A jelenléti oktatás felettébb szükséges voltáról

Állok az előszobában. A nagyobbik szobában ugyanis az egyik ikerlányom online hangszerórán (!) vesz részt, a kisebbik szobában a másik ikerlányom gyakorol, a konyhában a nagylányom élvezi a digitális oktatás előnyeit. A feleségem végre eljutott munkába, nekem is dolgoznom kéne, hómofiszból. Ehelyett: itt állok, másként nem tehetek.

Indítsuk tehát in medias res, egy maximával ezt a cikket: az otthoni munkavégzés és az otthoni oktatás egy időben nem kivitelezhető. Legalábbis többgyerekes, nem felső-középosztálybeli családokban, utóbbiakban is csak úgy, ha külső segítséggel oldják meg a gyerekfelügyeletet, ami egyben azt is jelenti, hogy családon kívüli személy(ek)nek kell tartózkodnia a lakásban, ami járványidőkben mérsékelten javallott.

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak ennél rosszabb helyzetben lévő családok is, amelyek nem tudnak külön helyiséget biztosítani a gyerekeknek az online „óralátogatáshoz”, az ehhez szükséges digitális eszközökről nem is beszélve. Hogy ez mivel jár, nem szükséges ecsetelni, illetve mégis: például az oktatási folyamatból való tartós kimaradással, egy olyan országban, amely funkcionális analfabetizmus tekintetében amúgy is éllovas (vagy sereghajtó? melyik ez esetben a helyes változat?) Európában.

Az, hogy milyen gazdasági hatásai lesznek annak, ha minden kisgyerekes háztartásból legalább egy szülő (köztük, mint azt egy ismert magyarországi járványügyi szakértő megjegyzi, számos egészségügyi dolgozó) kénytelen otthon maradni és a digitális oktatás otthoni meghosszabbított kezeként, valamint hivatásos háztartásbéliként működni, viszonylag könnyen belátható. Mégsem ez a legnagyobb probléma a home schoolinggal, bár bajnak ez is elég.

Lehet, hogy nem tűnt fel, de a miénknél is rosszabb járványgörbével rendelkező nyugat-európai államok, a második hullám elleni védekezésként, szinte mindent bezártak – kivéve a tanintézményeket. (Meg az üzleteket, de hát enni, ruházkodni muszáj.) Legalábbis az óvodákat, az elemi és általános osztályokat nem – a középiskolások (nem beszélve az egyetemi és főiskolai hallgatókról) már elvileg rendelkeznek egy olyan szocializációs, műveltségi, készség- és képességbeli bázissal, viszonylag kiforrott személyiséggel, amely súlyos jellem- és felkészültségbeli torzulások nélkül segíthet nekik átvészelni ezt az időszakot, akár hosszabb ideig is, bár jót persze nem tesz nekik (sem).

Írni, olvasni, számolni viszont nem lehet online megtanulni, bárki bármit is mondjon. Ha a szülő felkészültebb az átlagnál, és a háztartás gondjai meg a távmunka (haha) mellett botcsinálta pedagógusként felügyeli szorosan a tanulási folyamatot, legfennebb mérsékelhető a kár, amit a jelenléti oktatás hiánya okoz, de a lemaradás, ami – ezennel – több iskolai félév kimaradásának „köszönhető”, kisebb korban gyakorlatilag behozhatatlan, és egyelőre csak homályos elképzeléseink lehetnek arról, hosszabb távon milyen következményei lesznek a felnövekvő generációk szellemi fejlődése szempontjából.

Ismerethiányos és antiszociális gyerekek garmadáját termeli ki ez az időszak, akik egészen zsenge, személyiségük kialakulását alapjaiban meghatározó korukban sajátítják el a sartre-i egzisztencializmus rettenetes alaptételét, miszerint a pokol a másik ember.

Mindezt úgy, hogy a járvány második hullámának berobbanása a hatósági és szakértői álláspont szerint sem köthető a tanintézmények megnyitásához, komolyabb fertőzési gócokat iskolákban nem azonosítottak (szögezzük le: ha valahol ilyesmi előfordul, ott valóban szüneteltetni kell az oktatást ideiglenesen, de ez nem azonos azzal, hogy eseti mérlegelés nélkül, egyetlen tollvonással bezárjuk az összes tanintézményt). Az országos, óvodától az egyetemig ívelő tanügyi lockdownt nem észszerűségi tényezők indokolják, hanem a teljes kockázatkerülés (nem függetlenül a közelgő választásoktól sem) és a puszta félelem.

Igazán jó megoldás nincs ebben a helyzetben, mert minden ellenkező híresztelés dacára a vírus létezik és veszélyes; de nem spórolhatjuk meg azt, hogy minden lehetséges tényezőt figyelembe vegyünk, amikor ilyen fajsúlyú döntést hozunk. Magam is kétségek közt írom, de a jelenléti oktatás visszavezetése óvodától a nyolcadik osztályig ma a kisebbik rosszat jelenti.

Félni nem árt – mert, mint tudjuk, jobb, mint megijedni –, de hogyha hagyjuk, hogy kizárólag a zsigeri félelmünk rendezze be a világot körülöttünk, akkor többet veszíthetünk a vámon, mint amennyit nyerünk a réven.