Egy sál, két sál, hány sál?

Vasárnap este egy magyar–görög barátságos meccsen Orbán Viktor magyar miniszterelnök a nyakába akasztott egy szurkolói sálat. Nem nagy ügy, szokás ez. Csakhogy ezen a bizonyos sálon Nagy-Magyarország térképe is rajta volt. És attól a perctől kezdve – nem kellett hozzá Nostradamusnak lenni – megjósolható volt a mioritikus (és nem csak) reakciócunami. Többnyire a szintén borítékolható és rendkívül unalmas forgatókönyv szerint zajlott az ügy: revizionizmus, abcúg, oroszbábság, provokáció, elhatárolódás, a egész pavlovi reflex-széria. Igaz, volt egy – túlérzékeny korunkban hófehér hollónak számító – normális reakció is, mégpedig Zoran Milanovic horvát államelnök (tehát a magyar „revizionista sátánizmusban” szintén érintett fél hivatalos képviselője) szerint országának nem kellene reagálnia a sálra, a maga részéről pedig csak nevetni tud az ügyön, ugyanis Horvátország szomszédai közül még mindig Magyarország a legjobb. Nagyon örvendtem Milanovic úr kijelentése olvastán (abcúg, mondják erre a túlérzékenyek rögtön, persze, nyilván), hiszen valamiféle pragmatikus hozzáállást vélek felfedezni a mondatokban. Például ezt: mindegy, mi van azon a sálon, a közös káeurópai sors nem ilyen piktogram-szinten dől el. De van egy (talán kevésbé pragmatikus) másik értelmezési lehetőség is. Az a bizonyos Nagy-Magyarország térkép (de mondhatnék akár Nagy-Romániát is, van rá példa elég) egyszerű jelkép: annak a nemzethatárokon átívelő összetartozásnak a jelképe, amelyet – hiába csikorgatják fogaikat a határtalanság-fétis imádói – a múltban elvettek az érintettektől, de ma is él bennük. Ráadásul jó esetben nem is vérző sebként (bár 2004. december ötödikén kaptunk erre vonatkozóan, mi, határon túlra szorult magyarok, egy ugyanolyan szimbolikus, de annál csattanósabb taslit). Hanem cselekvő együttműködésként, nyilván anélkül, hogy az éjszaka leple alatt tologatnák az államhatárokat. Nem értem, miért kell az ilyen sálakra rögtön fekete epét öklendezni. Hiszen – a példa okáért – a román nép sorsát igazgató parlament egyik pártjának éppen Nagy-Románia egyik (stilizált) variánsa a jelképe. És a magam részéről ezt meg tudom érteni. Hiszen sok román úgy gondolja, összetartoznak a moldovaiakkal, és viszont. Azt is meg tudom érteni, hogy Románia megadta a kettős állampolgárság lehetőségét a moldovai polgároknak. Miért is ne adta volna meg? A támogatásokat, segélyeket, politikai lobbitevékenységet is megértem, amelyet Románia a Moldovai Köztársaságnak nyújt, illetve érdekében kifejt. Azt is el tudom fogadni, hogy akadnak olyanok mindkét térfélen, akik konkrétan revíziós gondolatokat dédelgetnek. Annak ellenére, hogy ezek a gondolatok távol állnak a valóságtól, ugyanis bármiféle területi revízió esélye a nullához közelít, főleg háború nélkül, amely háborút (és annak közvetlen és közvetett hatásait) éppen tapasztaljuk. Ezen a ponton őszintén megvallom: én is szeretném egyszer kipróbálni, milyen az, amikor nem kisebbségben élek. Mindezt anélkül, hogy emigrálnom kellene. De aztán sztoikusan bólintok, jó, ez egy vágy, térjünk vissza a valóságba, mert az sem olyan szörnyű, még ha néha olyannak is látszik. Mindezek alapján azt mondom: nem láttam jobb reakciót arra az ominózus sálra (és itt a sál maga a jelkép), mint a horvát államelnökét. Nevessünk egyet, aztán foglalkozzunk a jószomszédi viszony ápolásával. A szimbólumokat meg hagyjuk békén élni. Ez lehetne ennek a (rém amatőr szabó módjára) keresztül-kasul szabdalt térségnek a szlogenje is. Így talán jobb szomszédok is lehetnénk.