A nemzeti kultúra napján vezéreink bullsitteltek egy jót, aztán mindenki ment víkendezni

Ebben nincs semmi különös, mondhatná akárki. Hiszen tényleg nehéz minden évben valami újat, ugyanarról. Főleg, ha az az „ugyanaz” a haza kormányosai által szinte kizárólag imázsépítésre használt alkalmi hakni. Igen, a kultúráról van szó.

A magam részéről nagyra értékelem a román kultúrát, ismerem is, amennyire tehetem. Ezért (is) ha ad absurdum, országkormányos lennék, lesülne a pofámról a bőr, ha olyan blőd és unalmas üzeneteket szórnék az éterbe, mint amilyeneket a trikolór pátria álkisebbségi államelnöke, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis, a katonatiszt-kormányfő, Nicolae Ciucă vagy a szenátus elnöke, Florin Cîțu mondott ezen a jeles napon.

De vegyük őket sorra, hátulról előre:

A szenátus elnöke a parlament épületében mondott díszbeszédet egy ad hocnak tűnő plenáris ülésen, nyilván önszántukból egybegyűlt fiatalok előtt. A nemzeti kultúra napja minden évben emlékeztet arra, hogy kik is vagyunk mi, mondta Cîțu úr. (Ezek szerint holnaptól 364 napot kell várni a következő emlékeztetőig. Kúl.) A kultúra segít jobban megérteni az életet és a társadalmat. (Azt persze nem árulta el az elnök úr, miféle kultúrára gondol. A hazai-politikaira biztos nem, mert attól semmit sem lehet jobban megérteni, nemhogy az életet meg a társadalmat.) Aztán beszélt a fiatal és életerős román demokráciáról. (Hála a kultúrának! Tessék?), a nemzeti identitásról (kipipálva) és a nagy európai kultúrcsaládról (kipipálva). Aztán volt képe azt mondani, hogy a kultúra a nemzet legértékesebb kincse. (Ez elvileg oké, de ahhoz nem kéne ilyen parasztul hozzáállni, kedves Cîțu úr!) Aztán mondott pár szót Mihai Eminescuról (ugye, az ő születésnapján ünnepli a mioritikus haza a nemzeti kultúra napját immár 12 éve!), végül pedig berúgta a nemzeti gólt: ilyenkor megemlékezünk arról, hogy románok vagyunk, románul gondolkodunk és románul élünk. (Órák óta gondolkodom azon, mit jelenthet az, hogy románul élni. Ez az a bullsitt, ami túl jól hangzik, hogy ne mondja ki egy politikus.)

Románia pillanatnyi kormányfője katonaember, tehát megbocsátható (sőt, bizonyos szempontból üdvözlendő), hogy amit mondott, röviden mondta. Eminescu kipipálva, a nemzet alkotói előtti tisztelgés kipipálva. A biztonság kedvéért ő is elmondta, hogy ezen a napon arra emlékezünk, hogy kik vagyunk. (Azért a szövegíróknak nem ártana időnként visszanézni ezeket az ünnepi blődliket üzeneteket, mert a sok ismétlés ciki, na.) A változatosság kedvéért a miniszterelnök úr megemlékezett a pandémia alatt egész nagy bajba került előadóművészekről is. Persze azt is sietett megjegyezni, hogy az állam segített rajtuk, de hát a kultúrakedvelők segítségére is szükség van, hogy az alkotók sorsa javuljon. (Biztos vagyok benne, hogy az állam sokat tett azért, hogy az érintettek kikerüljenek az árokból, hiszen a kultúra a nemzet legértékesebb kincse, hát nem?)

A végére hagytam Románia legszárazabb bullsittelőjét, Ionopot Iohannis államelnök urat. Rögtön az üzenet elején bedobta kedvenc kulturális fogalompárját: nemzeti egység és európai Románia. (Az első a hazai, a második a nyugati puszipajtásoknak szól.) Aztán jött Mihai Eminescu (pipa), tisztelgés az alkotók előtt (pipa), hopp, itt jött egy apróság: a álkisebbségi államelnök azért megüzente a kulturális sokszínűség kifejezést is (kösz, Iohi!). Innen aztán áttért a pandémiára és a művészek nehézségeire, szép kerek, semmitmondó mondatokba csomagolta a bajokat, majd – mint aki jól végezte dolgát – áttért az európai projekt mantrájára: kohézió, megértés, kölcsönös tisztelet, tolerancia, kulturális identitás, gondolatszabadság… hát lehet ezt megunni?

Utána a vezérek feltehetően elmentek víkendezni egyet. Közben a parlament előtt tüntettek a pandémia okán szarba került alkotók. Na, hát lá mulc ány!