Egy jugoszláv költő Váradon

Jugoszláv költő vagyok – jelentette ki Tolnai Ottó délvidéki költő pénteken este Nagyváradon, a Várad kulturális folyóirat által szervezett Törzsasztal című sorozat vendégeként. Mivel a Kossuth-díjas író ezt nem huszonöt évvel ezelőtt mondta, hanem pénteken este, az Illyés Gyula könyvesboltban, némi feszültség támadt kijelentése és a geopolitikai realitás között, amit azonban hamar feloldott.

Mint kifejtette, számára az Adria és Belgrád volt meghatározó, ugyanakkor nem politikai, hanem esztétikai értelemben értelmezi a jugoszláv közeget, amikor a 20. század végére teljesen széthullott egykori szövetségi államról beszél.

Tolnai igazi mesélőként, egyik történetet a másikba fűzve vallott művészi krédójáról, gyermekkoráról és közismert művészekhez fűződő ismeretségéről, szinte egyetlen monológgá változtatva a találkozót, kevés teret hagyva a kérdező szerepét felvállaló Kőrössi P. József váradi születésű, Budapesten élő könyvkiadónak.

A költő tengerérzése

Megtudhattuk például, hogy számára már gyermekként – 1940-ben született Magyarkanizsán – meghatározó volt Jugoszlávia, amikor fölfedezte annak méreteit, illetve főként azt, hogy tengere is van.  Magyarország kapcsán nem volt meg az anyaország-kép – azon gyermekkori barátját leszámítva, akinek az édesanyja valóban Magyarországon élt -, ami annak fényében, hogy 1947-ben Tito, a jugoszláv diktátor összerúgta a patkót Sztálinnal, így a többi kommunista országtól kiérdemelte a Nyugat láncos kutyája epitheton ornanst, és a jugoszláv-magyar határt szinte hermetikusan lezárták, megszakítva jóformán minden kapcsolatot, némiképp érthető is.  Így maradt számára első, meghatározó, gyermekkori helyszínnek a Tisza-part – meg a helyi, öntudatos mikroközösség sommás önmeghatározása, miszerint a Tiszától keletre, a Bánátban már a Balkán van.

Az Adria, illetve annak azúrkék színe is meghatározó jelentőséggel bírt számára. (Kis színes történet: otthon édesapja íróasztalának egyik fiókján az Azúr felirat volt olvasható. Amikor aztán hittanórán a plébános megkérdezte, hol lakik az úr, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy otthon, a fiókban.)

A tenger a végtelenséget jelképezte számára. De az ország méretei is lenyűgözték – szintén gyermekkorában inkább kalandnak értelmezte, mint drámának, hogy édesapját, miután gyarmatáru-boltjait államosították, az albán határ közelébe, a hegyekbe deportálták erdőt irtani, ahol ő meglátogathatta.

Amúgy kalandozásai színhelyéül is az Adriát szemelte ki a széles nagyvilág helyett – aztán végül az irodalomnál kötött ki.

Jugoszlávia kapcsán egyébként azért is elismerően szólt, mert a második világháborúban az egyértelmű ellenállást választotta, másrészt pedig azért, mert nagy kiterjedésű szövetségi államként hat fővárosban, és számos – naná, hogy tengerparti – nagyvárosban tapasztalhatta meg a helyi hagyományokat és ismerkedhetett meg az ottani kultúrával, irodalommal. (Vagyis a „jugoszlávságot” egyfajta szellemi horizontként, a kultúrához való viszonyulásként értelmezhetjük – teszi hozzá a tudósító tudálékosan). Tolnai, aki annyiban valóban jugoszláv költő, hogy annak széthullása előtt, 1990-ig ő volt a Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke, nosztalgiával beszélt az egykori országról, mondván: az „készen volt”, míg a széthullása után – amúgy teljesen jogosan – létrejött új, kisebb államokat még nem sikerült „összerakni” - többek között azért sem, mert a privatizáció során szétlopták a gazdaság alapját képező gyárakat. (Ismerős a helyzet?)

(Újabb kis színes az Adriához való viszonyulásról: amikor már íróként egy magyar küldöttség tagjaként New Yorkban járt, egy helybeli megkérdezte: mi a különbség közte és a csoport magyarországi tagjai között? Az, hogy nekem van tengerem – válaszolta.)

Romániai kalandok

De mesélt romániai kalandjairól is. Amikor a 70-es években Romániában járt, a román írószövetség illetékesei – abban a biztos tudatban, hogy Erdélyt választja majd – megkérdezték, hova szeretne elutazni. Ő pedig azonnal rávágta, hogy Târgu Jiu-ba. A képzőművészetek értő ismerőjeként – húsz évig volt az Újvidéki Rádió magyar adásának szerkesztője és képzőművészeti kritikusa – ugyanis rajongott Brâncuși műveiért, ezért a helyszínen akarta megnézni A végtelen oszlopot és A hallgatás asztalát. A legendás szobrok környékén elvadult, elhanyagolt területet talált, ahol zavartalanul burjánzott a növényzet. Jellemző a korabeli dél-romániai állapotokra, hogy a művészettörténészt, akivel az alkotásokról szeretett volna beszélgetni, a város melletti krumpliföldön találta meg, nyakig sárosan, krumpliszedés közben.

(Ismét kis színes: hüledezve mesélt arról, hogy akkori romániai útja során a craiovai szállodában a villanyégők zömét ellopták, a szobában meg nyitás közben rádőlt a szekrény ajtaja. A vonaton pedig a sáros folyosón feküdtek az emberek. Így találkozott egy balkáni országból érkezett látogató az igazi Balkánnal.)

Persze Erdélyben is járt, Csíkzsögödön például személyesen is találkozott a neves festővel, Nagy Imrével. Nagyváradról pedig annak irodalomhoz kötődő múltja miatt szinte rajongással beszélt.

A nem kisebbségi író

Az irodalmi karrierjét a 60-as években az újvidéki Ifjúság hetilap Symposion című irodalmi mellékletének, majd az abból létrejövő Új Symposion szerkesztőjeként kezdő Tolnai Ottó művészi hitvallását is megfogalmazta. Határozottan kijelentette: nem tartja magát kisebbségi költőnek, nem fogadja el, hogy a többség (itt minden bizonnyal az anyaországra utalt) beszorítsa abba a szerepbe, hogy ő kisebbségi, akinek – mint egy bunkerben – folyamatosan védenie kell a nyelvét és a kultúráját. Ehelyett ő mindenhol otthon akarja érezni – és otthon is érzi – magát.

Így aztán ahol letelepszik, számára az a hely válik a világ közepévé. Így volt ez Újvidéken az akkoriban még zömmel magyarok lakta Telepen, ahol jegyzetekben örökítette meg a szőrös házat, amelyet ennek nyomán messziről érkezett utazók – mint például a fiatal Szőcs Géza – is meg akartak tekinteni, amikor meglátogatták, de például Palicson is hasonlóan örökített meg helyszíneket, tárgyakat.

Költészete kapcsán elmondta: amikor a 60-as, 70-es években saját, többek között gyerekkori élményei alapján a csicsókáról, illetve a csősz által a dinnyét lopó gyerekek hátsójába lőtt sóról írt, kikiáltották avantgárd költővé. Számára azonban ez nem annyira avantgárd, mint inkább természetes volt, egyszerűen kiiktatta a költészetéből a hagyományos, nagy és „szent” témákat, mint a szerelem vagy a haza, és hétköznapi dolgokról írt – például a csicsóka mellett a karfiolról is.

Emiatt Kőrössi P. József „nem költői költőként” jellemezte a néhány versét – például a csökmői esőcsatornákról szólót – is felolvasó Tolnai Ottót, aki helyeslően fogadta a besorolást.

A mintegy kétórás beszélgetés után, a költemények ismeretében a hallgatóságban ugyanakkor az a konklúzió jegecesedett ki, hogy ha egy nem költői költő olyan verseket ír, mint Tolnai Ottó, akkor a „költői költők” helyett nekünk ő is tökéletesen megfelel.