A lelkek feletti hatalom vágya tette tömegessé az oktatást

Abban a Kádár-korszakban vált általánossá, hogy a diákok 12 évet töltenek az iskolapadban, amely azzal indult, hogy az elit utánpótlásának, így a következő generáció tanárának harmada egyszerűen lelépett az országból – derült ki a Korunk Akadémia oktatástörténeti sorozatának záróelőadásából, amelyet Romsics Ignác történész akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott.

Az akadémikus adatokkal bőven alátámasztott előadása után azzal az erős benyomással távoztunk az EME kolozsvári székházából, hogy a magyar oktatási rendszer  ugyanilyen ambivalens maradt 1989 után is (ahogy a romániai), azaz nem igazán tudja összehangolni a két legfontosabb elvárást, miszerint tömegeket érjen el és zárkóztasson fel, és közben színvonalas képzést nyújtson számukra.

Ahhoz, hogy felvázolja a címben ígért magyar oktatásügyet 1989 előtt és után, Romsics Ignác egészen Eötvös Józsefig nyúlt vissza, mert a dualizmusban megszilárdult oktatási rendszer élt nagyjából a két világháború között is. (A visszanyúlás hasznosnak bizonyult, részben pótolta a korábbi előadások hiányosságait. Azok ugyanis inkább szóltak Eötvös József tehetségéről és műveltségéről, vagy épp azokról az elképesztő anyagi lehetőségekről, amelyekkel Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint miniszterek élni tudtak, mint hogy milyen képzést nyújtott a polgári iskola.) 

A vetített képek, táblázatok forrása Romsics Ignác prezentációja

Óvoda ugyan létezett – Brunswick Teréz alapította Közép-Európa első óvodáját, az Angyalkertet 1828-ban Budán – de száz évvel ezelőtt egyáltalán nem volt általános, hogy óvodába jártak volna a gyerekek: 1920-21-ben 780 óvoda működött 56 ezer óvodással, akiknek a száma megduplázódott a második világháború előtt, 1937-38-ban 112 ezer óvodás járt 1140 óvodába, de 1945-46-ban ismét csak 52 ezer óvodás volt.

Az óvoda a Kádár-korszakban vált annyira általánossá, amilyennek ma ismerjük: 1956-57-es tanévben 167 ezer óvodás járt 2050 óvodába, 1968-69-ben 203 ezer. 1979-80-ban volt a legtöbb óvodás Magyarországon, 457 ezer, az 1989-90-es tanév 392 ezres száma már a demográfiai fogyást tükrözi.

A dualizmusban kiépült népiskolai rendszerben az elemi iskola leggyakrabban négy évig tartott. Akkor volt hatosztályos, ha az iskola nagyobb faluban működött, és akkor választották a hatosztályos változatot, ha a tanuló utána már nem ment felsőbb iskolába. 

Négy elemi után kezdődött a középfokú oktatás

A négy éves polgári iskolát az alsóbb néposztályok, kispolgárok, módosabb parasztok számára tervezték: itt latint nem, németet is csak korlátozottan tanítottak. Az itt végzettek hivatalnokok, postai, banki tisztviselők, háziasszonyok lettek. A polgári nem jogosított fel továbbtanulásra, innen nem lehetett egyetemre, főiskolára felvételizni. Tanító- és óvónőképzőbe viszont tovább lehetett lépni, oda nem kértek érettségit.

Az elemi után a diákoknak csak egy töredéke folytatta tanulmányait a nyolc éves gimnáziumban vagy reáliskolában. Gimnáziumi érettségivel bármelyik felsőfokú intézményt választani lehetett, reáliskolai érettségivel csak a műszaki egyetemet, tudományegyetemet nem. A gimnáziumi és reáliskolai képzés között a különbség a klasszikus műveltség volt: gimnáziumban a latin mellett görögöt is tanítottak, illetve latin és görög szerzőket, irodalmat, a reáliskola pedig a természettudományokra és a modern nyelvekre helyezte a hangsúlyt. 1930-ban a lakosság közel húsz százaléka, 1941-ben közel 23 százaléka végzett valamilyen középfokú oktatást nyújtó intézményben, de több mint a felük csak négy osztályt. Teljes, nyolc osztálynyi középiskolát 3,6%, illetve 5,9% százalék végzett.

Romsics Ignác Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde

A dualizmus és a két világháború közötti korszak oktatásának nagy eredménye, hogy az analfabetizmust sikerült 7 százalékra leszorítani a felnőtt lakosság körében – a legfejlettebb nyugat-európai országokban ez 6 százalék körül alakult. Ekkor Romániában, Jugoszláviában, Lengyelországban 20-40 százalék közötti volt az írástudatlanok aránya. A szomszéd országokkal szembeni kirívó különbség zömében az oktatási rendszer eredménye volt, de Trianon is javította a magyar statisztikát: épp azok a peremterületek kerültek át a szomszéd utódállamokhoz, amelyeken korábban is magasabb volt az analfabetizmus aránya.

A felsőoktatás viszont nagyon elit dolognak számított: 1930-ban 1,1 százalék és 1941-ben is még csak 1,2 százalék végzett egyetemet, műegyetemet, felsőfokú szakiskolát, ami évente 15-18 ezer embert jelentett. Ők viszont magas szintű oktatásban részesültek.

1945 után az oktatás szerkezete és tartalma is nagyot változott

A mindenki számára kötelező és ingyenes általános iskolát ekkor emelték nyolc osztályosra, hogy az itt elsajátítható műveltséganyagot megnövelhessék. A polgári iskola megszűnt, beolvadt az általános iskolákba, a gimnázium négyosztályossá vált. 

A reáliskola megszűnt, helyét a szakközépiskola vette át. Annyiban hasonlított a reáliskolára, hogy az érettségi mellett szakmát is adott, a klasszikus műveltségre pedig kisebb hangsúlyt helyezett, mint a gimnázium. A szakmunkásképző három évig tartott, a szakiskola kettőig – ez az oktatási forma egy idő után megszűnt.

Az érettségi mellett egyetemi felvételi is kellett a felsőfokú tanuláshoz. Ez újdonságnak számított, a két világháború között ugyanis felvételi vizsga nem volt, a keresztleveleket nézték a zsidó származás megállapításához. 1945 után viszont nagyon erős felvételit vezettek be, magyarázta a történész, ahol kezdetben pozitívan diszkriminálták a munkás- és parasztszármazású fiatalokat, az 1960-as évektől megszűnt a foglalkozásalapú megkülönböztetés.

A háború után javultak az általános iskolai oktatás mennyiségi és minőségi mutatói is

Az 1940-es évek közepén még 40-50 diák jutott egy tanítóra. Falun gyakran csak egy vagy két tanító volt, és osztatlan képzést nyújtott: egy tanteremben ült a teljes általános iskola, és korcsoport szerint más-más tevékenységet végzett.

Ugrásszerűen megnőtt a középfokú oktatásban résztvevők száma, illetve az egy tanárra jutó diákok száma. Vagyis épp megszűnt a középiskolai oktatás elit jellege, beindult az eltömegesedése, az oktatás színvonala pedig némileg csökkent:

Ugyanez látszik a felsőoktatásban is: a diákok száma 1955-re megháromszorozódik 1937-hez képest, viszont 1958-59-re a diákok harmada eltűnt a statisztikákból. Az 1954-55-ös tanévben 33 ezer egyetemista járt nappali képzésre, estisekkel és levelezősökkel a számuk elérte a 47 ezret, míg 1958-59-ben már csak 23 ezer, illetve 31 ezer a létszámuk. Az általános trend elleni, drasztikus csökkenés oka az 1956-os forradalmat követő megtorlás és tömeges kivándorlás, tisztázta Romsics Ignác a durva érvágást az elit utánpótlásában.

Az esti és levelező felsőoktatást azért vezette be az új rendszer, mert szüksége volt értelmiségre. A régi, háború előtti értelmiség vagy emigrált, vagy internálták, vagy csak képzetlen munkásként dolgozhatott, magyarázta a történész a statisztikai ugrásokat.

A korábbi, 3-4 karral működő, univerzitas típusú egyetemek mellett az államszocialista rendszer vezette be a szakirányú főiskolákat. A hagyományos (orvosi, mérnöki, teológiai, bölcsész, jogi) karok mellett ekkor, 1945-ben alapították a Magyar Agrártudományi Egyetemet, amely 1949 óta Gödöllőn működik, 1948-ban a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemet, 1949-ben a Nehézipari Műszaki Egyetemet Miskolcon, az Államigazgatási Főiskolát Budapesten. 1949-55 között a felsőoktatási intézmények száma 19-ről 36-ra nőtt.

A keresztény-nemzeti elkötelezettségtől a szocializmus építéséig

Az oktatás kimondott célja továbbra is ideológiai volt, csak 180 fokos fordulatot vett. A Horthy-korszak konzervatív politikai rendszerében az oktatás valláserkölcsi, keresztény alapokon állt, és nemzeti elkötelezettségben folyt. 

Az államszocializmusban az általános iskola célja fegyelmezett állampolgárok és a néphez hűséges dolgozók és a szocializmus építőinek kinevelése volt. Az általános műveltség alapjai átadása mellett feladatának tekintette, hogy „küzdjön a babonák, a reakciós előítéletek és minden maradiság ellen”.

A gimnázium céljaként ehhez még hozzátették, hogy „érvényesítse a marxista-leninista világnézetet”, és „harcoljon a reakciós, idealista szemlélet ellen”. Mert Európa egész keleti blokkjában a kommunista vezetés a politikai hatalom mellett a lelkek feletti hatalmat is meg akarta szerezni, a gondolkodás intézményi átformálása pedig fiatal korban sokkal könnyebb, mint felnőtt korban, magyarázta a történész, miért tartotta fontosnak az akkori vezetés is az oktatás ideológiai töltetét, ami akkor nem tudott hatni, ha a diák teljesen más impulzusokat kapott a családjából.

A vidéki tehetséges fiatalok ingyenes továbbképzését Hóman Bálint kezdeményezte, de a kommunista vezetés tette rendszerré: 1946-48 között 120 népi kollégiumot hozott létre, ahol a hatezer diák 80 százaléka származott szegényparaszti, kis- és középparaszti, munkás, illetve kisiparos és kiskereskedő családból. A népi kollégiumok bentlakást, teljes ellátást biztosítottak a közép- és felsőfokú oktatás során. (Kolozsváron is működött ilyen népi kollégium akkoriban, tette hozzá a történész.)

Ténylegesen volt tehetségfelkutató szerepük: ilyen népi kollégiumban végzett Juhász Ferenc, Nagy László költő, Jancsó Miklós, Bacsó Péter filmrendező, Vekerdi László tudománytörténész, Pataki Ferenc társadalompszichológus, az MTA későbbi alelnöke, Törőcsik Mari, Horváth Teri, Szirtes Ádám és Soós Imre színész.

Az ideológiai töltet célja az egyházi befolyás visszaszorítása is volt,

miközben Magyarországon az iskolák kétharmadát az egyház, döntően a katolikus egyház tartotta fenn.

1945-től folyamatosan cserélték a tankönyveket, az egyházi iskolákat államosították, 1949-ben pedig megszüntették az addig kötelező vallásoktatást. Ezeket az intézkedéseket pedig propagandával népszerűsítették, a termésből egy egyházi iskolákat ostorozó képregényt mutatott a történész.

Az ezzel szembeni társadalmi ellenállás vezetője a katolikus egyház magyarországi vezetője, Mindszenty József bíboros volt, akinek 1947-es félelme be is igazolódott: „úton, útfélen halljuk, plakátokon olvassuk a jelszót: Előbb demokráciát, aztán szocializmust. Attól tartunk, hogy a hitoktatás esetében is sokaknál ez a szándék: előbb fakultatív hitoktatást, azután semmilyen hitoktatást, végül materialista világnézeti oktatást!” Mindszentyt politikai álláspontja miatt 1948 végén letartóztatták, `49-ben háziőrizetre ítélték. 1956-ban  kiszabadult, utána az amerikai nagykövetségen élt 1971-ig.

Az állam formálisan ki akart egyezni az egyházakkal, ezért 1950-ben egyezményt kötött velük. Eszerint a katolikus egyház nyolc gimnáziumot tarthatott meg, a református egyház ötöt, az evangélikus és az izraelita egyház egyet-egyet. Az egyezmény egyházanként egy heti- és havilapot engedélyezett. Ugyanígy változott a tanterv is: megszűnt a hit- és erkölcstan, 

kötelező lett az orosz nyelv tanítása – már ahol volt rá tanár. 

Az ELTE-n már 1948-ban létrehozták az orosz intézetet orosztanárok képzésére, emellett befogták az Oroszországból hazaérkezett hadifoglyokat, mert ismerték valamennyire a nyelvet. Ötödik osztálytól érettségiig kötelező volt oroszt tanulni, a gimnáziumban emellé lehetett választani egy második idegen nyelvet.

A közép- és felsőfokú oktatás tömegek előtt nyílt meg, de színvonalára a résztvevői is panaszkodtak, idézte a történész a későbbi akadémiai elnököt, Berend T. Ivánt, aki a „szégyenletesen alacsony színvonalat” a bölcsészkaron a szakmai könyvek, nyugati folyóiratok, nyelvi követelmények teljes hiányával illusztrálta – egyedül az orosz volt kötelező, jegyezte meg a későbbi akadémikus.

Romsics Ignác kolozsvári hallgatóságának egy része

Ahogy a két világháború között a cserkészmozgalom és a leventemozgalom erősített rá az iskola ideológiai céljaira, úgy 1945-46-tól az új rendszer is megszervezte az iskolán kívüli ideológiai nevelést: a kisiskolások kisdobosok lettek, a felsőtagozatosok úttörők. Ahogy a cserkészeket, úgy az úttörőket is táboroztatták vakációban, a számháborúzás rendszertől függetlenül nagy vakációs élményként maradt meg a gyerekeknek.

A gimnáziumi és idősebb korosztály számára hozták létre 1950-ben a Demokratikus Ifjúsági Szövetséget, amely inkább városokban volt aktív, falvakban alig. Helyette 1957-ben hozták létre a KISZ-t, amelynek a tagsága a kezdeti száztízezerről 1965-re elérte a 750 ezret, vagyis a korosztály 30-40 százalékát fedte le. 

Azok léptek be a KISZ-be, ahogy ő maga is, vallotta be Romsics, akik értelmiségi karrier építésében gondolkodtak. Traktorista vagy kőműves állásnál nem számított, hogy valaki tagja-e vagy sem a kommunista ifjúsági szervezetnek, de mérnöki vagy egyetemi tanári állásnál igen. Az ideológia egyre kevésbé számított, az 1960-as évek végén, a 70-es években krumpli- és paprikaszedésben merült ki a szervezet tevékenysége. Ezért a munkáért pénzt kaptak a fiatalok, ebből mentek kirándulni.

Az 1989-es rendszerváltásig

a demográfiai hanyatlás miatt az általános iskolások száma az 1960-as másfél millióról 1,1 millióra csökkent. A középiskolások száma 1965-ben haladta meg először a 400 ezret, 1985-ig majdnem 300 ezerre csökkent, majd az 1990-es évek elején haladta meg ismét a 400 ezret. A legnagyobb bővülés a felsőoktatásban ment végbe, ahol nem egészen húszezerről a rendszerváltásig százezerre nőtt a hallgatók száma.

A Kádár-korszakban a Rákosi-korszakhoz képest is növekszik a tanulók száma, és javul az oktatás minősége is, magyarázta a történész. Ekkor nyúltak vissza a Horthy-korszak külföldi intézet- és ösztöndíjrendszeréhez is, amelyet 1945-ben megszüntettek: 1959-ben hozták létre újra a Római Magyar Akadémiát, 1963-ban a bécsi Collegium Hungaricumot, 1973-ban a berlini Magyar Kultúra Házát, 1988-ban a párizsi Magyar Intézetet.

Tanárokat, levéltárosokat, kutatókat küldtek ki külföldre fél, egy vagy másfél évre, hogy a leendő értelmiségi jól megtanulja azt a nyugati nyelvet, megismerje azt a kultúrát, amelyet választott, és autentikusan tudja átadni a diákoknak. A Kádár-rendszer a `70-es, `80-as években már nem tartott attól, hogy a Nyugatra járó fiatalok hazatérve megdöntik.

Ebben a rendszer ideológusai tévedtek, magyarázta Romsics: egyrészt ugyan növelte a rendszer legitimitását, hogy szabad volt Nyugatra utazni, másrészt olyan tudással ruházta fel a külföldön tanulókat, ami adott pillanatban a rendszer ellen fordult.

A Kádár-korszaknak nem volt olyan meghatározó oktatáspolitikusa, mint Klebelsberg vagy Hóman a Horthy-korszakban. Az 1980-as években miniszter Köpeczi Béla nevéhez viszont több pozitív kezdeményezés fűződik. A nagyenyedi származású Köpeczi francia-történelem szakos tanár volt, 1946-ban párizsi ösztöndíjasként sokat dilemmázott azon, hogy hazajöjjön-e Magyarországra vagy se, végül hazatért. 

Miniszterként kezdeményezte a külföldi Magyar Intézetek újranyitását, és elfogadtatta az 1985-ös oktatási törvényt, amely korábban nem látott tanszabadságot biztosított:

• engedélyezte a két tannyelvű gimnáziumokat,
• bevezette a második idegen nyelvet az általános iskolai tanrendbe,
• nagymértékben növelte a tanár szabadságát, ami a módszereket és a tananyagot illeti,
• a tantestület autonómmá vált: nem lehetett olyan igazgatót kinevezni az iskolába, akit a tantestület nem fogadott el,
• a vallásoktatást ugyan nem állította vissza, de történelemórákon engedélyezte a Biblia mint kultúrtörténeti forrás oktatását.

1989 után hibrid rendszer alakult:

az óvoda változatlan maradt, általános iskolából és gimnáziumból viszont lesz 4, 6 és 8 osztályos is.

A rendszer változatossá tétele beindította a vagyonalapú szelektálást: a kis falvakból a tehetősebb vagy tájékozottabb szülők negyedik után elviszik a gyerekeiket a városi nyolcosztályos gimnáziumba a jobb oktatás reményében, míg a helyi iskolákban a szociálisan hátrányosabb szülők gyermekei maradnak.

A felsőoktatás tíz évvel később, a kétezres években tért át a bolognai rendszerre (3 év alapképzés, 2 év mesterképzés), bár a jogászoknál, orvosoknál megmaradt az egységes, 5-6 éves képzés. A Fidesz-kormány pár éve a tanárképzésbe is visszahozta az egységes képzést a bolognai mellé. 

1945 előtt nem volt intézményesített doktori képzés: egyetem után a jelölt írt egy disszertációt, benyújtotta, és vagy elfogadták, vagy nem, de általában elfogadták. A jogászok és orvosok automatikusan doktorok lettek. A bolognai rendszerben doktori iskolákat hoztak létre, kezdetben három éves képzéssel, pár éve alakították négyévessé. Az első két évben kötelező járni a heti pár órára, utána két év adott a disszertáció elkészítésére. Akik ösztöndíjas helyen doktoriznak, azok alapszintű megélhetését fedezi az ösztöndíj.

1989 után az oroszoktatás eltörlésében nem volt vita a jobb- és baloldali pártok között (a hirtelen fölöslegessé vált orosztanárokat igyekeztek 2-3 év alatt átképezni más idegennyelv tanítására), minden más nagyobb módosításban azonban igen. Ilyen volt 1990-91-ben a hitoktatás visszaállítása: a jobboldali kormány szerette volna legalább fakultatívként visszahozni, a baloldal ellenezte. Iskolákban órák után vagy templomokban lehetett hittanra járni, de a bizonyítványba nem került be.

Új tankönyveket írtak, és a szocialista nevelési eszmény helyett demokratikus, humanista célokat fogalmaztak meg. Az 1994-es Tanterv és Utasítás az MDF szemléletét tükrözi: „az európai kultúra antik-keresztény hagyományaiból” következő konzervatívabb értékeket preferálja, és nagy hangsúlyt helyez a nemzeti hagyományok ápolására, a nemzeti azonosságtudat fejlesztésére.

Az 1994-ben hatalomra került szocialista-liberális kormány új Tanterv és Utasítást dolgozott ki, amely „az európai polgári fejlődésben kiérlelt értékrendet” és a „tudományos-technikai haladásban megjelenő értékeket” hangsúlyozta a „demokrácia értékeivel összhangban”. Az öt-tíz évente újraírt politikai elvárásokat a tanárok nem igazán tudták követni.

2018-ban is politikusok jelölték ki a történelemoktatás irányát: Kövér László házelnök szerint „végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet”; Schmidt Mária szerint pedig a „történelem oktatásának elsődleges célja öntudatos és büszke magyar polgárok nevelése”. Hogy ez konkrétan mit jelent, még nem tudni, magyarázta az egyetemi oktató, mert új tankönyvek még nem jelentek meg.

Az eltömegesedés utolsó kora

A rendszerváltás után némileg csökkent az óvodások száma, az általános iskolásoknál látványosabb a demográfiai alapú csökkenés, a középfokú oktatásban résztvevők száma 2010-ig látványosan nő, 2015-re viszont bőven az 1990-es szint alá zuhant be. A felsőoktatás elől ledőlt minden korlát: az 1990-es százezer főről 2006-ra négyszázezerre bővült az egyetemisták létszáma, amely később 250-300 ezer körül stabilizálódott. Egyetlen iskolatípus, a szakiskola iránt csökkent az érdeklődés a rendszerváltás után.

Vagyis a felsőoktatás is tömegoktatássá vált, csak Kelet-Európában azért ilyen látványosan, mert nagyjából tíz év alatt zajlott le az, ami Nyugaton több évtized alatt. Romsics megítélése szerint a mostani hallgatóknak nem olyan magas szintű oktatásban van részük, mint 20-30 éve, de ez a lazább felvételi, szelekció mindenhol bekövetkező eredménye.

Az egyházak fokozatosan kapták vissza a valamikori oktatási intézményeiket, és a maguk által szelektált tanári gárdát tudják azokban alkalmazni. Legerősebben a középiskolai kínálatban vannak jelen az egyházak, a gimnáziumok közel harmada egyházi fenntartású. Új egyetemeket is alapítanak, a katolikusok hozzák létre a Pázmány Péter Tudományegyetemet, amely jelentős tanári és diáklétszámmal integrálódott be a magyar egyetemi képzésbe, illetve a reformátusok a Károli Gáspár Egyetemet.

A lakosság iskolázottsági szintje jelentősen megnő a rendszerváltás után:

Az oktatás hatékonysága viszont korlátozott a nemzetközi PISA-felmérések szerint: 2012-re a magyar diákok matematikai és a természettudományi képességei is a 2000-ben mért szint alá csökkent. A csökkenés egyik oka a történész szerint a módszerek elavultsága, hogy nem azt célozzák, amit a PISA-tesztek mérnek, másik rendszerszintű ok pedig az, hogy a tanügyre GDP-arányosan nagyon keveset fordítanak: a finn állam például négy-ötször többet költ egy gyerek oktatására, mint a magyar állam.

Az idegennyelv olyan terület, ahol a magyar oktatás a környező országok szintje alatt teljesít: az EU-ban 2012-ben Magyarországon volt a legalacsonyabb azok aránya, 35 százalék, akik legalább egy idegen nyelvet beszélnek. Ekkor az EU-átlag 54 százalék volt, Romániában 48 százalék, Szlovákiában 80 százalék. Romsics szerint a környező országok statisztikáját az is javíthatja, hogy az itt élő magyar kisebbség zöme ismeri a többség nyelvét, de a magas különbséget ez nem magyarázza.