A magyarkérdés

„Van viszont magyarkérdés, ha az erdélyi magyarság önrendelkezése jön szóba. Politikusok, sajtósok szájából ilyenkor bugyogni kezd a gyűlöletbeszéd, ami alól a liberális párt képviselői sem jelentettek kivételt. Az államfőnek viszont tudnia kell, hogy az Európában jól működő kisebbségi autonómiák kivívásában éppen a tiroli németek járnak az élen. (...)

De méginkább van magyarkérdés, amikor Sepsiszentgyörgyön visszaállamosítják a református egyház volt iskoláját, az ortodoxoknak pedig tálcán kínálják az állami pénzből épített szállodákat, hajdanán a vásárhelyi Park Szállót is ők kapták jutalomképpen. Igenis van magyarkérdés, amikor betiltják ünnepi rendezvényeinket, felvonulásainkat, egyes köztisztviselők pedig csúfot űzhetnek a nem többségi ügyintézővel. És hogyne lenne magyarkérdés, ha arra gondolunk, hogy az igazság(?)szolgáltatást nemzetiszín szerint csűrik-csavarják, s a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusára nem kötelező a törvény. Ahogy a kormányfő és miniszterei jelenlétében aláírt egyezség is hazug porhintés volt csupán. Az egyetem többségi vezetőinek pedig joguk van már-már diabolikusan kieszelt forgatókönyvet írni a magyar karok önállósulása ellen. Valójában már ez sem magyarkérdés. A többségében magyarok lakta közösségek szétszakítását kilátásba helyező régiósítás viszont mindenképpen az.

Az erdélyi magyarság naiv jóhiszeműséggel és várakozással szavazott Klaus Johannisra. Kétségtelen, hogy a román szavazók voksa volt a döntő, tehát a többség vágyainak, céljainak a teljesítése az első. De nem kellene elfelejteni, hogy az ő nyugalmuk garanciája a mi – nemzetközi, európai normák szerint rendezett – békességünk. Egyébként ki tudja, meddig mélyül, fertőződik, s milyen következményekkel jár a szőnyeg alá söpört romániai magyarkérdés."