A jótékonyság nem arról szól, hogy lökjük a pénzt (INTERJÚ)

Halmen Balázs 2010-ben látogatott el először Rusinga szigetére, ahol 4 hónapot töltött el. Kezdetben olyan önkéntes munkát keresett, amely az otthonától távoli világba viszi. Kíváncsisága vezérelte Afrikába, ahol  megismerkedett a Sargy iskolával, amely egy helyi tanár kezdeményezéséből indult.

Ehhez csatlakozott Balázs is, aki első kenyai útja után barátaival és néhány érdeklődővel megalapította a Van egy téglám Kenyában nevű iskolaépítő projektet. Balázst az eddig  megvalósult álmairól és a jövőbeli terveiről kérdeztem.

Eleve önkénteskedni mentél Afrikába, vagy inkább a kalandvágy vezérelt?

Elsősorban utazóként mentem Afrikába, nem önkéntesként. Otthagytam az egyetemet, mert nem voltam megelégedve azzal, amit nyújtott. Nagyon kíváncsi természetű voltam és vagyok most is, ugyanakkor mindig is érdekelt a fejlődő országok helyzete. Így aztán addig keresgéltem, amíg kaptam egy szervezetet, amely önkénteseket fogad. Nem csak Kenyába küldtem ki a levelemet, hanem több országba, viszont nagyon nehezen kaptam olyan helyet, ahol szállást és étkezést is biztosítanak.

Aztán érkezett egy üzenet egy helyi iskola oktatójától, hogy szívesen várnak Rusinga szigetére önkénteskedni. Ez egy nagyon friss szervezet (Sargy), egy helyi kezdeményezés, amelyet egy tanár indított, aki úgy gondolta, létrehoz egy magániskolát a helyi gyerekeknek, akik nem jutottak el az állami iskolába, mivel ott már nem volt hely számukra. Gondolkodás nélkül őket választottam.

Mit kell tudni az ottani oktatásról? Mit sikerült elérnetek?

A magániskolák úgy működnek, hogy a diákoknak kell fizetniük egy minimális havi összeget. Ez 2010-ben olyan 3 euró volt, és a tanárok is nagyon minimális fizetésért dolgoznak, szinte önkéntesen: havi 10-20 dollárt kaptak akkor. Azért van szükség ezekre a magániskolákra, mert nagyon sok a gyerek, és nagyon kevés az állami iskola, s mivel a helyek korlátozottak, a többi gyereknek nincs lehetősége a tanulásra. Így jönnek létre a magániskolák, viszont ezeket nagyon nehéz fenntartani, illetve a tanárok is egy idő után motiválatlanokká válnak a kevés fizetés miatt.

A gyerekek gyakorlatilag egész nap iskolában vannak, reggel 7-től este 6-ig. Próbálják minél tovább ott tartani őket, hogy ne kényszerüljenek – ingyen végzendő – gyerekmunkára. Amit én észrevettem, hogy kevés kreativitás van az oktatásban. A tanár mond valamit, a gyerekek pedig megismételik azt. Ugyanakkor nagyon okosak ezek a gyerekek,  akarnak és szeretnek is tanulni. Igazából ebben van a reményük, hogy ha tanulnak, akkor kitörnek a szegénységből.

Egy szimbolikus örökbefogadási programot is kezdeményeztél, amelynek keretében 15 euróval lehet támogatni egy ottani gyereket. Ez összeg mire elég ott?

Igazából ebből az összegből nagyon sok mindent elértünk. A 100 gyerekből lett 300, tehát egyre több gyereket be tudtunk fogadni a magániskolába. Ebből fedezzük a tanfelszerelést is, ugyanis amikor először jártam ott, akkor egy ceruzát adtak körbe a diákok, és azzal írt mindenki. Egy hegyező volt, egy radír; azokat adogatták körbe. A ceruzákat gyakorlatilag addig használták, amíg elfogyott.

Így egyrészt felszerelést tudtunk venni, egyenruhákat, aztán ami még fontosabb, az a napi két étkezés. Ez nem annyira gazdag – többnyire rizs, bab, puliszka meg hasonló ételek –, de mégis jobb, mint a semmi, ugyanis  ezek a gyerekek  otthon nem mindig kapnak enni, mert a halászat és a mezőgazdaság is egyre nehezebben megy, a globális felmelegedés miatt. Ugyanebből az összegből jön ki a tanárok fizetése is, amit ennek köszönhetően emeltünk 40-50 dollárra.

Említetted, hogy új alapítványként akarod bejegyezni a Van egy téglám Kenyában projektet, ami munkahelyeket is biztosít. Kikre lenne ehhez szükséged, hogyan képzelted ezt el?

Az a tervem, hogy minél több érdeklődő embert bevonjak, mert azt vettem észre, hogy sokakat érdekel Afrika. Miért ne mutassuk meg ezeknek az embereknek, hogy mi van ott – akár munkahelyteremtő célzattal is? Miért ne éljünk úgy, mint globális állampolgárok? Ne csak határokon belül gondolkozzunk. Nekem nagyon fontos az itthoni segítség is, nagyon sok projektben benne vagyok itthon is, viszont fontosnak tartom a „global citizenshipet”, mert úgy gondolom, felelősek vagyunk másokért és egymásért is. Mi is az afrikaiakért, ők is értünk. Ez szélesebb látókört ad nekünk, másrészt pedig arra akarom felhívni a figyelmet, hogy nem ugyanaz a lehetőség adatott meg nekünk, mint nekik.

A jótékonyság szerintem nem arról szól, hogy lökjük a pénzt és építünk, hanem sokkal inkább a kapcsolatteremtésről. Például az iskolaigazgatót is elhoztuk Romániába, 2013-ban körbevittük Erdélyben. Ugyanúgy, ahogy mi is hajlamosak vagyunk Afrikára egységesként gondolni, ők is hajlamosak Európára úgy tekinteni, mint a „zöld kontinensre”, ahol hatalmas felhőkarcolók vannak és boldogság. Mikor eljött, ő is látta, hogy vannak problémák itt is. Szóval egy ilyenszerű kapcsolatteremtésre gondolok. Fiatalos társaságra, amely ezt a kapcsolatot táplálja, programokat szervez és minél nagyobb eredményeket ér el.

Eddig mi mindent sikerült megvalósítani?

Az első az önkéntesház volt, mivel én  voltam az első önkéntes ennél a szervezetnél (Sargy), és az iskolaigazgató családjával laktam együtt az ő kis szobájukban. Még emlékszem, hogy a gyerekeknek a földön kellett aludniuk, hogy a „fehér embert” az ágyba fektethessék. Egy hetet bírtam így, hogy láttam, ezek a gyerekek a földön alszanak miattam. Ezért volt az első lépés az önkéntesház megépítése, ahol négyszobás lakrészt alakítottunk ki, 12 ággyal, kinti mellékhelységgel és zuhanyzóval, hogy a jővőben több önkéntest látogathasson el ide.

Milyen fizikai meg szellemi felkészültséget igényel egy ilyen út?

Nem nagyon készültem lelkileg meg fizikailag erre az útra, de a szabályokat tudom: védőoltások sárgaláz, tífuszláz, sárgaság, valamint malária ellen. Lelkileg meg nyitottnak kell lenni, lényegében ennyi.

Melyik volt a legkedvesebb élményed?

A kedvenc projektem a focicsapat volt, amit én hoztam ott létre. Nagyon élvezem, ahogy a foci nemzetközi nyelvén keresztül lehet beszélni ezekhez a gyerekekhez. Annyira szeretik, hogy jobban motiválja őket az iskolábajárásra is. Mert ha az iskolának van focicsapata, akkor az iskola is szimpatikusabb, nem? Jelenleg például a CFR labdarúgó csapatának 4 játékosa örökbe fogadott egy-egy gyereket. Ez is nagy dolog nekik, hogy egy A-ligás focicsapat támogatja őket, sőt lehet, írnak nekik majd leveleket.

Ez az én szívügyem, de a tavalyi út legnagyobb sikerélménye az volt, hogy láttuk az eredményét annak, amit csinálunk. Most  végzett az első generáció az iskolával. A Sargy 2007-ben indult, én 2010-ben kerültem oda, és most érkezett a nyolcadik osztály oda, hogy letegyék a vizsgákat. Mindenkinek sikerült: mind a 16 diák átment a vizsgán, kisebb-nagyobb eredményekkel.
Ez nagyon nagy elégtétel volt számomra. Ezek a gyerekek líceumba kerültek, új egyenruhát kaptak stb. Olyan, mintha a gyermekeim kiszálltak volna a fészkükből. Mi nyolcadik osztályig gondozzuk őket, de most próbálunk bevezetni egy ösztöndíjat, hogy ezután is támogassuk, mivel ezután még nehezebb lesz nekik, hisz a líceum  már évi 600 euróba kerül.

Gondolkodtál már azon, hogy ezt a karitatív munkát más országra is kiterjeszd?

Nagyon szeretném, de az elsődleges cél az lenne, ha egy működő rendszert sikerülne létrehozni, úgy, hogy ezt az egy iskolát tudjuk tovább támogatni, majd utána a további iskolákat bevonni a szigetről, a környékéről, és így növekedne tovább a projekt.
Most dolgozunk egy új weboldalon, ami megkönnyíti az örökbefogadós rendszert, úgy, hogy értesítést kapjanak a támogatók a gyerekekről. Jobban motivált egy támogató is, ha néha lát egy képet a gyerekről.

Milyen támogatást kaptatok eddig?

Az örökbe fogadós programmal nagyjából havi 130 gyereket támogatunk, de igazából az egész iskolának megy ez a pénz. Ezen kívül volt a tavalyi Kilimandzsáró-túra, amit üzletembereknek szerveztünk, akik szintén támogatták a projektet. Velük közösen másztuk meg a hegyet, és utána mind adományoztak fejenként egy bizonyos összeget az iskolának. Az a terv, hogy ebből tovább építjük az iskolát, és újabb osztálytermeket alakítunk ki, mert ez a négy osztályterem nem elég.

Mikorra várható a következő utatok?

Idén is szeretnék kimenni, viszont kevés embert vinnék magammal. A tavaly is nagyon vagány túra volt, viszont úgy érzem, annyira lefoglal a szervezés, hogy nem jut idő a gyerekekre. Ha idén megyek, mindenképp több időt szeretnék fordítani a gyerekekre meg a helyiekre.