Kolozsvár legnagyobb parkja: ahol a múlt frontálisan ütközik a jövővel (FOTÓK)

Parkból sosem elég egy dinamikusan fejlődő, értsd (például az eléggé nyesetlenül virágzó ingatlanfejlesztések szemszögéből nézve), mindenféle zöldövezetet szelíden kiszorító nagyvárosban. Például Kolozsváron. Ezért igen örvendtem annak, amikor híre jött, hogy a már meglévő parkok sora – engedjék meg, hogy emlékezetből (vagyis nem a teljesség igényével) felsoroljam őket: Sétatér, Györgyfalvi negyedi park (és sporttelep), Hajnal negyedi park, Rózsák parkja, Szamos-part (mint park), Fellegvár, tóközi park, Vasutas park, Rózsák parkja, Babeș park, ehhez hozzácsapható a botanikus kert is – szóval ez a (hosszú? rövid? döntse el mindenki magának) sor eggyel bővült. Méghozzá nem is akármilyennel: a maga 21 hektáros (pillanatnyi) területével az írisztelepi Ifjúság parkja a város legnagyobbja. Persze, még nem volt hivatalos megnyitó, szalagvágás, hivatalosságok és egyházi személyek csokra, csak egyszerűen oda lehet menni.

No, hát ha így van, gondoltam, elmegyek, megnézem, mint kolozsvári polgár. Az ortodox húsvét vasárnapja kiváló alkalomnak bizonyult a kiruccanásra. Azért írom, hogy kiruccanás, mert az új park nem egy saroknyira van ám, kivéve, ha az Írisztelepen lakik az ember.

Nem akartam autóval menni (vasárnap volt, igazi korzó-idő): szépen, környezetvédő módon elsétáltam a Széchenyi tér és a Malom utca sarkáig. Jött is a villamos azonmód, felszálltam és eldöcögtem a végállomásig. Hogy itt kipipáljam a tömegközlekedési lehetőségeket: a polgár a 102-es, a 102L-es, illetve a 100-as villamosokkal juthat el a parkhoz. Autóbuszok is vannak (23, 26, 48, 50), ám azok nem közlekednek hétvégéken. Minek is? A polgár nem jár hétvégén parkba, ugye.

A vidék valóban szemet gyönyörködtető. Az ember maga mögött hagyja a zsúfolt, poros, büdös várost és az ipartelepi természet kellős közepén találja magát. Ahol a múlt roncsaiból épül a jövő.

Érdekes tereptárgyakkal is találkozhat a vállalkozó kedvű kiránduló. Egy szoborparkban merész lendületű műalkotásnak nézné akárki. Lehet, az is. Amúgy van itt minden az út mentén: szelíden magára hagyott fiókos szekrény, ládák, sitt, mózeskosár, szóval bizonyos értelemben tényleg skanzen a vidék.

Tessék parancsolni: ilyen, kőkolonccal és gumiabronccsal ellensúlyozott sorompót már tényleg csak falumúzeumokban látni, gémes kutak és egyéb antik népépítészeti műemlékek társaságában. Hát még ha tudnák, mi van abba a körbe írva, ott a sorompó közepén: GÁZ. Nem vicc, ez van odaírva, pontosabban drótozva.

Itt kezdődik a park. És a bicikliút. A Munka sugárúton (főúton, na) persze nyoma sincs bringasávnak, szegény kerékpárosok az út szélén lavíroznak, mert mondanom sem kell, az autósok ezen az egyenes szakaszon nem andalognak. Na de a letérőtől mindtha elkezdődne Európa: sima aszfalt, az út szélén virágzó növények. Az ember vesz is egy hatalmas lélegzetet: megérkezett.

A park számomra legélvezetesebb részének a parkoló bizonyult. Amit a fenti fotón lát, nyájas Olvasó, az a teljes parkoló, tokkal-vonóval. Még odalent, a széles úton találkoztam egy családdal, akkor parkoltak le a mezőre. Kérdeztem, miért, mondták, hát azért, mert a parknál nincs hol megállni. És tényleg: egyre-másra érkeztek az autók, bennük (rajtuk) nagyi, gyerekek, gyerekkocsi, bicaj, roller, ami odafér, hogy aztán leesett állal tébláboljanak kicsit, mert a 18 parkolóhely foglalt volt és gyakorlatilag vissza kellett menniük, le a széles útra, jobbra és ott majd valahol a mezőn... Jól ki lett ez találva. De majd egyszer lesz több is, bízzunk a szebb jövőben.

Ez itt már a park bejárata. Kettő van neki, ez a külső. A belső ugyanilyen. És ugyanolyan épület van mellette, mint a képen látható. Az épületben vécé, benne alkalmazott, a belépő 50 bani. Itt mondom el, hogy aki nem bírja a napsütést, az alaposan vértezze fel magát, mert árnyék csak a kapuk alatt van. Mi lesz itt nyáron, nem tudom. Csak a piskótakő nem szárad ki. A frissen ültetett fák majd egyszer, a szép jövőben hűs árnyékot nyújtanak majd. Addig viszont meleg lesz a szezonban, de nagyon. Persze, csapok vannak a főallén, ám aki odébb merészkedik, az ne feledjen vizet vinni magával.

A legszebb dolog a parkban a tavaszi hérics. tele van vele a domboldal, épp most virágzik, tényleg gyönyörű. Igaz, őslakos, vagyis nem a parkrendezők ültették, hanem már eleve itt volt. És az is igaz, hogy az a pár sétáló, aki elzarándokol a parkba, le-leszedegeti a védett virágot, mert... azért. Ja, aránylag kevés eldobott szemetet láttam a parkban (bár kuka is van). Jó, sétáló is kevés volt. Szóval az arány megfelelő.

A park egyik látványossága a csinos viadukt. Kettő van belőle a domboldalon, mindkettő nagy sikernek örvend, elsősorban szelfikészítési helyszínként. Itt sétált szembe a múlt és a jövő: a húsvét tiszteletére népviseletbe öltözött néni és a fotózkodó lányok. Szimbolikus kép ez: a gyártelepi múltból kinő a jövő parkja. És egyszer majd szép lesz. Hogy mikor? Nem biztos, hogy én azt megérem. Ja, tiroli csúszda is van lesz a parkban. Majd, egyszer.

A másik lenyűgöző dolog a parkban a kék dongó. Repülő ékszerekként rajzanak szanaszét. Ők  is a domboldal őslakosai közé tartoznak. De láttam a vércsét, ölyvet is szitálni, repülni a park fölött. Hogy meddig bírják az iramot a civilizációval, nem tudom.

Ha valaki fel akar mászni a kilátóig, készüljön fel egy jó kis kaptatóra. A már említett vízen kívül jó cipőre is szükség van. A melléksétányok ugyanis (egyelőre) kaviccsal teleszórt földutacskák. És a szakik elfelejtették bedöngölni az anyagot a földbe, melynek következtében az esőzés máris lesodorta a kavicsot az útról, vagyis dagasztani kell kicsit az agyagos földet séta közben. De nem baj, ha jön a szárazság, ez a kényelmetlenség megszűnik majd. És talán további útépítésre is sor kerül. Egyszer, majd. A kilátó maga olyan, amilyen.

Na és most jön a horror. Éppen nekiláttam volna a kilátásnak, amikor valami furcsát és megfoghatatlant vettem észre a kerítés mellett. Közelebb mentem és a lélegzetem is elakadt. Valaki odacipelt egy jobb sorsra érdemes, hatalmas plüssmackót és brutálisan megölte. Peter Pan jutott eszembe, a Kensington Park, Horog Jani, no meg az is, hogy lám, már a játékmedvéket is zaklatják ebben az országban. Mi lesz itt később?

Miután kicsit magamhoz tértem, lenéztem a dombtetőről. És ezt láttam. Szép, nem?

Bár az iménti látványt nem lehet megunni, egy idő után másik furcsaság keltette fel figyelmemet: a parktetői kilátón ott lengett... na várjunk csak, általában a román nemzeti lobogó és az Európai Unió zászlaja szokott egymás társaságában lengedezni. Na de itt az egyik frissen (és feltehetően remekül) rögzített zászlótartó valamilyen rejtélyes okból kifolyólag elbillent, a nemzeti zászló pedig... elszállt? Meggyőződésem volt ugyanis, hogy a szél csavarta ki a gyengébbiket, khm.

Körülnéztem, és pici nyomozás után megtaláltam a kipenderített piros-sárga-kéket: békésen szunnyadt a tető alatt. Egy szép nap visszakerül majd a helyére. Bízzunk a jövőben.

A park város fele eső végén van egy a játszótér: és micsoda meglepetés, pont olyan egyenjátszótér ez is, mint amilyeneket Kolozsvár különböző negyedeiben látni lehet. Mondjuk, annyival szebb (csúnyább?) ez, hogy nincs dáko-román zászló a kalózhajón, mint ezen a másik játszótéren. Na de nem kell elkeseredni, gyerekek! Ha jól megnézitek, a játszótér mögött igazi, nagy, szép, erős traktorok, földgyaluk, kotrógépek vannak. Azokon aztán lehet majd játszani, ha a nagyi épp nem figyel oda és sikerül a szökés.

Ez pedig már a vég. A város felőli. Egyelőre inkább ezt ajánlom bárkinek, aki meg szeretné látogatni Kolozsvár legújabb és legnagyobb parkját és nem a tömegközlekedést választja. Itt legalább lehet parkolni. Még...

És hogy mivel maradtam? A múlt és jövő frontális ütközésélményén túl talán azzal, hogy bízzunk a szebb jövőben! Addig is a Sétatérre fogok járni, ha parkba szeretnék menni.

Fotók: Szántai János.