Britannia, egy eltűnő ideál, avagy a „skót ügy” színe és visszája

Tudom, hogy most eléggé népszerűtlen leszek, mert manapság minden gondolatmenet népszerűtlen, amely nem világos direktívát kínál, hanem dilemmát fogalmaz meg.

Az erdélyi magyar közhangulat többnyire skótpárti, ami tökéletesen érthető. A Skócia jogállásáról szóló népszavazás teljes joggal tekinthető az önrendelkezés ünnepének, mert azt a gondolatot erősíti, hogy egy közösségnek joga van dönteni arról, hogyan képzeli el a jövőjét, függetlenül a döntés tartalmától. Ideje lenne axiómaként elfogadni:

mindig annak van igaza, aki saját sorsáról döntene,

nem annak, aki a másokéról. Minden szimpátiám tehát a skótoké és azoké, akik kiállnak mellettük. Van azonban ennek a problémakörnek egy másfajta olvasata is.

Skócia függetlenségre vágyik, Székelyföld autonómiára. Figyelembe véve geopolitikai helyzetét, nem is nagyon vágyhat másra. Erdély egyelőre nem nagyon vágyik semmire, de vagyunk néhányan, akik szeretnénk, ha ez megváltozna. Akik nagyon nem szeretnék, hogy ez megváltozzék – például a román sajtó és politikai elit nagy része –, előszeretettel mossák össze az autonómiát a függetlenséggel, és a skóciai fejleményekben kiváló lehetőséget látnak a riogatásra. Ezek (a magyarok, a székelyek) ugyanazt akarják, mint amazok (a skótok): elszakadást, talán függetlenséget, talán annál is rosszabbat (és itt hevesen mutogatnak Budapest felé).

Lehet ugyan erre nagy ívben legyinteni, hogy nem érdekel minket, mit mondanak azok ott Bukarestben, de emlékeztetnék arra, hogy a skóciai népszavazás kiírásához is a londoni kormány hozzájárulása kellett.

Ez tehát a „skót ügy” lehetséges negatív következménye: hogy felerősíti a mindenféle autonómiaformával szembeni fóbiákat Romániában.

A pozitív következménye pedig az lehet, hogy a nemzetközi közvéleményben elfogadott(abb)á teszi az önrendelkezés gondolatának jogosságát. És azt, hogy a status quóval kapcsolatos nézetkülönbségeknek van más megoldási módja is, mint a kalasnyikov.

Ha én az erdélyi magyar politikai elit helyében lennék (aminthogy nem vagyok), egészen világos üzenetet fogalmaznék meg: támogatjuk azt az elvet, hogy a különböző nemzeti, etnikai és regionális közösségek szabadon dönthessenek a sorsukról, de a mi céljaink között nem szerepel az elszakadás,

csak autonómiát akarunk, de azt erősen.

(Valahogy így egyébként.) Vagyis inkább a dél-tiroli modellben vagyunk érdekeltek, mint a skóciaiban.

És van ennek az egésznek egy személyes vonatkozása is. Arról van szó, hogy mindig is nagy tisztelője voltam a brit koronának, az Egyesült Királyság eszméjének. Nemzetállami logikán túlmutató, dinasztikus (igen, reakciós) berendezkedésével, regionális közép- vagy tán egészen nagyhatalmi státusával túlságosan emlékeztet egy hasonló államalakulatra, a megboldogult Osztrák-Magyar Monarchiára, amelynek felbomlását – minden tökéletlensége ellenére – szintén nem tartom a történelem szerencsés fordulatának.

És a nyilvánvaló különbségek ellenére, az a hír, hogy olyan területi-politikai entitás, amely nem etnikai/nemzeti alapokra építkezik, tartósan nem bizonyulhat életképesnek, felemás érzéssel tölthet el mindenkit, aki nem pusztán Székelyföldben, hanem

teljes Erdélyben gondolkodik,

románostul, magyarostul, németestül, cigányostul, zsidóstul. Nem a mostani Erdélyben, amely éppen hogy foglya egy nemzetállami konstrukciónak, hanem abban, amivé lehetne.

Ha eljutnánk mondjuk egy népszavazásig.

Megjegyzés: a cím részben parafrázis, Roger Scruton angol konzervatív filozófus Anglia, egy eltűnő ideál című könyvére utal.