Ma tíz éve, az urnazárást követően valószínűleg válogatottan durva jelzőkkel illettem volna azt, aki azzal áll elő, hogy napra pontosan tíz év múlva a csúfosan végződött állampolgársági népszavazás már csak egy rossz emlék lesz, a „nem” mellett kampányoló politikusokkal együtt.

Mindig van új esély. Nemzeti érdekképviselettel, sőt, ami számomra is szimpatikus: interetnikai érdekképviselettel Erdélyért. A nemlétező szászokkal, a létező Székelyfölddel, és a kétség kívűl legerősebb erdélyi románsággal.

Számomra ma már magától értetődő, hogy magyar állampolgár is vagyok, ugyanolyan otthonosan mozgok Budapesten, mint Nagyváradon, Kolozsváron vagy Székelyudvarhelyen.

2004. december 5-én undorítóan szar fejek voltunk, pedig az a nap a magyar történelem egyik tisztességes napja is lehetett volna. Semmi más nem kellett volna hozzá, csak – a történész Ungváry Krisztián hajszálpontos szavaival – a megtagadhatatlan igen.

Ha Európa nem csupán elszenvedője akar lenni a nagyok egymásnak feszülésének, akkor a közös, ütőképes haderő fejlesztése és az alternatív energiaforrások minél sürgősebb felkutatása és alkalmazása elkerülhetetlen.

Az erdélyi magyar politikai osztály alkalmatlannak bizonyult arra a feladatra, amelyre vállalkozott, amellyel választói megbízták. Magyarán megbukott.

Akik ezt a gyászlobogózást kiötölték és végrehajtották nem „forrófejű szélsőségesek”, hanem neveletlen bunkók voltak, bár minden bizonnyal nagy magyar hősöknek tartják most magukat.

A képviselők foggal-körömmel védik érdekeiket, tudják, ma ő jön, holnap én.

A romániai magyarság egyetlen alkalommal sem követelte a románok kivonását–kitakarodását Kolozsvárról, Erdélyből, még Székelyföldről sem, ahol nyugton köpdösnek jogainkra, létünkre, mindenre, ami magyar.

A kormányfő és költségvetési minisztere nyilatkozatpárbajt vívtak az Adótanáccsal, majd a kormány törvénysértést legalizált, és Münchhausen bárót megszégyenítő mesét tálalt a közvélemény elé.

Örömmel fogadtam, hogy a halláskárosult, vagy legalábbis figyelmetlen háromszéki prefektusnak magyar újságíró segített emlékezni a december elsejei Noua Dreaptă-s hőzöngésre azzal, hogy az általa rögzített anyagot publikálta.

Itthon a vesztes tábor Klausztrofóbiában szenvedő vezetői ész nélkül áldozzák fel egymást és magukat.

Egyeseket sért a fekete zászló, másokat meg az, amit december 1-jén határoztak Gyulafehérváron, vagy az, hogy az 1918-ban elfogadott nyilatkozat bizonyos részeit nem tartják be.

A Mikó ma magyar tannyelvű intézmény, de hol a garancia arra, hogy holnap is, mindig az marad!?

A jól végzett munka élvezetével lökték a rácsos cella ajtajába a magyar honatyát, miközben bajtársi sunyítással megmentették a demokrata-liberális képviselőt.

Lehet, hogy Markó Attilát felzabálják, de az ő szomorú esete még inkább megerősíti: nincs mit keressünk az ólban.

Gazdasági elemzők és az Európai Bizottság szakértői is úgy látják, hogy megszorítások nélkül a Ponta-kabinet képtelen lesz viszonylagos költségvetési egyensúlyt teremteni.

Pontáék felelőtlenségét ismerve az sem elképzelhetetlen, hogy a valóságtól elrugaszkodott büdzsét tervez a hatalom, arra számítva: ha a jobboldal készül átvenni a kormányzást valamikor a következő esztendőben, hát majd fizessék ők a számlát.

„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.