Csatangoltunk egyet a magyar kultúra tágas terein

">dal is született az alkalomból.

Van egy kiváló barátom, aki azzal szokott bosszantani, hogy Cseh Tamást a „magyar Donovan”-nek nevezi, ami nyilvánvalóan szamárság; amikor Dylant vagy Viszockijt emlegetik vele kapcsolatban, már kevésbé az, mégis felszínes, vagy, mondjuk így, felszíni hasonlítgatás. Cseh Tamás, a maga férfiasan komoly nekibuzdulásaival, keserű öniróniájával, történelmi számvetéseivel, lázadásával és önmarcangolásával, pátoszával és kikacsintásával, az eltörött borospoharakkal, az elhagyott asszonyokkal, a „születtem Magyarországon” konokságával nagyon magyar – nem is igazán tudok nála esszenciálisabban magyar kulturális jelenséget, talán Ady Endrét, akinek történetesen szintén közeleg a századik halálnapja.

Ott, abban a táborban, minden reggel gitárszóra ébredtünk: egy Cseh Tamás-dallal ébresztett bennünket az egyik kísérőtanár barátunk. Azóta is valahányszor meghallom azt, hogy Jó reggelt, Balog Ádám, bársony süveges, jó reggelt, hű Borbála, táncban az ügyes, másnapos hajnalok hangulatát érzem, amikor az ember arra ébred, hogy szemtelenül fiatal, még bőven előtte az élet, és ha szerencséje van, talán Cseh Tamással is találkozhat. (Papp Attila Zsolt)

Magyar kultúra minden hangulatra

A magyar kultúrához, irodalomhoz, költészethez, zenéhez való viszonyulásom hangulatfüggő – nincsenek kizárólagos, nagybetűs kedvencek, és mindig az új felfedezések nyűgöznek le –, de vannak visszatérő hangulatok, így szerzők is. Ezért aztán számomra a magyar kultúrának nem is napja, hanem inkább napjai vannak. Ha kalandozni, utazni, soha nem látott tájakat és korokat megismerni támad kedvem, Krúdy Gyula- vagy Szerb Antal-, ha az emberek lelki bugyraiban szeretnék elmélyülni, mélyreható lélektani elemzésre vágyom, Kosztolányi Dezső- vagy Márai Sándor-napot tartok. Ha egyszerűen csak nevetni szeretnék, pihekönnyedén lebegni a világ felett, Karácsony Benő jut eszembe.

A nagybetűs magyar kultúra számomra mindig kicsit absztrakt, értelmezhetetlen fogalomnak tűnt, így a napja is az. Gyakran van ellenben Krúdy-napom, amely nem érhet véget anélkül, hogy lefekvés előtt ne kísérném el Szindbádot egy-egy jól ismert, de lenyűgöző leírása miatt századszorra is izgalmas útjára. És olyan nap is akad, amikor esténként a lázadó Esti Kornéllal dorbézolok szívesebben. Ha pedig szomorú vagy kedvetlen vagyok, újra és újra előveszem a Napos oldalt, Karácsony Benő humanizmusa, könnyed életszeretete, finom humora terápiaként is alkalmazható, nála jobban senki nem tud felvidítani, megnevettetni. (Pap Melinda)

Latinovits Zoltán felejthetetlen alakítása Szindbád szerepében Huszárik Zoltán rendező 1971-es kultikus filmjében. Forrás: Filmalap - Filmarchívum

Hol fészkel a kultúra?

Nem tudom, manapság mit tanítanak az iskolákban a magyar kultúráról, de annak idején mi csak egy elég szűken értelmezett szeletével ismerkedhettünk meg a tanórák keretében. Alig akad olyan iskolai tapasztalat az emlékeim között, mely túlmutatna a kötelező tananyagon, illetve a ránk erőltetett mesemondó- és szavalóversenyek egysíkú világán.

A rajzórákon például nem tanultunk Munkácsy Mihályról vagy Csontváry Kosztka Tivadarról, énekórán sem hallgattunk komolyzenét, így ha szóba is került Liszt, Bartók vagy Kodály, ők számunkra csak neveket jelentettek, akikhez nem tudtunk élményt is kötni. A szegényesen felszerelt könyvtárak a házi olvasmányokra, szüleink pedig a szellemi táplálék helyett a kenyérkeresésre koncentráltak. A hozzánk eljutó magyar tévében talán csak Jankovics Marcell meséi tettek hozzá fantáziavilágunk gyarapodásához. Néha felcsendült Bánffy György jellegzetes hangja, amint Benedek Elek-mesét mondott vagy a Vers mindenkinek című műsorban Kosztolányit szavalt, míg az időként műsorra tűzött Abigél komor hangulata egy életre az eszünkbe véste Szabó Magda nevét. 

A kultúra számunkra azt jelentette, amit főleg halott költők és írók egykoron műveltek, és amiről mi csakis ellentmondást nem tűrő tisztelettel beszélhettünk. Ritkán kezünkbe került egy Szemfüles vagy egy Napsugár, ami rácáfolt arra, hogy a kultúra valamiféle síron túli üzenet lenne. Ezekben a lapokban találkozhattunk először olyan nevekkel, mint Lázár Ervin, Méhes György, Kányádi Sándor, Zelk Zoltán vagy Lászlóffy Aladár, akikről azt mondták, hogy kortársak. Akkor még nem értettük, hogy az mit jelent, de azt érezhettük, hogy a mi nyelvünkön és hozzánk szólnak, úgy, hogy azt meg is értsük.

Akadt azért egy-két elkötelezett pedagógus, akik szabadidejüket rááldozva megmutatták, hogy a magyar kultúrának voltak fontos „fészkei” itt a Partiumban és Erdélyben is. A romantikus történetekre fogékony diákként izgalmas volt látni, hogy például a koltói Teleki-kastély kertjében Petőfi Sándor hol írta meg a Szeptember végén című költeményét, vagy hol állt az erdődi várkápolna, ahol Szendrey Júliával örök hűséget fogadtak egymásnak. Elérhető távolságra volt Kölcsey Ferenc szülőfaluja, Sződemeter, és az érmindszenti Ady-szülőház is, ahol a kialakított múzeumban számos eredeti állapotban megőrzött tárgyon véltük felfedezni a nagy költő ujja nyomát.

Ady Endre szülőháza Érmindszenten | Fotó: MTI Archívum, Balázs Attila 

Nem beszélve a később meglátogatott csodálatos Nagyváradról, A Holnap városáról, ahol lépten-nyomon a századforduló pezsgő kulturális és kávéházi életének emlékeivel találkozhatunk mind a mai napig. És persze nem hagyhattuk ki a kincses Kolozsvárt sem, ahol a korábban látott vajdahunyadi vár után nehezen tudtuk elhinni, hogy a nagy és igazságos Mátyás király abban a kicsi óvárosi házban született, miközben a piros-sárga-kék kukákkal övezett főtéren álló szobra is legalább tíz méter. Az erdélyi irodalmi hagyaték kissé áporodott levegője csapott meg bennünket a marosvécsi Kemény-kastélyban is, melynek kőasztala körül állva a helikoni triász verseit olvastuk fel, miközben sérült gyerekek kiabáltak le a Kemény családtól elorzott, rehabilitációs központként működő kastély ablakaiból.

A kastélyt azóta visszaszolgáltatták a családnak, és sok más impozáns kastéllyal, kúriával és az egyre szépülő belvárosok palotáival együtt a mai napig a megújulás lehetőségeit és lehetséges funkcióit keresi a mai erdélyi kulturális életben. Csak legyen még a mai, „telefontapogatós” érában ki meglátogassa, élettel és kultúrával megtöltse őket! (Mészáros Tímea)

Ó, mondd, te kit választanál?

Értem én az ötletet, hogy a Magyar Kultúra Napján emeljünk ki valakit vagy valamit, aki/ami a legjobban és a leginkább, de lehetetlent kérsz tőlem, te János, aki ezt az egészet kitaláltad. Mondtam, hogy nem tudok kiemelni semmit és senkit! Mert ugyan kit tartsak fontosabbnak, Jókait vagy Móriczot, Nemecseket vagy Tutajost, Latinovitsot a Szindbádban vagy Reviczkyt az Üvegtigrisben, Ottlikot vagy Örkényt, Eperjest vagy Alföldit, Hobót vagy Deák Billt, Karinthyt vagy Rejtőt, Szervátiusz Dózsáját vagy Fadrusz Mátyását, Kalapács Józsit vagy Rudán Joe-t, az esztergomi bazilikát vagy a Szent Mihály-templomot, Fülig Jimmyt vagy Édes Annát, a Kolindát vagy a Moby Dicket, a halászlét vagy a töltött káposztát, Egyed Pétert vagy Brédát, és hát… tessék: PAZS-t vagy Szántait, hát érted már végre, hogy nem lehet kiemelni senkit? (Fall Sándor)

Nem tudom, miért, de folyamatosan Bartókhoz térek vissza

Ha a kollégák nem biztatnak, biztos nem gondolkodom el különösebben azon, mit is fogyasztok leggyakrabban vagy legkitartóbban a magyar kultúrából. Nem héroszt kerestem, hanem ismétlődő szokást, és egyből rájöttem, hogy akár több évnyi kitérőkkel is, de mindig Bartókhoz térek vissza.

És persze nem tudom, miért, mert nincs komolyan vehető komolyzenei műveltségem, zenei képzettségem a nullával egyenlő. De Bartók már fiatalkoromban megfogott, amikor Bachot ugyanúgy untam, mint a rock- és egyéb könnyűzenét. (Bachot már nem unom. :)

Bartók zenéje számomra egyszerre hihetetlenül gazdag és elképesztően pontos. Úgy találkozik benne a lúdbőröztető extázis és a precíz analízis, ahogy szövegben sosem tapasztaltam (igaz, nincs nagy türelmem a versekhez). És nem lehet elhasználni, rongyosra hallgatni, mint mondjuk egy otthonosságában már-már értelmét vesztő Kispál-számot – Bartók minden darabjának minden újrahallgatásakor meglep valami újjal. Akármekkora közhely is ez.

Spoiler: ha valaki úgy gondolja, az életben nem bírná Bartók zenéjét hallgatni, nézze meg vagy nézze újra Enyedi Ildikó Simon mágus című filmjét. Ahol a szereplők hallgatnak, ott zömében Bartók szól. Például az alábbi remek kávézós jelenetnek az elején és a végén. (Szabó Tünde)

Héroszok és fároszok nélkül

Gyorsan előrebocsátanám: ebben az írásban nem a magyar kultúra valamely héroszát méltatom, aki egyedüli és megismételhetetlen életművével – vagy annak valamely kiemelkedő darabjával – olyan lenyűgöző hatással lett volna rám, amilyennel egyetlen más kollégája sem.

Az ok egyszerű: nincs ilyen.

Nem azért, mintha nem fogyasztanám előszeretettel kultúránk termékeit. Hanem éppen azért, mert meglehetősen nagy mennyiségben fogyasztom, és egyszerűen soha nem éreztem úgy, hogy valakit vagy valamit ki kellene emelnem közülük.
Először is nem tudom, milyen alapon versenyeztessem meg a műfajokat. Az irodalom, a színházművészet, a film, a komoly- vagy könnyűzene, esetleg a világszínvonalú rajzfilm vagy képregény, vagy az építészet teréről kellene bárkit is kiválasztani? Küldjem harcba – természetesen a teljesség igénye nélkül – Örkényt Jancsó Miklóssal, Nepp Józsefet Esterházyval, esetleg Bartókkal vagy a Kispál és a Borzzal? Vagy Zórád Ernőt és Korcsmáros Pált Szomjas Györggyel, vagy Bacsó Péter A tanújával?

Másrészt műfajon belül is oly nehéz (vagy orrnehéz?) a választás. Rejtő, Kosztolányi vagy Grecsó? Petri vagy Szőcs Géza? Kitömött barbár vagy 77 magyar pacal, ne adj'Isten, Harcosok könyve? Esetleg Nyirő József, akinek – szigorúan szubjektív vélemény! – Uz Bencéje kimagaslóan jobb Tamási hasonló kaliberű Ábeljénél, vállalhatatlan politikai szereplés ide vagy oda?

Apropó politika: kultúrharc ide vagy oda, valahogy a kultúra kiemelkedő művelőivel is úgy vagyok, mint a vízvezeték-szerelőmmel. A legfontosabbnak azt tartom, hogy minőségi munkát végezzen, a politikai véleménye meg pont nem érdekel. Ami nem jelenti azt, hogy nem fogom a fejem, ha szerintem orbitális marhaságot mond, amikor a közélet terén akar világító fároszként utat mutatni a plebsznek. Arra minden esetre nemigen lennék képes, hogy – oldalra sandít, kiszól – csak azért bélyegezzek valakit tehetségtelen írónak/költőnek/zenésznek/filmesnek – akár művei ismeretének hiányában is –, mert nem egyezik a politikai véleményünk. Zárójel bezárva. 

Szóval maradjunk annyiban: az én kultúrhéroszom az egész magyar kultúra, úgy, ahogy van.

Istenem, sosem voltam egy szerény ember. (Balogh Levente)

Egy ember a geometrikus lelkek között

Az embert úgy hívták: Klärmann Bernát. Gyulafehérvárott landolt az élet pályáján, 1888 szeptemberének feltehetően napos oldalán. 1944-ben, szintén egy meleg napon, Auschwitzban siklatta ki egy napgyűlölő rendszer. Egyike volt azoknak az erdélyi magyar zsidóknak, akik megváltoztatták nevüket. Klärmann Bernátból Karácsony Benő lett. Aztán magyar katona az I. világháborúban. Aztán szófacsaró ügyvéd. Aztán (közben) pedig szóbűvölő író. Mégpedig egyike a legjobbaknak. Közvetlenül Tamási Áron és Nyirő József mellett, kapásból. Csak talán szertelenebb, eksztatikusabb, az élet kis és nagy örömeit, marhaságait, gyászait közvetlenebbül élő. Haló.

Ennyi adat talán elég is lesz. És akkor, a történet. 1980-as évek második fele. Bányamély sötétje szakadt Erdélyre. Egy másik napgyűlölő rendszer minden fellelhető villanykörtét felzabált. Ki-ki lopkodta a szökevény fényfoszlányokat, ahogy bírta, merte. Volt, aki eladta. Volt, aki feladta. Volt, aki menekült. Volt, aki belesült. Én olvastam a Napos oldalt. Sokszor. Egymás után. És dúdoltam:

„Kislány, kislány,
kislány, kislány,
cipőmáz, berkenye.
Hopszásszá, hehehe.”

És ha valaki rákérdezett, mi a jóisten ez a zagyvaság, fújtam is: ez, kérem szépen, az érzelmek bűbájos sutaságát és a lét sok fontoskodó hiábavalóságát igyekszik visszaadni. Ez az ember, a maga boldog-rettenetes világának geometrikus lelkei közt járva, olyan mondatokat tudott teremteni, amelyek jelzőtűzként izzanak fel bármely boldog-rettenetes világ geometrikus lelkeinek féléjféli árnyékában. Csak olvasni kell, azon a nyelven, amelyen megírta őket. Magyarul.

És akkor álljon itt, a végén a magyar kultúra egyik (szerintem legalábbis) legbájosabb szerelmivallomás-jelenete, Mihályfy Sándor 1983-as tévéfilmjéből, a Napos oldalból, hát persze. Akik szerelmet vallanak: Kubik Anna és Székhelyi József. (Szántai János)

„Mert az angyal a részletekben lakik”

Azt hiszem, az első meghatározó versélményem Petri Györgyhöz fűződik. Legalábbis visszanézve, hozzá köthető a találkozásom a nagy magyar lírával. A hányatott sorsú költő, műfordító – aki 18 éve nincs köztünk, decemberben töltötte volna be hetvenötödik életévét – írásaival a gimnáziumi évek idején találkoztam, amikor még magam is próbálkoztam versnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szösszenetekkel. Akkoriban József Attilát, Pilinszky Jánost olvasgattunk, de Petri indulatos erejű, szenvedélyes szövegei egy másik szintre emelték a lírai élményt. Ha jól emlékszem, a Mosoly volt az első olyan magyar vers, amelyről akkor azt gondoltam: én is így, ilyet szeretnék írni. A magyar kultúra napján ez a találkozás jutott eszembe. (Gyergyai Csaba)

Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.