El kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.

Az adóbegyűjtés hatékonyságának felpörgetése helyett egyelőre úgy tűnik, hogy újabb öngólt lőtt a Ponta-kormány – hiszen ahelyett, hogy több pénzt tudnának szerezni az államkassza számára, még nagyobb kiesést okoznak azáltal, hogy bezáratják azokat a vendéglátó-ipari egységeket, ahol a pénztárgépbe beütött összeg és a tényleges bevétel nem egyenlő.

A Szövetségi Képviselők Tanácsának hétvégi történéseiből viszont éppen az hiányzik, ami a bizalom helyreállításához vezető út első állomása: az őszinte szembenézés az elmúlt időszakban elkövetett hibákkal, az önvizsgálat.

Se szeri, se száma az elmúlt negyedszázad hazugságainak. A leg­újabb mellébeszélés a korrupció elleni tévés harc.

Valósággal elállt a lélegzetem attól, hogy 25 évvel a történtek után mennyire aljas módon hamisítják meg mindazt, amit negyedszázaddal ezelőtt Marosvásárhely magyar lakói ellen megszerveztek. Megfélemlítésünk, háttérbe szorításunk volt a cél, és sajnos az maradt ma is.

A törvény előtti egyenlőség a huszonegyedik századi Romániában az európai uniós és a NATO-tagság ellenére sem valóságos.

Reagálni kell. Méghozzá békés, de határozott eszközökkel. Fontosak a hazai, a lehető legnagyobb tömegeket megmozgató közös akciók, de legalább ilyen fontosak a külföldi lépések is, vagyis az önálló erdélyi magyar külpolitika.

Vádlóink saját csapdájukba esnek: azt mondják, szeretik a magyarságot, aztán jelentős részét mégis kirekesztik: a melegeket, a baloldaliakat, a liberálisokat, a hajléktalanokat, az ateistákat – bárkit, aki a világképükbe nem fért be.

Egyre több kijelentés, gesztus, döntés, intézkedés jelzi: a román államhatalom egyáltalán nem készül és nem is hajlandó párbeszédre a magyarság autonómiaköveteléseiről.

Rég tudja Romániában mindenki, hogy a magyarok el-kikergetése, megölése – lásd: haláltáborok a világháború után 15 évvel is – egyszerűen Románia belügye.

Ismét olyan jogszabályt alkottak, amely a nagymenőket hozza előnybe, a kisvállalkozókat és a magánszemélyeket fojtogató adóprést viszont szorosabbra húzzák.

Mit kezdhetnek magukkal Erdély visszatelepült nemesei a megváltozott társadalmi körülmények között? Erről beszélgettünk Csinta Samuval, aki könyvet írt róluk.

Ma Európában bármiféle területi autonómia igénnyel fellépni, öngyilkossággal egyenlő, mert az ukrán válságnak köszönhetően mára az autonómia a szecesszió szinonimájává lett az európai köztudatban.

Kezd összeállni a kép: egyre inkább úgy fest, a román hatalomnak fogytán a türelme, és azzal kacérkodik, hogy a passzív, csak hosszú távon eredményes elnyomó szerep helyett inkább konfrontációkeresőként, felbujtóként lépjen fel.

Ha alkalom adódik rá, és bizonyos hatalmi körök azonnali érdekeit nem hogy nem sérti, de látszólag még szolgálja is, az erdélyi magyarságot igyekeznek veszélyes, idegen testként felmutatni.

Ijesztő mértékben elárasztották az országot a gazság újratermelői.

Amióta a szebeni bürgermeister beköltözött az államelnöki palotába, a román közhangulat-formálók egyre vehemensebben kezdik megkérdőjelezni a magyar közösség jogköveteléseit. Hogy mennyire nem érdeke herr Johannisnak a mi fájdalmaink balzsamozása, példa rá az is, hogy a fekete március negyedszázados évfordulója nem érte el ingerküszöbének szintjét.