Nemesek, kulákok, a kommunista Románia ellenségei – elérhető a kényszerlakhelyre száműzöttek listája

Nemcsak a kommunista rezsimek bűneit kutató történészek, hanem a meghurcoltatásuk miatt kárpótlásra jogosult magánszemélyek és leszármazottaik számára is érdekes adatokat tett közzé csütörtökön a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). Ez tulajdonképpen egy 56 468 nevet tartalmazó kuláklista, azoknak a személyeknek az adataival, akiket valamilyen mondvacsinált oknál fogva kényszerlakhelyre (Domiciliu obligatoriu, a személyi igazolványokban megjelenő pecsét értelmében D. O.) szállítottak a mezőgazdaság szovjet mintára történő átszervezésének kezdetekor és a folyamat első éveiben. Persze ez nem azt jelenti, hogy a listán kizárólag a parasztság kizsákmányolóinak érdemtelenül kikiáltott tehetősebb földművesek, az úgynevezett kulákok szerepelnek, hiszen nemcsak őket kényszerítettek lakhelyük elhagyására, hanem azokat a nemeseket, illetve a vidéki középréteg azon tagjait is, akik bárminemű ellenállást tanúsítottak a mezőgazdaság átszervezésekor.

A listán szereplő rengeteg magyar név nem véletlen,

tudtuk meg Benkő Levente történésztől, akit a kartoték nyilvánossá tételének jelentőségéről kérdeztünk. Mint mondta, a Bánságból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is rengeteg szorgos magyar, székely és sváb családot emeltek ki, vagoníroztak be és szállítottak el a Bărăganba, ahol a semmi közepén tették ki őket. Ellehetlenítésükkel a kommunisták azt akarták megakadályozni, hogy a társas mezőgazdasági szövetkezetekkel szembeni ellenállás révén példaképekké vagy hangadókká váljanak közösségükben.

Valójában a vagyonosabb gazdák kemény munkájuknak köszönhették, hogy jobban boldogultak másoknál. Huszonöt, harminc, legfeljebb ötven hektár földdel rendelkeztek, melyek megmunkálásával a piacon értékesíthető többletet termeltek. Az így szerzett összeget nem élték fel, hanem munkájukat megkönnyítő gépekbe fektették, így alapozva meg a család további biztos egzisztenciáját. Mások számára egy erdőbirtok, egy asztalosműhely vagy egy cséplőgép jelentette azt a pluszt, amiből pénzt tudtak csináltak. A bolsevik mentalitás szerint ezek az emberek kizsákmányolóknak számítottak, holott napszámosaikat, alkalmazottaikat mindig kifizették. Volt, aki azért került kuláklistára, mert egy filmvetítőgéppel járta a falvakat, filmélménnyel szórakoztatva a kommunisták szerint kizsákmányolt paraszti rétegeket.

A cél a földműves társadalom és a középréteg gerincének a megtörése volt.

Minden üldözendő volt, ami eltért a szokásostól, bőven elég volt, ha egy család a kommunisták ízlésével összeegyeztethetetlen udvarházat vezetett.

Benkő Levente két kirívó székelyföldi esetet is felelevenített. 1950. szeptember 22-én Gidófalván és Maksán halálos áldozatokat követelő lázadás tört ki. A földművesek nem tudták elfogadni, hogy mindent elvesznek tőlük, kérték, hogy enyhítsék a termék beszolgáltatásának kötelezettségét, és követelték vissza termelőeszközeiket, melyek hiányában nem tudtak eredményes munkát végezni. A hatalom nem tűrte sokáig a lázadozást, ezért a Securitate sorkatonai alakulatai belelőttek a tüntető tömegbe. Mindkét településen többen is meghaltak, aki viszont megúszta, azt öt-hat évre száműzték. Mire visszatérhettek lakhelyükre, teljesen kifosztották őket. Gheorghe Gheorghiu-Dej rendszere nem volt egyedülálló, hiszen a szovjet megszállási övezet minden területén hasonlóképpen bántak el a „kulákokkal”.

A középréteg megroppantásának sikeresnek látszó hadművelete után a hatvanas években némileg enyhült a szigor, s bár a kényszerlakhelyeket elhagyhatták az elhurcoltak,

arra azért vigyázott a hatalom, hogy a nemesek ne szerezhessék vissza korábbi státusukat.

Ők a továbbiakban gyári munkásokként vagy napszámosokként keresték a kenyerüket.

A CNSAS által közzétett lista tehát olyan személyek neveit tartalmazza, akik mindezt átélték. Az édesapja révén személyesen is érintett Benkő Levente szerint azért fontos, mert hozzájárul a téma kutatásához, akár regionális vagy családi szinten is. Romániában már egy jó ideje folyamatban van a kulákosítás történetének feldolgozása, de ezzel a listával új szakaszához érkezett a kutatás. Az érintett családoknak már nem szükséges a levéltárakat bújniuk ahhoz, hogy a politikai meghurcoltak kárpótlásáról rendelkező 1990/118-as törvény jegyében jogorvoslati folyamatot elindítsanak. A CNSAS adatbázisa alapján könnyebben igazolni tudják, hogy jogosultak a kárpótlásra. A posztszocialista országok kivétel nélkül hajlamosak arra, hogy közömbösen kezeljék a kártérítéseket, jó példa erre, hogy a politikai elítélteket még mindig nem sikerült alanyi jogon rehabilitálni. A történész hangsúlyozta: ezt nem szabad megengedni, mert ezzel tartoznak az áldozatoknak és családjaiknak.

Úgyhogy, aki érintett, bátran böngéssze át a CNSAS adattárát, meglehet, megtalálja szülei, nagyszülei nevét és adatait benne.