománnyal rendelkező szövegek, amelyeket egyébként sokat kutattak és kutatnak mai napig (példaként vehetjük a merseburgi ráolvasásokat, a csángó archaikus imákat, a görög mágikus papiruszokat, vagy az akkád Maqlû-szöveget, amely a maga nemében egyedülálló). Ugyanakkor ez a kötet nagyon intuitív is lesz egyben.   Prózával nem kísérletezel? Nem. Vannak viszont narratívabb verseim, azok megteszik szerintem.   Ha jól tudom, kedveled a metál zenét. Hogyan fér össze a líra és a metál? Milyen vonulatait szereted a műfajnak, és mi az, ami a leginkább megszólít benne? Jól tudod. A „kedvelem” az egy finom kifejezés, valójában az életem szerves részét képezi ez a műfaj, ha úgy tetszik, soundtrack az életemhez. Nagyon szeretem ezt a kifejezést. Van egy írországi black/pagan, oldschool epikus heavy-doom elemekkel dolgozó banda, a Primordial, az énekesük, Alan Averill régi példaképem, aki a pandémia idején létrehozott egy podcastet, az Agitators Anonymoust, amiben ő beszél mindenről, ami a zeneipart, a fringe irodalmat, a metál történelmét, a stúdiózás fortélyait, bizonyos együttesek hatását, a szólásszabadságot, okkultizmust, bizonyos társadalmi kérdéseket vagy a politikát érinti. Ennek egy epizódjában tette fel a kérdést, hogy halott-e a rock ’n’ roll és mióta szűnt meg a zene életünk soundtrackjévé válni? Nagyon jó kérdés – nekem soha. Lehet, hogy nem én vagyok a rock ’n’ roll életstílus megtestesítője, de hogy végigkísért mindenhol a rajongás, a zsigeri része ennek, az biztos. A líra és a metál millió szálon fut össze, kezdve a minőségi dalszövegekkel, egészen addig, hogy nagyon sok jó együttes van, ahol a szöveg, a vizualitás (lemezborító, merchandise, klipek, koncert-díszlet) és a hangzás együtt ad át valami olyasmit, amit egy vers tud, sőt, annál többet is. Ugyanazt érzek egy jó versnél is, mint a jó metálnál: nagy örömöt. De csomó minden mást is. Vannak visszatérő nagy lemezek az életemben, amik kiapadhatatlanokká váltak az idők során. Az én esetemben viszont a líra és a metál úgy is összefügg, hogy a metálhoz való szubkulturális kötődésem révén vannak ugyanilyen, fent már érintett, nehezen megfogalmazható érzéseim és hangulataim, amelyek kihívást jelentenek témaként az irodalomban. Ezekre bátrabb és magabiztosabb válaszokat tudok adni lírában, mint az autonómia vagy az erdélyiség kérdésére. S hogy milyen vonulatait szeretem? Elég kevés az, amelyiket nem, de a black, death, thrash, heavy, doom, gothic, avantgarde, glam, speed vonulatok érdekelnek elsősorban, aztán ezek specifikus, még szétaprózottabb műfajait és szcénáit most nem említem, de vannak ilyenek is országokhoz, régiókhoz köthetően, vagy revival-jelenségek, mint mondjuk a new wave of oldschool thrash metal (lehet, hogy inkább a Hammerworld kellett volna leszerződtessen). Van jó erdélyi metál?  Van, mondok konkrétat is. Az aradi Grimegod, és a sajnos nemrég halálesettel is számoló brassói Indian Fall, a szintén odavalósi The 13th Sun, és a temesvári Dordeduh. És jó volt a kolozsvári székhelyű Illusion of Control, innen is üdvözlök mindenkit, aki tagja volt. De hát tessék, itt lehet nézegetni megyénként, meghallgatni és eldönteni. Ha az átvitt értelmű „jó erdélyi metál” elemzésébe kellene most bocsátkoznom, akkor valószínűleg nem úsznám meg a spektakuláris giccsek nélkül. De kiindulási pontnak képzeljünk el sziklákat meg sűrű fenyveseket és más erdőket, eszképizmust, elragadtatást, valami önfeledt társaságot jó viccekkel, bőr, ballon, Pitralon arcszesz és társai…