Mikó Imre besúgói múltjáról döntögették a tabukat a Filmtettfeszten

Arról, hogy az idei Filmtettfeszt nemcsak a könnyed és szórakoztató műfajokról, hanem a komoly tényfeltáró kutatómunkára alapozott, nehezebben emészthető filmes alkotásokról is szólt, szombat délután a Mikó Imre életét és munkásságát tabudöntögető módon tematizáló dokumentumfilm vetítésén győződhetett meg a kolozsvári közönség.

Ez a „maratoni” délután ugyanis a két világháború és az azt követő kommunista uralom egyik kétségkívül legkiemelkedőbb erdélyi személyiségéről, Mikó Imréről szólt, akiről az utókor jog- és államtudományi íróként, műfordítóként, politikusként, és az erdélyi magyarság vezéregyéniségeként nagyfokú erkölcsi megbecsüléssel emlékezik meg. Ezt a feltétlen megbecsülést azonban megkérdőjelezi, hogy

a legújabb kutatások feltárták: együttműködött a Szekuritátéval.

A Domokos János rendező és Stefano Bottoni történész közreműködésével készült Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm, arra keresi a választ, mi motiválhatta Mikó Imrét a titkosszolgálati jelentések írásakor, és hogyan egyeztethető mindez össze a róla kialakított képpel. A film megtekintése után közönségtalálkozóra, majd egy kerekasztal-beszélgetésre is sor került, amelyeken nemcsak a dokumentumfilm készítői, hanem a Mikó család tagjai is részt vettek, akik egyébként a filmben is megszólaltak, és mindenben közreműködtek annak készítőivel.

A közönségtalálkozón Papp Attila Zsolt, a Főtér főszerkesztője és a Filmtett munkatársa kérdezte a szerzőket. Megtudhattuk, hogy a film Stefano Bottoni készülő tanulmánykötetére épült. A tudományos kutatás sajátossága, hogy állandóan új információk kerülnek napvilágra, jelen esetben ezek bemutatására már nem vállalkozhatott a film. Kevesebb szó esik benne például Mikó Imre szerepéről a 70-es években, amikor harmadjára is beszervezi a Szekuritáté, és számos külföldi látogatáson vesz részt.

Mikó Imre ellentmondásos megítélésére világít rá a filmben, hogy a Bottoni által megkérdezett, Mikót személyesen is ismerő értelmiségiek különbözőképpen válaszoltak arra a kérdésre, hogy baloldali politikus volt-e. A kérdést bonyolítja – mint ahogyan a kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott –, hogy miközben mindig kapcsolatban állt a baloldallal, és antifasiszta aktivista volt, a bécsi döntések után az Erdélyi Párt országgyűlési képviselőjeként maga is megszavazta a zsidótörvényeket. Ezzel kapcsolatosan elhangzott: Mikó Imre elsősorban alkalmazkodó politikus volt. Abban a politikai konjunktúrában, melyben tevékenykedett, a bal- vagy jobboldali megkülönböztetésnek nem sok értelme volt, ezért ma már

mindenki a saját habitusa és meggyőződése szerint látja Mikó politikai besorolását.

A legfontosabb kérdés, amelyre a több mint másfél órás dokumentumfilm nem tudott választ adni, de a kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek sem sikerült egy közös álláspontot kialakítani: ártott-e valakinek jelentéseivel Mikó Imre? Domokos János elmondta: ha már be volt szervezve, akkor minden bizonnyal ártott. Stefano Bottoni árnyaltabban fogalmazott. Szerinte ez a probléma túlmegy azon, hogy kinek ártott. Kevés jelentése maradt fenn, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) aktái pedig hiányosak. Különbséget kell tenni az 50-es és a 70-es évekbeli kollaborációja között, ugyanis míg korábban saját élete és családja sorsa múlott azon, hogy jelent-e, addig utóbb szó sincs létfenyegetettségről. Mikó külföldi útjaival a hidegháborús játékok részévé válik, bár azt is tudjuk, hogy a Nyugatot járva hírét vitte az erdélyi magyarság rossz helyzetének, amivel nagy szolgálatot tett az itthoniaknak. Ez is motiválhatta a Szekuritátéval való együttműködésben.

A gondolatmenet fonalát nagyjából ennél a kérdésnél vette fel az időközben a Bocskai-ház Óváry termébe költözött közönség a Lőrincz D. József moderálásával zajló kerekasztal-beszélgetésen.

A legtöbb felszólaló méltatta a család elkötelezettségét az igazság felderítése mellett.

A szekusblogot működtető Könczei Csilla szerint örvendetes, hogy a család hozzájárult a kutatáshoz, felvállalva ennek ódiumát is. Véleménye szerint ezt a kényes témát a szeretet jegyében érdemes tárgyalni. A filmet értékelve elmondta: úgy érezte, hogy Domokos János feladta a rendezői autoritását, hátrébb lépett, ugyanakkor hezitálást figyelt meg a kutató részéről. Későbbi hozzászólásakor kifejtette: az általa képviselt nemzedék mire felnőtt, már nem működtek azok az alkalmazkodási stratégiák, mint Mikó korában. Az intézmények sorra buktak be, a legtöbben pedig külföldre emigráltak.

Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője – aki saját megfigyelési aktái révén szintén sokat foglalkozott a Szekuritátéval – elmondta: nem tudja megérteni, mi lehetett Mikó Imre lelkében, amikor harmadjára is beadta a derekát, és személyesen jelentett a szekufőnöknek (Constantin Ioana alezredesnek – szerk. megj.). Annál is inkább, mivel Mikó Imre nem volt naiv ember, aki azt hihette, hogy bármit is elérhet a magyarság érdekében Ioana alezredesnél. Saját tapasztalatait felelevenítve Tabacu arról is beszélt, hogy a 70-es években (amikor Mikót harmadjára beszervezték), a szekusok nagy figyelmet szenteltek a személyes kapcsolatok kialakítására a megfigyelt személyekkel.

Józsa Márta Kolozsváron született, Budapesten élő dokumentumfilmes arra mutatott rá, hogy az utókor elnéző azokkal az erdélyi magyar értelmiségiekkel szemben, akikről kiderült, hogy együttműködtek a Szekuritátéval, és ezzel relativizálja azoknak a szerepét, akik ellenszegültek. Ez az érzelmi attitűd feszültséget teremt az egész társadalomban.

Meddig beszélhetünk alkalmazkodásról és mikortól együttműködésről? – tette fel a kérdést Novák Csaba történész, aki tíz éve kutakodik a CNSAS-nél. Szerinte beszélni kell tabu nélkül az együttműködések formáiról, arról, hogy a besúgó passzív vagy hivatalos módon jelentett. Az együttműködés akkor a legaljasabb, ha a jelentő személy környezete nem tud a beszervezésről. Novák úgy vélekedett, hogy

Mikó Imre esetében morálisan megkérdőjelezhető a harmadik beszervezése utáni tevékenysége.

László Márton történész annak a véleményének adott hangot, hogy azok az információk, amelyeket Mikó kiszolgáltatott a Szekuritáténak például az erdélyi magyar társadalom felépítéséről, nem egyenarányúak azzal, amit népszolgálat címén elért a 70-es években. Ugyanakkor megjegyezte: szerinte a hatalom emberei nem mertek volna hozzányúlni Mikó Imréhez, ha megtagadja a besúgást, mint ahogyan külföldi ismertségük miatt nem merték likvidálni Király Károlyt vagy Sütő Andrást sem.

Az este egyik legderűsebb meghívottja Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor volt, aki érdekes, olykor megmosolyogtató adalékokkal szolgált a Szekuritáté működésének megértéséhez. Kifejtette: a dokumentumfilm címe azt érzékelteti, mintha választani kellene a túlélés és a népszolgálat között. Mikó Imre szerinte a Szekuritátéval való együttműködésekor egyszerre szem előtt tartotta mindkettőt. Szilágyi arról is szólt, hogy az alkalmazkodás – bár erdélyi magyar társadalomban rosszul csengő szó, akárcsak az ezt méginkább kifejező „tájbasimulás” szavunk, mely kifejezetten erdélyi találmány – biológiai értelemben célszerű viselkedést, a fennmaradás eszközét jelenti.

Stefano Bottoni hozzászólásában Mikó 70-es évekbeli külföldi útjaira összpontosított. Túl sokat nem lehet tudni arról, hogy ezeken a tárgyalásokon mi hangzott el, egyedül a 73-ban, a New York-i Magyar Házban elmondott beszédéből derül ki, hogy Mikó mit gondol a rendszerről. Ekkor kertelés nélkül mutatja be az Amerikába emigrált magyaroknak az erdélyi magyarok helyzetét, a magyar nyelvű oktatás visszaszorítását, az értelmiség üldöztetését. Utazásai során találkozik többek között Wass Alberttel, de azzal a Németországba emigrált Illyés Elemérrel is, aki ekkoriban írja Erdély változása – Mítosz és valóság című művét, mely első ízben nyújt átfogó képet a Nyugat számára az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetéről.

A Mikó család jelen lévő tagjai azt hangsúlyozták a beszélgetésen, hogy

továbbra is fontos a Mikó Imre személyének és munkásságának konkrét, pontos, szakszerű kutatása.

El kell tudni távolodni a személyes Mikó-képtől, hiszen csak így derülhet ki az igazság – hangzott el.

A Mikó Imre személyéről és megítéléséről szóló mintegy öt órán át tartó szombat délutáni program is jól mutatja: nem lehet eleget beszélni arról, hogy hogyan viszonyuljon az emlékezet mindazokhoz a köztiszteletben álló személyiségekhez, akikről kiderült, hogy együttműködtek a Szekuritátéval. 

Szöveg: Mészáros Tímea

Fotó: Filmtettfeszt, Radu Norbert