Kit szoptat az anyaország a hon kebeléből, és kit máshonnan?

Gyerekkoromban azt hittem, hogy ha van anyaország, akkor kell lennie gyerekországnak is. Az anyaország biztosan a hon kebeléből szoptatja a gyerekországot, és az országházban laknak.

Apaországról viszont nem hallottam gyerekkoromban

Ott neveli szegény anyaország egyedül a gyereket, miközben az apaország ki tudja, melyik lebujban keresi a kétes boldogságot. Könnyűvérű országocskáknak fizeti a méregdrága pezsgőt, akiknek szép nagy hegységeik vannak, de akik szarba se veszik a szemmel láthatóan ittas apaországot. Csak a pénze kell nekik, ennyi az egész.

Szegény anyaország közben éjt nappallá téve dolgozik, hogy fel tudja nevelni a cseperedő gyerekországot, aki éppen abban a korban van, amikor olyan gyorsan nőnek az árterei, hogy félévente kell új védőgátakat vásárolni neki. Esténként ölébe veszi és ringatja, hisz bölcsője ő és sírja is.

Az anyaország undorral gondol rá, vajon miféle céda rögöket tapogathat eközben a hűtlen apaország. Ilyenkor ingerült lesz, hevesebb ritmusban pumpál a hon szíve a hon kebelében.

Ilyesmiket gondoltam gyerekkoromban.

Vagy csak most gondolom azt, hogy ilyesmiket gondoltam gyerekkoromban. Most, amikor már nem gondolkodhatok úgy, mint egy gyerek, hiszen komoly felnőttek között kell viselnem a komoly felnőttarcot.

Például olyankor, amikor – mint most is – egyes öltönyös felnőttek nagyon komolyan próbálnak meggyőzni más, sokkal rongyosabb ruhákba öltözött felnőtteket arról, hogy szavazzanak rájuk. Ha ma is gyerekfejjel tudnám nézni ezt az egész cirkuszt, ami ezzel jár, talán még vicces is lenne.

Így sajnos nem az.

Mi, akik valahogy sehova se illünk bele. Az anyaországban románok vagyunk, pedig nem vagyunk románok. A másik országban, ahol élünk – de ez mégsem a gyerekország, amit kiskoromban elképzeltem – magyarországi, esetleg ázsiai betolakodók vagyunk, pedig nem vagyunk sem magyarországi sem ázsiai betolakodók.

Ázsiai jövevények maximum annyiban vagyunk, mint bármelyik magyar határokon innen és túl, hiszen egyszer régen az őseink valóban onnan, Ázsiából jöttek ide egy bizonyos Árpád vezetésével.

A többiek, akik vele jöttek Ázsiából szintén igen jó munkásemberek lehettek. Különösen ha nyilazásról volt szó, teszem azt lóról hátrafelé. Abban az őseinknek nem nagyon volt párja az akkori Európában, amely Európa el is kezdett félni az akkori magyaroktól (vö.: a magyarok nyilaitól ments meg, uram stb.).

Aztán letelepedtünk, elfelejtettük a nyilazást is, lassan minden egyebet is, amit régen, Ázsiában még tudtunk, és átlagos európai krapekok lettünk. Vagy legalábbis megpróbáltuk, annak ellenére, hogy valahogy már akkor is kilógtunk itt az egészből.

Az anyaországon kívüliek pláne kilógnak az egészből, de különben az anyaországi magyarok is kilógnak valahogy az egészből.

A nyilazás régen oly magas szinten űzött mesterségét azóta verbális nyilak lődözésére cseréltük fel, amelyek majdnem ugyanolyan rosszul tudnak esni, mint az igazi nyílvesszők ütötte sebek. Mivel a történelem úgy hozta, hogy a régi idők óta egészen sokféle magyar van már határokon innen, túl és egyéb helyeken is, ezért a magyarok immár nem kényszerülnek arra, hogy külső ellenségekre lődözzenek:

Most például, a választási kampányőrület hajrájában, ha netalán gondom adódna az önmeghatározással, elég ha csak felmegyek az internetre, és máris eloszlanak egzisztencialista kételyeim. Anyaországi és mindenféle határokon túli magyaroktól egyaránt határozott válaszokat kapok a fölmerülő kérdéseimre a kommentszekciókban.

Erről beszéltem fennebb, az erdélyi magyarok egzisztenciális válságának fő oka ez lehet: nem tudjuk eldönteni, hogy románok vagy ázsiai betolakodók vagyunk. A kettő együtt nem megy.

Aztán arról is egyhamar értesülők a kommenteket böngészve, hogy

Ez már önmagában kihívás, tekintve, hogy a bozgor kifejezés afféle sehonnai, hazátlan egyénre utal. „Hazátlan hazaáruló” vagyok tehát, aki ne szóljon bele.

Én a magam részéről nem is szólnék bele, de attól a kilétemre vonatkozó, részletekben gazdag meghatározások folyamatosan érkeznek, mint a kimerült gólyák tavasszal. Példának okáért korcs is vagyok, valamint szörnyen, szörnyen ostoba.

Sorolhatnánk reggelig a variációkat egy témára (ránk). Ami azt illeti, gyerekkoromban nem egészen így képzeltem el azt, ahogy az anyaország szoptatja a gyerekországot.

Gyerekkoromban sok mindent nem így képzeltem el.

Aztán ez lett…