Még egy szó a japán pragmatizmusról. Avagy miért óvakodjunk az ideológiáktól?

Nemrég alkalmam volt két hetet eltölteni Japánban.

Nem egyszerű ez a helyzet.

Ott van mindjárt az a hatórás jetlag, ami végig gondoskodik róla, hogy egy pillanatra se érezhessük magunkat helyinek. A bioritmuszavar, mint egy belső, idegesítő riasztókészülék, végig jelzi, hogy valami nincs itt éppen rendben.

Napok múlva aztán fáradt, kialvatlan kábulatban rájövök, hogy az ottomán-bizánci, ghișeu-orientált, mihaszna káeurópai néplélek is el van tévedve bennem, adott ugyanis egy ország,

Ki van írva például, hogy 11.59-kor jön a vonat, és ha löncsölt bányabékák hullnak az égből triciklivel, akkor is 11.59-kor jön a vonat.

Felszállsz, mész, nincs idő a fejfájásra.

A japánok el voltak szigetelve a külvilágtól. Így hát megtanulták maguknak megoldani a problémáikat egy szigetországban, ami a Csendes-óceáni Tűzgyűrű fölött, földrengések, vulkánkitörések, tájfunok metszéspontjában teszi próbára az emberi túlélő ösztönöket.

Az alkalmazkodás azonban olyan jól sikerült, hogy ma már afféle modern közmondásként él a köztudatban: ha valamiből minőségi kell, jó áron, akkor vegyél japánt.

Az évszázados elszigeteltség ma is érezhető még rajtuk. Ma is nehezen beszélnek a legtöbben angolul, enyhe bizalmatlanságot is sugároznak a külföldiek felé.

Valahányszor megpróbáltak nyitni a Nyugat felé a bezártság évszázadai után, mindig katasztrófa lett a vége.

Így aztán a japán nép alapvetően nem rasszista, csak kiábrándult.

Ottlétünk alatt több helybélitől is megkérdeztük, miféle tüntetések zajlanak éppen Tokióban, és miért mondott le a miniszterelnök. Én, szabadságon lévén, nem követtem az eseményeket, csak néha egy-egy újságcím jutott el hozzám.

A tüntetések a kormány migránspolitikája ellen zajlottak.

Az új felmérések szerint ugyanis Japán is az elöregedő nemzetek közé lépett. Egyre kisebb a születések száma, miközben az országban több a regisztrált kutya, mint a regisztrált gyerek. Ilyen körülmények között a kormány nemrég bejelentette, hogy munkaerőbéli hiányosságaikat külföldi, elsősorban indiai munkavállalók beengedésével tervezi megoldani.

Japánban ugyanis a közbiztonság még a nagyvárosokban is kitűnő. A japán emberek kedvesek, segítőkészek, illedelmesek és naivak. A japán gyerekek egyedül, szülői kíséret nélkül mennek az iskolába, tudják, melyik metróra kell szállniuk, melyik megállóig kell menniük, senkiben föl sem merül, hogy baj történhet.

Továbbra is egy biztonságos társadalomban akarnak élni, ehhez ragaszkodnak foggal-körömmel.

És még valami: Japánban nem próbálják ezt az egyszerű, tiszta és logikus célt hamis erkölcsi tézisekkel mentegetni. A japánok nem rasszisták, egyszerűen csak kijelentik: nem akarnak oda jutni, mint Németország vagy Nagy-Britannia. Nem akarnak félni este a saját utcáikon.

A sintó felfogás a Tűzgyűrűben keletkezett. Azt hiszem, az alapja az elfogadás. Elfogadása annak, hogy a dolgok változnak, semmi nem örök. Ám ez nem afféle beletörődő elfogadás az ő kultúrájukban, hanem aktív vállalása a felmerülő problémáknak. Elfogadom, hogy telik az idő, de ki is használom. Fejlődök.

Morális-e, amit teszek? Hogy lehetne a létezés morális? Csak teszem, amit teszek.

Ezt a pragmatizmust, ezt az egyszerűséget volt a legkönnyebb megsejteni ott, Japánban. Ők a szavak első jelentését használják. Nem forgatják őket ideológiai mázba, nem tévesztenek meg fennkölt közhelyekkel.

Van mit tanulni tőlük.