Kis ünnepi nosztalgia tömbház előtt haldokló disznóval, indulni nem akaró autókkal, szőnyegporolással

Egy visítva haldokló disznó hangja tépte ki az ágyból csütörtökön a tömbházlakókat valahol Bukaresttől két lépésre, a Popești-Leordeni nevű településen, ahol egy ünnepre készülő tréninges csapat úgy döntött, a rendszerváltás előtti időket megidézve egy lakótelepi parkolóban gyilkolja meg Dezsőkét, mert minek cipelni összevissza. S különben is csak egy állat, jön az ünnep, valamit fel kell dobni az asztalra.

A hagyományőrzők hajnalban estek neki szegénynek – ahogy Bödőcs mondta, biztosan azért kell olyan korán kezdeni a disznóvágást, mert akkor még alszik a Greenpeace –, s már a pörzsölődő szőr illata járta át a panelcsokrot, amikor egy idegesebb tömbházlakó úgy döntött, lefilmezi a munkacsoportot és belerakja az internetbe, hátha a rendőrség majd kiszáll és jól megcseszi őket.

Akik a rendszerváltás előtt születtek és tömbházban nőttek fel (mint jómagam), igen jól tudják, hogy a térképnek ezen a részén az ilyesfajta élmények pontosan úgy hozzátartoztak az ünnepre való készülődéshez és az ünnephez, mint mondjuk a petárdázás.

Még mindig tisztán él az emlékezetemben, ahogy a 80-as évek végén, december huszonvalahányadikán azt kellett hallgatni, amint öt-hat szomszéd egyszerre porolja a szőnyeget a hóban, a tömbházakkal körülvett játszótér közepén, hogy visszhangozzék ügyesen, közben valahol, talán egy utcával odébb egy jó kövér Dezsőke épp az utolsókat visította, s ezt a csodálatos ünnepi zajmasszát még kiegészítették azok, akik kínkeservesen próbálták begyújtani a Škodát vagy a Daciát a reggeli mínuszokban.

Mert ezen az Istenáldotta környéken a szent ünnepre nem csupán harangszóval, angyalkának öltözött gyerekek énekével és száncsengővel készültünk, volt még ott muzsika elég.