Karantént? Igen, a politikai elitnek

Itt van az ősz, itt van újra, zsebünkben – és okostelefonunkon – meglapul a Covid-igazolvány. Hiszen a vírus természetéhez köztudomásúlag hozzátartozik, hogy téli álmát alussza nyáron, udvariasan megvárja, hogy az emberek kiélvezzék a vakációt, strandoljanak, fesztiválozzanak, wellnessezzenek, majd miután borongósra fordul az idő, és fogékonyabbá válnak a kényszerű otthonmaradásra, feléled és ismét támadásba lendül. Az erre való érzékenyítés – mily divatos kifejezéssé is vált ez manapság – megy már egy ideje, csak valahogy elvész az állandósult csatazajban.

Erről jut eszembe, szabadságról visszatérvén egy kollégám arra kért, foglaljuk össze néhány szóban az éppen folyó kormányválválságot, és bár aktuálpolitikailag képzettebb munkatársaim ezt megtették, én, átgondolván a dolgot, arra jutottam, hogy hiába sorakoztatnánk egymás után a tényeket, az eseményeket, az információmorzsákat, vázolnánk fel a valószínűnek tűnő háttérfolyamatokat, a nagykép mégsem áll össze rendesen, a tükör torzít, amit látunk a felszínen, nem valami, hanem valaminek a mása, olyan, mintha – szimulákrum. Azt is tudom, hogy minek a szimulákruma: a politikának.

El kell oszlatnom egy népszerű félreértést: amit az elmúlt hetekben a kormánykoalícióban folyó izmozásról láttunk, nem azonos a politikával, de tulajdonképpen ugyanez elmondható – hogy ne öleljünk fel túl széles időintervallumot – mindarra, ami az elmúlt másfél évben történt kormányzati teljesítmény és parlamenti politizálás címén. A politikának – amint azt már az ókori görögök óta tudjuk – legalább érintőlegesen köze kéne lennie a közösség, a köz ügyeihez, márpedig tegye fel a kezét az, aki nyomokban felfedezte ezt a mozzanatot ezekben a vészterhes időkben, amikor a hivatalos narratíva szerint folyamatosan nyakunkon az apokalipszis, de előtte azért még muszáj benyújtani a sokadik bizalmatlansági indítványt.

Újabb népszerű tévhitről rántanám le a leplet: a járványkezelés, a pandémia elleni küzdelem eszközhasználata viszont nagyon is politika, nem is csak szak-, hanem közpolitikai értelemben is az, sokkal inkább politikai kérdés, mint az, hogy Orban hogyan fúrja Cîțut, vagy fordítva, már nem világos meg nem is fontos. Az oltáskampány is a politika ügye lenne, ha jutott volna rá valamennyi a döntéshozók idejéből és egyéb téren burjánzó kreatív energiáiból. Mint ahogy lényegében minden politika, ami az emberek – az ún. állampolgárok – érdekeinek, bonyolult társadalmi viszonyoknak az összehangolásáról, a közösség formálásáról szól.

Válságidőben a rossz kormányzás is jobb, mint a semmilyen, minden stabilitás jobb, mint a káosz. Aztán megint a hülyenép lesz a hibás, mert nem elég felelősségteljes, nem tartja be az óvintézkedéseket, nem visel maszkot, nem oltatja be magát. Dehát a hülyenép pusztán azon a jelenségértékén kezeli az egészet, amit a teljes politikai elit – tudom, ők a „mieink”, a mi keblünkből sarjadzottak, de ez más téma – viselkedéséből tanulságként levon a maga számára. (Lám, az egészségügyi és oktatási tárca közös, iskolanyitásról szóló határozatát sem ért rá aláírni a két szakminiszter, rálőcsölték azt az államtitkáraikra, mintha ők ott sem lettek volna.)

Ha gond van, a diákokat úgyis haza lehet zavarni az iskolából, a közösségi intézményeket, boltokat, tereket be lehet zárni, a jól bevált (vagyis nem) szabadságkorlátozó intézkedéseket újra be lehet vezetni. Ne mind koslassanak, 'szen így nem lehet nyugodtan „politizálni”.