Ajándékunk a magyar kultúra napjára

A Főtér szerkesztőségében három olyan kolléga is dolgozik, akikre irodalmi tevékenységük okán is büszkék lehetünk: Papp Attila Zsolt, Szántai János és Varga László Edgár megkerülhetetlen alkotói a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Régi motorosok, eddig összesen 13 kötetet írtak, szinte magától adódott tehát a – költői – kérdés: mivel ünnepelhetnénk megfelelőbben a magyar kultúra napját a Főtéren, mint az ő alkotásaikkal? Fogadják hát szeretettel a Főtér kultúranapi versajándékát:  

Papp Attila Zsolt

Az erdélyi tenger – fantázia sirály- és fuvolahangra – A Király utca fölött sirályok köröznek. Urbánus tengerérzés: légvonalban az Adriától ezernyi kilométer csupán. Varázsfuvola-hangra szállnak be a képbe – megjöttek, el se mentek. Kell itt lennie valahol egy kikötőnek, mondod,* ez itt egy tengerország, a vízmélyek felé sodródó elsüllyedt, megtalált városállam – talált-süllyedt játék más korokban. Kell itt lennie egy tengernek is, mondod, és már hullámzik az utca, sirályok fejünk fölött, lábunk alatt halak úsznak a lomha délidőben. És amikor a kezed ráteszed a súlyos rézkilincsre, semmi kétség, a nyikorgó kapun túl ott vár a sok atlantiszi ember: Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K. meg a számtalan nevesincsen mélytengeri írnok, vendégek Tengerkolozsvár és Vízierdély időtlen jelen idejében. Innen úszva is hazatalálok, mondod, lassan tempózom utánad, míg elnyel a Főtér alatt megnyílt feneketlen Mariana-árok. *Szántai János: A feltételes kikötő  

Szántai János

Robinzonád az elvesz(t)ett szüzesség után Találkozást... Belépek a boltba. Elnézést, itt felejtettem. Vagy mégsem? Korábban megvolt. A hentesnél jártam. Meg itt. Nincs véletlenül egy mérlegük? Ó, patikamérleg is jó lesz! Na ugye! Könnyebb lettem. Az a pár gramm. A patikuslány, bolygónyi szemekkel. Kezén égszínkék gumikesztyűk. Veled... Itt van ez a kavics. Látja? Gyerekkorom óta cipelem. Egyszer elhasaltam rajta. Itt, ez a sötét csík. A vérem. Nagyanyám szulfamid port tett a sebre. Rózsaszín kristályok sarjadtak belőle. Nemeskvarc. most... Rávetettem magam egy lányra az iskola kapuja előtt. Meg akartam mutatni neki, mennyire szerelmes vagyok belé. Erre a kavicsra esett. Apámat behívatták az iskolába. Katonadolog! (Nem csak ezt kúrta el.) Anyám elfelejtett elmenni. Anyám sok mindent elfelejtett, miután rácsavarodott arra a fatörzsre ott, az Üveghegyen is túl. Ilyen halálos az első? A második? A hányadik? hol... Néztem a külföldi filmeket a tévében: emberek beléptek a liftekbe, aztán kiléptek. Máshol. Majd belehaltam, úgy szerettem volna liftezni. A központban, ahol laktam, csak egy mozgólépcső, a nagyáruházban. Szerettem azt is, jobb híján. Aztán egy tájékozottabb városlakó mesélte, ő bezzeg minden nap liftezhet, ha akar. Hazug! Hol az a Liftország? Négy (!) gömbrágógumiért rajzolt nekem egy térképet. Elmentem a helyszínre. Ott volt. És emelkedtem. Süllyedtem. Egyre feljebb. Egyre lejjebb. Kinyílt az ajtó. Emberek álltak előttem. Olyan nyelven beszéltek, melyet nem értettem. Liftország lakói. Ezt a kavicsot szorongattam. Láthatatlanná tett. Egy ideig tanulmányoztam őket. Rájöttem: a liftekkel érkeztek a városba. A mennyből. A pokolból. keressek… Nem látta? Látnia kellett. Hiszen itt él. Esetleg fényképen. Pont olyan, mint ez a kő. Csak nagyobb. Három tenger mossa partjait. Vagy öt. Vagy hét. Kérem, segítsen! A patikuslány, égszínkék ajkakkal. Mögém néz. A kavicsot a mérlegre ejtem. Porrá zúzza. Megfordulok. Odakint delfinraj rojtozza a felszínt. Kilépek a boltból. Úszom tovább. Keresem a szigetet. Ahol élek.  

Varga László Edgár

saigon hétfőn láttam monszunt kolozsváron porzott a víz a háztetőkön úgy esett mint az apokalipszis mostban fel is raktam hát azt a doors-számot és elképzeltem ahogy willard százados kinéz a hotelszoba redőnyének résein és az mondja: „saigon a rohadt életbe még mindig csak saigon” valami építkezésről méteres habszivacsdarabokat sodort el a szél az egyik felakadt a balkonunk előtti hársra „románia” – mondtad erre dühösen nem is mondtad inkább csak kiesett a szó a szádon ahogyan azok a dolgok szoktak mindenhonnan kiesni amik az istennek sem találják a helyüket: egy emlékbe megtartott csapágygolyó amelyről lekopott már az esésgátló emlék s így a gravitáció is jobban hat rá egy rég nem használt búgócsiga nyakkendőjevesztett nyakkendőtű fagyöngy-karkötő mely nem őrzi már az egykori szerető illatát mert megbánta biztos régi bűnét ő (is) gyermekei s férje boldogok ő pedig elégedett – a családanyák beérik ennyivel lemondani az egóról a nőknek mindig könnyebb s hogy férfi szentből mégis több van ez is a férfiegóról mond el túl sokat a „boszorkányok” kiknek azért kellett halni mert nem az inkvizítort ölelte bársonybőrű karjuk mert fekete macskát etettek s hajuk is illatos volt vagy mert éhínség idején egy darab kenyérért leszopták a pohos apáturat: ők a szentek – mondom ezt megkésve kissé anno domini kétezertizenhétben és bocsánatot kérek egyúttal az anyaszentegyház nevében más: augusztus 1-től ismét munkába állok ideje lesz most hogy már egy éve nem fizettem tébét és csak kolonc voltam a társadalom nyakában az nem mentség hogy közben megírtam ezt-azt munkának csak az tekinthető ami anyagi hasznot is hajt ergo csontváry lusta volt akár a föld picasso meg szorgos mint a hangya kukorelly szokta mondani hogy írjon mindenki naplót az önmegismerésben elengedhetetlen és hát most amúgy is írnom kéne muszáj is meg kell is (ezt meg ugye csak az értheti akit pont egy ösztöndíjas időszakban harap tökön az ihlet) szóval önmegismerés – rohadjon meg minél többet önmegismerek annál inkább félreértem magam szeretem a fákat a nőket a napot meg a tengert ebben nincs semmi bonyolult – gondoltam aztán rá kellett jönnöm hogy ennél bonyolultabb mégis csak a félelem ne lenne meg az a sötét és jéghideg – de hagyjuk egyszerű a képlet: néha magasan szárnyalok máskor meg nagyon mélyen rossz napok jönnek 74-es évek és lehet használni gyógyszerként a szexet meg többféle lassú mérget lehet is meg kell is hisz a költészet is rock and roll csak rosszabb a hangosítás és nem futja belőle kokainra szánom korom – de magamat jobban bár éhezni fázni azt legalább nem kell az meg az ő bajuk hogy harmincévesen az anyjuknál laknak mert saját házuk csak akkor lesz ha örökölnek egyet annak meg éppenséggel egyelőre még az anyu nem örülne és a szomszédok (megint) elhíresztelték hogy jenőt (megint) kirúgták az egyetemről nem lehet azoknak se az orrukat szaros karóval felérni de mindegy hagyjuk ezt is azért mennek a dolgok rendben az ösztöndíj ha majd végre megjön vissza lehet adni az adósságokat és talán még marad pénz elutazni egy hétvégére talán nem – kiderül – vagy mindegy közben azt a papírfecnit keresem amire ennek a versnek a végét már az elején leírtam nem fog ide passzolni de ideírom azért is rím is van benne pedig: van levegő csak nem ott ahol épp kell belülről lassan fojt meg mint a légmell csak kiesnek a szavak a számon még mindig saigon