Miért lázadoznak a régiók?

Egy jászvásári (Iaşi) értelmiségiekből álló csoport nemrég hozta nyilvánosságra a Kiáltvány Moldva Fejlesztéséért című dokumentumot, melyben közigazgatási decentralizálást követelnek, de ugyanakkor nagyobb finanszírozást is a térségbeli infrastruktúraprojekteknek. Ez a jelzés hozzáadódik az ország nyugati részében már régóta megjelent, decentralizációval és autonómiával kapcsolatos elképzelésekhez. Elégedetlenség parázslik az önző politikákat hirdetőnek tekintett „Központtal” szemben, melyek az ország déli részének kedveznek és az európai finanszírozásokat fenyegetik. Ezekhez társul még a régebbi regionális sztereotípiák, a centralizmus és az önkényes politikai döntés jelképének tekintett „Bukarest” képe. Ez egy robbanékony elegy, amelyre a kormány nem talált választ.

2018. május 19-én több száz gépkocsi indult Moldva megyéiből Bukarest felé, hogy felhívják a figyelmet e történelmi régió elszigeteltségére, mely az egyetlen, ahol egy kilométernyi autópálya sincs. Egy sor helyi jellegű tüntetés után ez volt a Moldva Autópályát Akar és az Együtt az A8-ért szervezetek első országos hatású akciója.

A Parlament később, 2018 novemberében elfogadott egy törvénytervezetet, mely elsődlegességé nyilvánítja az Ungheni–Jászvásár–Németvásár (Târgu Neamţ)–Marosvásárhely nyomvonalú autópályát. A törvény szerint az autópálya-projektnek évről évre kiszámítható finanszírozással kell rendelkeznie.

A kezdeményezők azt szerették volna, ha az autópályát európai alapokból finanszírozzák, de Cătălin Rădulescu szociáldemokrata (PSD) képviselő a köz-magán társulás (PPP) lehetőséget is belevette, mert úgy tűnik, hogy a PSD-s kormány ezt a változatot helyezi előtérbe.

De az ősszel elfogadott törvény nem tudta lecsillapítani a kedélyeket a leginkább elszigetelt és legszegényebb történelmi régióban. A civil társadalom tagjai csaknem két héttel ezelőtt létrehozták a Moldva Fejlesztéséért Mozgalom (MDM) nevű egyesületet.

Ahogy arra számítani lehetett, a tavaly tavasszal Bukarestbe indult jászvásári civil egyesületek alapítói is jelen vannak az MDM létrehozói között.

Az új jászvásári mozgalom a regionalizálást támogatja, úgy ítéli meg, hogy Moldva ebben a rendszerben több európai pénzhez juthatna. A szervezet a következő hónapokban egy országos közigazgatási decentralizációs modellt tervez bemutatni, hogy a regionális és az országos érdekeket összhangba lehessen hozni.

Az MDM azt állítja, hogy már Moldva mind a nyolc megyéjében rendelkezik szervezetekkel és nem kíván párttá alakulni.
A szervezet létrehozásának alapját képező kiáltvány történelmi jellegű érvekre is hivatkozik, azt állítva, hogy Moldva veszített az 1859-es Egyesülés után, hogy nem teljesítették az akkor tett ígéreteket és Jászvásár a központosítás miatt idővel a státuszát és befolyását is elveszítette.

Így az aktivisták a régió központi költségvetésből történő finanszírozásának növelését követelik, többek között arra hivatkozva, hogy „Bukarestnek” meg kell fizetnie a hátrányosan kezelt tartománnyal szembeni történelmi adósságát. Pontosabban, az államnak a nagy infrastruktúra-projektek finanszírozásával meg kell fizetnie a Moldvával szembeni történelmi adósságát, majd pedig decentralizálással hagynia kell fejlődnie a régiót.

Amikor a „Tartomány” bírálja a „Központot”

A Jászvásáron kezdeményezett mozgalom túlnyomórészt értelmiségi, tagjai között vannak történészek, mint Dorin Dobrâncu vagy Mihai Chiper, újságírók, mint Alexandru Călinescu, Florea Ioncioaia vagy Dan Radu, közgazdászok, mint Claudia Negrău vagy Georgiana Carmen Tudoran, vállalkozók, mint Bogdan Perju vagy Ionel Roman és – nyilvánvalóan – az autópályáért küzdő szervezetek vezetői, Cătălin Urtoi és Ionel Apostol mérnökök. De a kezdeményezők listája sokkal hosszabb és különféle területekről érkezett szakértőket tartalmaz, ezzel a regionális törekvések komolyságát és az elitek körében uralkodó elégedetlenséget illusztrálva.

A kezdeményezésre akkor került sor, amikor megsokasodtak a „Központ” hatalmát megkérdőjelező regionális kezdeményezések, melyek abból indulnak ki, hogy a decentralizált rendszerben jobban boldogulnának és hatékonyabban tudnák felhasználni az európai pénzeket.

Az ország nyugati részén négy polgármester (Temesvár, Arad, Nagyvárad és Kolozsvár) létrehozták a „Nyugati Szövetséget”, egy regionális csoportot, melynek tagjai együttműködve igyekeznek európai pénzeket szerezni a közös projektekre. Hét Szűcsség (Suceava), Botosány (Botoşani), Nemc (Neamţ) és Jász (Iaşi) megyei polgármester követte a példájukat, akik aláírtak egy keret-megállapodást a Moldva Fejlődik Egyesület (AMD) létrehozásáról.

Hargita és Kovászna megyékben közismertek a többségében magyar etnikumú lakosság körében létező autonómiatörekvések. 2018. november 18-án több ezer ember vett részt Sepsiszentgyörgyön egy Székelyföld területi autonómiájáért szervezett tüntetésen. A gyűlést a Székely Nemzeti Tanács szervezte.

Erdélyben régóta léteznek a decentralizálással, sőt valamilyen autonómiaforma megtalálásával kapcsolatos törekvések. A román és magyar értelmiségieket tömörítő Provincia csoport már 2002-ben bemutatott egy Románia regionális felépítésére vonatkozó memorandumot.

A fejlődés növelte a különbségeket

Mindezek a jelzések akkor jelentkeznek, amikor összességében nem néz ki rosszul Románia Európai Unióhoz tartozásának általános mérlege. Az Eurostat adatai szerint Románia az egy főre eső GDP tekintetében 2017 végére elérte az európai átlag 63 százalékát, miközben a csatlakozás előtti utolsó évben, 2006-ben még 39 százalékon állt. Ez igazán jelentős, 24 pontos előrelépés!

Összehasonlításképpen, Magyarország ugyanezen idő alatt csak 7 pontot javított – amikor még éppen csak csatlakoztunk, a magyarok nagyjából azon a szinten voltak, mint Románia most (az európai átlag 61 százalékán). A lengyelek 19 pontot javítottak, a szlovákok 13-at, a csehek 10-et. Miközben a bolgárok 12 pontot léptek előre.

Más szóval, egy évtized alatt Románia haladt a leggyorsabban, még akkor is, ha továbbra is utolsó előtti az Unió tagállamai között a gazdagsági rangsorban.

De ez nem minden régiónak volt jó hír. Ebben az időszakban valójában növekedtek a gazdag és szegény térségek közötti különbségek. Bukarest, például, az egy főre eső GDP tekintetében olyan fővárosokat előzött meg, mint Berlin vagy Lisszabon, az EU-s átlag nagyjából 140 százalékával. Ugyanakkor csak a Nyugati Fejlesztési Régió haladja meg az európai átlag 60 százalékát, tehát eléri a román átlagszintet. Mely átlagot, tehát, a Bukarest–Ilfov Régió húz – egyesek szerint mesterségesen – felfele.

Más szóval, Románia kiterjedt térségeiben, a növekedési pólusokat jelentő nagyvárosokon (Kolozsvár, Temesvár, Jászvásár) kívül, az emberek nem igazán érezték meg az Európai Unióhoz való csatlakozás pozitív hatásait.

Eltérő történetek, rivális projektek

Az MDM kezdeményezői úgy vélik, „Bukarestnek” többet kellene nyújtania, különösen a közberuházások terén. De itt kezdődnek a gondok.

Először is azért, mert a Moldvában megjelent mozgalom – sok tekintetben – az ország nyugati részében elindulttal ellentétes irányultságúnak tűnik. Az erdélyi narratíva szerint ez a régió a legfejlettebb és mindenesetre a legeurópaibb. Tehát ez még inkább érvényesülne, ha nagyobb pénzügyi autonómiával rendelkezne – abban az értelemben, hogy a források nagyobb része maradna helyi szinten, ahol hatékonyabban használnák fel.

Ezzel szemben a moldvaiak úgy vélik, nekik több forrás jár a központtól, hogy csökkenteni tudják a fejlettségi különbségeket, ami egyben történelmi jóvátétel is.

De mit mondanának a bukarestiek? Mert végső soron Bukarest biztosítja az állami költségvetés több mint 20 százalékát (a lakosság nagyjából 10 százalékával). Az Északnyugati Régió nagyjából 15, a Nyugati Régió 13 százalékkal járul hozzá.

Ha a befizetések és elosztások szemszögéből nézzük a dolgokat, akkor azzal, hogy a forrásoknak kevesebb mint a negyede marad nála, Bukarest–Ilfov Régió jár a legrosszabbul. A Pénzügyminisztérium által 2016-ban közzétett adatok szerint, Bukarest kevéssel több mint 11 százalékát kapta vissza annak, amit az állami költségvetésbe befizetett. Kolozs és Temes megyék nagyjából 44 százalékot tartottak meg, míg Jász megye több mint 80 százalékot. Botosány, Moldva egyik szegényebb megyéje csaknem 50 százalékkal kapott többet, míg Vászló (Vaslui) pedig több mint 50 százalékkal többet az effektív befizetésénél.

Tehát több, vagy kevesebb pénzügyi forrás kerüljön át a gazdagabb régióktól a szegényebbeknek? Ez az autonóm fejlődésre vonatkozó két narratíva ütközik egymással, az erdélyieknek és a moldvaiaknak pedig ki kellene gondolniuk egy közös utat.

A bírálókat egyesítő „Bukarest”

Az erdélyieket és moldvaiakat egy bizonyosfajta „Bukaresttel” szembeni averzió egyesíti. Az idézőjel nem véletlen, mert tisztázni kellene, hogy miféle Bukarestről beszélünk.

Bukarest a központosított rendszer, az örökké rohanó város, a pokoli forgalom és a sietős emberek szinonimája lehet, mely helyet ad az állam intézményeinek, mely az összes lehetséges megállapodás helyszíne. Ami ebből a fajta narratívából alig, vagy egyáltalán nem derül ki: a központosított intézményeket Románia összes régiójából származó emberek népesítik be, akik az összes régióból származó polgárok szavazatával, vagy politikai kinevezésekkel jutottak oda, utóbbiak pedig szintén olyan helyi szintű tárgyalások eredményei, melyeket – gyakran – egyáltalán nem Bukarestben folytattak le.

Tehát a központosított döntés székhelye nem esik teljes mértékben egybe azzal a Bukaresttel, mely a legtöbbet nyújtja és a legkevesebbet kapja attól a „másik Bukaresttől”. Ennek ellenére „Bukarest” könnyen vesszőparipája lehet egyes regionális vezetőknek, akik a fővárost hibáztathatják bizonyos politikák kudarcáért, vagy egyszerűen kielégíthetnek bizonyos régi helyi hiúságokat.

„Megmentjük Kolozsvárt Bukaresttől”, „Megmentjük Nagyváradot Bukaresttől”, ezt lehetett olvasni az RMDSZ plakátjain a 2016-os választási kampány alatt.

És ha már idejutottunk, ne feledkezzünk meg a harmadik projektről, a székelyföldiről. Ennek hangsúlyos etnikai jellege van, az anyanyelv használatát szorgalmazva minden intézményben, továbbá a kulturális és oktatási politikák autonómiáját. Plusz a szimbolikus arzenál – zászló, címer –, melynek célja kijelölni egy eltérő jellegű terület létezését.

Amúgy Kovászna és Hargita az ország legszegényebb megyéi közé tartozik, innen pedig rendkívül nehéz felvetni a pénzügyek kérdését. Mégis, a Pénzügyminisztérium és az Országos Előrejelzési Bizottság (CNP) 2016-ban közzétett adatai szerint egy olyan megye, mint Hargita, mely az országos GDP kevéssel több mint 1 százalékát állítja elő, visszakapja az ország költségvetésébe befizetett összeg nagyjából 82 százalékát, nagyjából ugyanúgy, mint Jász megye, melynek háromszor nagyobb a részesedése az országos GDP-ből. Tehát van még mit beszélni a befizetésekről és visszaosztásokról.
De a székelyföldi kezdeményezés hatásai döntő módon politikai jellegűek. Az innen érkező decentralizálási és autonómiakéréseket a más régiókból való politikusok gyakran elszakadási tendenciákként bélyegzik meg, amit a székelyek és a magyarok tagadnak.

Egyáltalán nem új a megyék összevonásával és gazdasági szempontból erősebb és fokozott autonómiával rendelkező régiók létrehozásával kapcsolatos elképzelés, de minden alkalom közbelépett a politikai görcs.

Ha a Székelyföldet Románia jól körülhatárolt régiójaként ismernék el (mint például Dobrudzsa, vagy a Bánság), ezért óriási árat kellene a kezdeményezőknek megfizetniük, és a populisták és nacionalisták malmára hajtaná a vizet.

Ha Kovászna és Hargita megyéket beolvasztanák egy nagyobb, román többségű régióba (mondjuk Erdélybe), ez az RMDSZ heves ellenállását váltaná ki, mely szervezet – többek között – a kormányok túlélését biztosítja, és ez nem ma kezdődött. A politikai vezetők mindig kerülték a választ erre a dilemmára és nem úgy tűnik, hogy készek lennének bármilyen politikai kockázatot vállalni.

2011-ben, a demokrata-liberális párti (PD-L) kormányzat idején politikai támogatottság hiányában mondtak le egy régiók létrehozásáról szóló tervezetről (mely nem emelte ki Székelyföld létezését). Az alkotmánymódosításhoz kétharmados többségre lett volna szükség, ami az RMDSZ nélkül lehetetlen volt.

2014-ben egy, az akkoriban kormányszövetséget alkotó PSD és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) által támogatott tervezetet az Alkotmánybíróság semmisített meg teljes egészében.

A PSD–ALDE kormány 2017 áprilisában, a Regionális Fejlesztési Minisztérium javaslatára elfogadott egy határozatot az általános decentralizálási stratégiáról. A stratégia értelmében új hatásköröket adnának át központi szintről a helyi hatóságoknak a mezőgazdaság, a művelődés, az idegenforgalom, a környezetvédelem, az egészségügy, az oktatás és iskolán kívüli foglalkozások, az ifjúság és sport terén.

Ez inkább csak egy szándéknyilatkozat volt, melynek aztán törvénnyé kellett volna átalakulnia, ami viszont már elsikkadt. A PSD vezetője, Liviu Dragnea 2018. december 16-i beszédében azt követelte parancsoló hangon a Dăncilă-kormánytól, hogy „Szent János napjáig” (vagyis 2019. január 7-ig) álljon elő a törvénytervezettel, de ez nem történt meg.

Maga a „Központ” szolgáltatja az érveket

A helyi kezdeményezéseket a „Központ” viselkedése is táplálja, értsék ez alatt akár az állami intézmények székhelyét, a kormányt, vagy a kormánypártot. A PSD elnökét, Liviu Dragneát gyakran bírálják amiatt, hogy a régiójából származó emberekkel népesítette be az állam intézményeit – például a kormányfő és a belügyminiszter is Teleorman megyéből származik. A PSD az utóbbi időben azt a benyomást kelti, hogy az ország déli részéből származó emberekkel „foglalta el” az intézményeket, hogy megszilárdítsa hatalmát, elhanyagolva a többi régió igényeit.

Ott van aztán az európai pénzek lehívásának akut kérdése is. Az európai ügyek minisztere, Rovana Plumb 2018 novemberében 20 százalékos lehívási arányt jelentett a 2014–2020-as költségvetési időszakra, a 22 százalékos európai átlaggal szemben. Románia addig 6,45 milliárd eurót kapott a Kohéziós Politikák keretében.

Ennek ellenére aggasztó jelzések érkeztek az Európai Bizottságtól. A regionális fejlesztési biztos, Corina Creţu amiatt bírálta a bukaresti kormányt, hogy nem nyújtott be elég „érett projektet” jelentős összegek lehívása érdekében. A tavalyi év végéig valójában állítólag egyetlen jelentős projektet nyújtottak be, a Bukarest–Otopeni metrószakaszra vonatkozót, és az is csak felerészben finanszírozható.

Így aztán a helyi vezetők attól tartanak, hogy projektjeik a jelentős európai finanszírozási komponens hiányában már nem valósulnak meg, és mindennek a „Központ” döntésképtelensége az oka. Ez lenne a Nyugati Szövetség létrehozásának motivációja, a politikai jellegen túlmenően – mind a négy polgármester liberális.

Moldvában a fő elégedetlenség a kapcsolatot Nyugat-Európa felé biztosítani hivatott autópályával függ össze. A vállalkozók azt mondják, hogy e gyorsforgalmi összeköttetés nélkül már nem képesek fejlődni és versenyképesnek maradni, tekintettel arra, hogy egy teherautónak ma legalább három napjába telik elvinni az árut valamilyen közép- és nyugat-európai célig.

De Moldvában nagy bizalmatlansággal kezelik a kormány által erőltetett, a (Moldova Köztársasággal határos) Ungheni és Németvásár közötti szakasz köz-magán társulásban történő megépítésével kapcsolatos kormányzati terveket is. Miért nem európai pénzekből, kérdezik a helyiek.

A jászvásáriaknak az sem tetszik, hogy a kormány elhalasztotta az európai finanszírozással megépíteni tervezett három regionális kórház projektjét, amit a jelenlegi költségvetési időszakban valósítottak volna meg. Az elsőrangú egészségügyi és egyetemi központnak számító Jászvásár nagy reményeket fűzött az itt megépíteni tervezett új regionális kórházhoz, többek között az egészségügyi dolgozók exodusának megállítása terén is.

Csakhogy a Dăncilă-kormány bejelentette a tervek elhalasztását a 2021–2027-es költségvetési időszakra, miközben PSD-n belül egyesek az Európai Bizottságot bírálták és újra a köz-magán társulás ötletét hangoztatták. De a jászvásári értelmiségiek mást akarnak.

Mit akarnak a moldvai értelmiségiek?

A Moldva Fejlesztéséért Mozgalom kiáltványa egy sor történelmi, közigazgatási és gazdasági-pénzügyi érvet sorakoztat fel a decentralizálás ügye mellett.

A történelmi érv

„Moldva több mint 100 éve háttérbe szorított, állandóan a sor végére állított terület. Egy soha be nem tartott ígéretekkel választási szempontból rendszeresen kizsákmányolt terület. (…)

Moldva 160 éve fizeti, diszkréten, a Fejedelemségek Egyesülésének számláját. 1859-ben, például, Moldva régiónak háromszor több korszerű útja volt, mint Munténiának; magasabb volt az egy főre eső települési jövedelme; több mezővárossal, fejlettebb uradalmakkal, olyan közigazgatással rendelkezett, mely a korabeli standardok szerint modernebb és hatékonyabb volt.

Közvetlenül 1859 után az Egyesült Fejedelemségek négy nagyvárossal büszkélkedhettek: Bukarest, Jászvásár, Botosány és Galac (Galaţi).

Botosány és Galac mára nemcsak azért vesztette el gazdasági életerejét és vezető helyét a rangsorban, mert megváltoztak Románia határai, nagy erdélyi városokat is magukba foglalva, hanem a központosítás kíméletlen szabályai miatt is évről évre pontokat vesztettek. A központosítás drámaian megváltoztatta Moldva jövőjét. 1930-ban ezt lehetett a lapok címoldalán olvasni: „Utakat akarunk Moldvában! Ez az egyetlen országutak nélküli régió!”

A közigazgatási érv

„A központosító politikák 30 éve minden választási ciklusban bizonyították tehetetlenségüket és nem hatékony jellegüket.

A mai Moldva azért fejletlen gazdaságilag és azért nincs politikai hangja, mert középszerű és szolgalelkű politikusok képviselik a Fővárosban, akik sohasem fogtak össze a 4 millió választó érdekeinek védelmében. A hibátlanul a központosító párt irányvonalának, nem pedig a választói igényeknek és érdekeknek megfelelően szavazó politikusokról van szó. (…) Következésképpen Moldvának világos, artikulált hangra van szüksége, mely megvédi és képviseli az érdekeit. Moldva gondjainak joguk van felkerülni a nemzeti napirendre. Moldva nyolc megyéjének specifikus gondjai vannak – melyek a földrajzzal, infrastruktúrával, társadalmi dinamikával, egy egészséges jövő tudatos projekciójával kapcsolatosak”, írták kiáltványukban az MDM képviselői.

A pénzügyi érv

„Az ország területének több mint 20 százalékát jelentő Moldva tavaly megalázó 2,3 százalékot kapott a Közlekedésügyi Minisztérium országos beruházási költségvetéséből (…) A régiót a nyilvános állásfoglalásokban évtizedek óta olyan sztereotípiák lencséjén keresztül nézik, melyek a pénzügyi infúziók „egyetemes befogadójának” mutatják. Az adatok azonban gyakran mást mutatnak: a 2012–2015-ös időszakban, például, az Északkeleti Régió 10 milliárd lejjel (2,3 milliárd euró) többet fizetett be a központi költségvetésbe, mint amennyit a visszaosztásokkal visszakapott.

A munkaerő elvándorlása jelenségének – mely az egész nemzetgazdaságot lefele húzza – Moldvában katasztrofális hatásai vannak: minden harmadik román emigráns moldvai; a térség lakosságának 25 százaléka – a 10 százalékos országos átlaggal szemben – más országok GDP-jéhez járul hozzá a munkájával. Nagyvárosok – vagy egész megyék, mint például Galac vagy Botosány – elszigeteltségre és gyorsuló hanyatlásra vannak ítélve, mert nem tudják a gazdasági motorjaikat összekapcsolni más régiókkal; és azért nem tudják megtenni, mert nincsenek megfelelő szállítási kapcsolatok és olyan regionális politikák, melyek intelligensen hasznosítanák forrásaikat, kreativitásukat, potenciáljukat”.