A „Boc-afférról”: Freud kiszól, Szakáts István beszól

Én PAZS barátom!

Több mint tíz éves, megtisztelő barátságunkra hivatkozok, melydőn ez karaktereket képernyőmre vetem.

Tegnap Annak ellenére, hogy Emil Boc a polgármester czímű czikkedben arról értekezél, hogy mejh sértő – egész gyülekezetünke nézvést – ama bizonyos, a márczius tizenötödiki ünnepi beszélyek alkalmán Kolozsvár főbírája által elejtett mondány, mely szerint „Sunt extrem de mândru ca și clujean să văd că un clujean de al nostru, chiar dacă este de etnie maghiară, Levente Molnár, a luat un Oscar”.

Lőn ezután az égigérő patálhia, melyben BOC úr „bizonyára nem érti, hogy egy ilyen mondat mitől sértő”, és „egyfajta kegynek számít, ha kitüntet egy magyar embert” – mint tenmagad az idézett czikkben írod.

Iambe istennőre! PAZSom! Megkövetlek, barátom.

Na. Idáig volt az abstract, az olvasmányosság kedvéért enyhe cikornyával megszórva.

PAZSom, baj van a világgal. Mi vagyunk az oka, te meg én. Ami engem illet, készséggel beismerem, hogy idült humorérzék-túltengésem van. Szeretem a vicceket – de ez csak egy dolog. Ezen messze túl a humor számomra megismerés, katharsis, felismerés. Ha biztos vagyok valamiben a mostani éltemben, akkor az az, hogy a Jóistennek szuper humorérzéke van. A humor számomra a szférákkal való kapcsolat felvállalt módja. A dervisek forognak, én nevetek. Néha a szándéktalan humoron is.

Bevallom, hogy röhögtem a Boc-féle mondaton. S hát amikor körülnézek, látom, hogy körülöttem az emberek nem nevetnek. Sőt. Az arcokon akkora a megbántottság meg a keserűség, hogy jön, hogy megkérdezzem – nagyapám után szabadon – „há tük mitrágjátok itta zűrmötö?”

PAZSom – bevallom, te meg végy mély lélegzetet – a legjobb zsidóvicceimet zsidóktól hallottam. Jelesen például az öreg Goldner Gabitól. A Kolozsvári Zsidó hitközség elnöke volt. Én magam veretes trader vagyom az oláhos és bozgoros viccek Közös Piacán. Ezt te első kézből tudod is.

Mármost amikor egy oláhos viccet mondok egy románnak (ó igen!) feltételezem, hogy az illetőnek van elég intelligenciája és humorérzéke ahhoz, hogy rájöjjön, a kommunikációmat a humor regiszterében kell dekódolnia, aztán pedig (megértse és) el is röhögje, amit mondtam. Afféle cinkosság ez, és ami fontosabb, villanásnyi közösség. Nagyon szeretem az érzést. Alapállásban remélem, a másik fél is így és ezt érzi.

Elröhögtam annak idején Ioan Rus mentőautós standupját is. Hogy a rossz fékeseket majd a magyaroknak adja. Hehehe. Mekkora cirkusz volt akkor is, hej. Akkor hallgattam.

Olyan sokféleképpen lehetett volna most is másképp. Például: „Emile, ez rossz vicc volt. Ionică, ez gyenge volt”. Vagy általánosítva: „Emile, Ionică, eccer szar a humorérzéketek”. Bevallom, az iménti kettő lett volna az én két alapváltozatom. Aztán még lehetett volna például az, hogy „ezekkel a dolgokkal nem viccelünk” (ez már nekem nem fekszik, és elismerem, hogy ez a vonal nyomokban még meg-megjelenik a sajtóban).

Na. Ezen változatok közös vonása, hogy megengedik a humor lehetőségét. Nem a szándékosságát. Mint ilyen, a potenciális röhögésen túl megengedik a közösség lehetőségét. Ezt tagadja meg a szöveged. Ezért vagyok én kétségbeesve.

Ha te aszondod – egy másik vicc után szabadon –, hogy „Emile, remélem ez komoly volt, me az ilyen viccet mi nem szeressük”, akkor ezáltal megengeded a humor lehetőségét, és ez olyan, mintha lenyomtál volna egy kilincset... ok, be van zárva, de legalább tudjuk, hogy van egy ajtó. A falba van simulva. De van egy ajtó.

Te azonban azt írod: „a nyelv azonban sok mindent elárul azokról, akik használják, néha azt is, amit a használói nem szeretnének megmutatni magukból”, és hogy Boc „rosszul fogalmazott”. Számodra csak ez a két lehetőség létezik. Szöveged nem engedi meg a humor lehetőségét. Ezáltal azt közlöd velem és velünk, hogy nincs ajtó. Nincs ajtó.

A „be van zárva az ajtó, most épp, egy ideje, az utóbbi időben, egyre gyakrabban, vagy akár mindig” és a „nincs ajtó” két teljesen más egszisztenciális felállást jelenít meg. A vanságot és a nincsséget, ajtóban kifejezve. Én nem értem a „nincs ajtó” életérzést. Nem élem meg, nem akarom megélni. Őszintén, még kicsit irtózom is tőle. Olyan egszisztenciális félelem. Tuggya fene, talán csak alkati dolog.

Hiszem, hogy a humortalanság multikulti. Tudod, az az endogén, belterjes, önvérfertőző multikulti. Hiszem, hogy a humor interkulti. Hiszem, hogy a humortalanság a bigottéria tünete.

És amikor körülnézek, és látom a terjedő ürömrágást, elkap a fent említett félelem. 
Hogy igazából nagyon is megfelel nekünk az örök vulnerabilizált / örök vulnerábilis közösség (diskurzív, szociális, anyagi) gyakorlata.
Hogy a Másik felé való nyitást szorgalmazó szólamaink hazugságok.
Hogy nem is akarunk nyitni, talán igazából soha nem is akartunk.
Hogy ezt az alkalmas ásóinkkal még mélyítjük is.
Hogy ezt suttyomban mindig is tudtuk.

Na ez a bajom.

Ui.: Tudod, néha reggelente a Sistersben 8 után 5 perccel szoktunk találkozni, miután ki-ki letette a kölykeit az iskolában. Köszönöm neked, hogy mindig meghallgatod a hülye vicceimet. Nekem ezek nagyon fontos pillanatok. És még vannak.

(Papp Attila Zsolt válasza itt olvasható.)