Elment az (egyik) utolsó kolozsvári Elegáns

Nem ismertem Tamás Gáspár Miklóst személyesen. Egyszer, jó pár évvel ezelőtt összefutottunk Kolozsvár főterén, a lábasház előtt. Önkéntelenül meghajtottam a fejem, köszöntem neki, visszaköszönt és mentünk is tovább, konkrétan és szimbolikusan is külön útjainkra.

Szóval nem tudok mesélni intimebb-köztéribb történeteket róla vagy vele kapcsolatban. Ami rossz is, de jó is: tegnapi halálhírét követően elöntötték a közösségi hálót a rá vonatkozó emlékek, megemlékezések, mindenféle egyéb (be)jelzések. Első reakcióm a saját magam jelzésére vonatkozóan az volt, hogy: nem. Nem írok. Megteszik annyian úgy is, nálam sokkal avatottabbak. Meg is tették. Korrekt. Aztán valamikor éjszaka arra ébredtem (igen, szürreális ez, de a halál is az, bizonyos értelemben), hogy a következő nevek járnak az eszemben: Szőcs Géza, Egyed Péter, Marius Tabacu… Tamás Gáspár Miklós. Előbbi három „testőrt” volt szerencsém ismerni, de ez most irreleváns.

És akkor: Esterházy Péter írta le a következő mondatot Szerb Antallal kapcsolatban, Az olvasó országa című kötetben:

Persze, bővíthetnénk a sort: Molnár és Móra (a két Ferenc), bizonyos értelemben és mértékig Szabó Lőrinc stb.

Amikor e sorokat olvastam annak idején, afféle aha-effektus ért: mert a magam részéről Szőcs Gézát, Egyed Pétert, Marius Tabacut és Tamás Gáspár Miklóst ilyen elegánsaknak láttam, gondoltam el mindig is. És igen, az első három név esetében személyes kapcsolataink során, follyományaképpen is. Tamás Gáspár Miklóst pedig a szövegei alapján „láttam”, gondoltam és gondolom elegánsnak ma, és a halálig tartó személyes jövőmben is.

Mert biza, a szövegeit olvastam. Nem az egész életművét, hadd jegyezzem meg. Volt, amit – őszintén mondom – nem egészen értettem és nem azért, mert én nem voltam, vagyok annyira elegáns, hanem hiányzott a tudás, műveltség ahhoz szükséges aranyfedezete. És persze volt olyan szöveg is jócskán, amit gond nélkül megértettem. Az utóbbi két évtized publicisztikai és esszétermésének oroszlánrészét olvastam. És igen gyakran a központozáson, névelőkön kívül semmivel sem értettem egyet. És ez rendben is van. (Talán ő is rábólintana, elegánsan.) Viszont az írások mellett egyszerűen nem tudtam elmenni. Mert a gondolat, a szövegkezelés, a stílus oly nagy mértékű eleganciája egyszerűen odavonzott, mint lámpafény az éjjeli lepkét. Nos, ezért tartom Tamás Gáspár Miklóst elegánsnak.

Kolozsvárinak pedig azért tartom a fent megidézett négy hatalmas gondolkodó embert, mert azok voltak. Ketten itt is születtek: Egyed Péter és Tamás Gáspár Miklós. Szőcs Géza Marosvásárhelyről, Marius Tabacu pedig a Bihar megyei Tótiról érkezett Kolozsvárra, hogy mennyire tekervényes utakon, most nem fontos. Olyan alkotó, gondolkodó, értelmiségi volt ez a négy kolozsvári Elegáns, akik a lehető legtágabb értelemben meghatározták számomra (és ahogy nézem, nem csak) a világot, mint elgondolható szövetet.

És igen: szomorú vagyok, Tamás Gáspár Miklós halálának másnapján. Mert szétnézek a környéken és nem látok több (kolozsvári) elegánst. Akikről tudok, azok inkább hallgatnak már, gondolom, okkal. És ez egyben azt is jelent(het)i, hogy a nagy ívben gondolkodó értelmiségiek fénykora leáldozóban van. Hogy miért? Egyrészt, elfogytak, elfogynak a régiek. Másrészt, a kor sem kedvez a fajtájuknak. Nincs idő elmélyülni, nincs idő nagyobb összefüggéseket létrehozni. Túl gyorsan pörögnek a kerekek. És ami még fontos: az elegancia is szép lassan elvész. Pár mondatban rakják helyre egymást a legmagasabb elitpolcokon üldögélő kurrens mindentudók (tisztelet a kivételnek). Ha egyáltalán szóba állnak egymással. Tamás Gáspár Miklós szóba állt másokkal. Olyanokkal is, akik – mint én – a vesszőn kívül semmiben sem értettek egyet vele. Igen, de ehhez elegancia kellett. Ami neki a vérében volt.

Ha valamit ránk hagyott (mindannyiunkra, azokra is, akik nem gondoljuk magunkat marxistának, például), akkor az elegancia volna az. Ha ezt nem tudjuk megtanulni tőle, akkor valóban: elment az (egyik) utolsó kolozsvári Elegáns. Isten (akiről kicsit többet tudott TGM, mint a fociról) vitázzon vele tovább egy mennybéli asztal mellett. Szőcs Géza, Egyed Péter és Marius Tabacu társaságában.