Változatok önimádatra

„Elnézést kérek azoktól, akik a menekültáradat – konkrét emberi lényként értelmezett – Péter és Páljainak megsegítésére áldozták az elmúlt hónapokat. Nyilvánvalóan nem róluk beszélek, hanem a menekültek iránti kirakat-szánalom, illetve a bevándorlók elutasítása miatti nyilvánosan vallott szégyen eseteiről. (Lásd Gyurcsány Ferenc performanszait).

Ezek ugyanis az eddigieken túl egy másik okból is gyanússá váltak számomra. A bevándorlókért (kétségtelenül joggal) aggódók ugyanis, amikor Angela Merkel kijelentette, hogy az emigránsoknak záros határidőn belül meg kell tanulniuk németül, át kell venniük a német társadalom szokásrendjét, tiszteletben kell tartaniuk törvényeit, azaz amilyen gyorsan csak lehet, integrálódniuk (értsd: asszimilálódniuk) kell a német társadalomba, az aggodalom legkisebb jelét sem mutatták. Pedig az asszimiláció – főként efféle erőltetett menetben – kínkeserves dolog. Úgy tűnik, azok, akik – sokszor könnyek közt – sajnálják őket azért, mert elveszítették házukat, rokonaikat, emberi biztonságérzetüket, egyáltalán nem látszanak sajnálni őket azért, mert mostantól még közösségeiket, nyelvüket, kultúrájukat és (ha lázonganának) emberi méltóságuk maradékát is el kell veszíteniük. Úgynevezett nyelvi-kulturális fogyatékosokká kell válniuk. Orbán Viktor sem azért nem akar bevándorlókat, mert szeretné megkímélni őket az integráció (azaz az egyénenkénti beolvadás) kínjaitól, hanem azért, mert erre képeseknek sem tartja őket.

Én valóban hiszek abban, hogy a menekülteknek helyük van köztünk. Mert hiszek abban, hogy nem csak egyénekként, de közösségekként is képesek lehetünk harmonikusan együtt élni. Meggyőződésem, hogy az integráció problémáira a kisgyermekkorban elsajátított kölcsönös két- illetve többnyelvűség, az együtt élő kultúrák mély ismerete, azaz a közösségi autonómiák valamely formája a megoldás.

Amíg ezt nem látjuk, nem az élő embereket szeretjük, hanem az »emberiséget« vagy a »nemzetet«. Ami – Kosztolányival szólva – valóban kényelmes valami. Az emberiség és a nemzet ugyanis valóban nem kér enni."