Aranyéletünk lesz, ha Terápiára járunk

Amióta Romániában közvetlenül is elérhetővé vált az HBO havi előfizetésű online videótára, az HBO GO, gombamód megszaporodott a Terápia-függők száma (bár sokan még mindig nem hallottak erről a legális filmnézési lehetőségről). Nem azokról beszélünk persze, akik ténylegesen terápiára járnak egy pszichológushoz, hanem akik rendszeresen követik a Mácsai Pál főszereplésével, izraeli/amerikai mintára készülő és immár harmadik (és egyben befejező) évadánál tartó sorozatot, az HBO első magyar gyártású szériáját.

Bár ezt a kettőt,

a valóságos terápiát és a filmélményt nehéz elválasztani egymástól

– ez derült ki a kilencedik alkalommal megrendezett kolozsvári Kommunikációs Napokon, ahol Dégi L. Csaba pszichológus, a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára faggatta Székely Csaba drámaírót, a Terápia harmadik évadának egyik forgatókönyvíróját.

Székely elmondta: a sorozat őt is beszippantotta, azt vette észre magán, hogy kezdi tudatosan figyelni a saját és mások viselkedését, de most már ismét „normális lett”.

Dégi L. Csaba és Székely Csaba|Fotó: Tompa Réka/Kommunikációs Napok

A Marosvásárhelyen élő író próbál spoilermentesen beszélni a munkájáról: mint elmondta, az övé a szerdai nap (a sorozat epizódjai ugyanis a hét napjait követik), a történetszál középpontjában pedig egy idős székely tanító áll, aki felesége halála után Csíkból Budapestre kerül a fia családjához – majd, a veszteség feldolgozásának képtelensége miatt, terapeutához.

Dégi azért is különösen izgalmasnak tartja ezt a történetet, mert

Székelyföldön még mindig tabunak számít pszichológusi segítséget kérni a traumák feldolgozásához.

A forgatókönyvíró szerint a karakter ugyan székely, de igyekeznek elkerülni a sztereotípiákat, nemcsak ő, hanem a gyártó is: egyszer például hiába „írt bele” egy medvét a főszereplő álmába, a producerek azt mondták, hogy ez már „túl sok” lenne.

Mennyire tükrözi reálisan a film a terápiás folyamatot, és mennyiben segíthet a való életben problémákkal küszködő nézőknek? – merül fel a kérdés. Mint Székely elmondja, a stáb munkáját segíti egy pszichológus, akinek a szakmai tanácsai néha elbuknak a producer dramaturgiai szempontjain.

Azokra a kritikákra, amelyek szerint a sorozat nem követi hűen a terápia tempóját és szabályrendszerét, Mácsai Pál szavaival válaszol, aki az ábrázolás hitelességének kérdésében egy lovasszobor alkotóját idézte: „ez nem ló, hanem szobor”. Vagyis kiválthat ugyan fontos felismeréseket a saját életünkkel kapcsolatban, de a Terápia mégsem terápia, hanem film.

Terápia után jöhet az Aranyélet?

Egyáltalán nem biztos, mert a múlt tárgyainak és múltbéli személyeknek a felbukkanása a magyar HBO harmadik saját gyártású remake-sorozatában, az Aranyéletben a traumáig és nosztalgiáig jut el, nem a feldolgozásig. Illetve ha a bűntudat és felelősség közt vergődő szereplői eljutnának a feldolgozásig és megnyugvásig, a sorozat rajongói biztos nem sürgetnék annyira a harmadik évadot, mint ahogy várják és sürgetik kommentekben.

A Miklósi család történetén keresztül feltárul a rendszerváltás utáni Magyarország lehetőségekben gazdag világa – ígéri a sorozat beharangozója. Az Aranyélet flashbackjeiben pedig ennek a világnak a látható elemei is: a '80-as és '90-es évek fordulójának autói, ruhái, folyóiratai, zeneszámai vagy jellegzetes dobókockája.

Ezeket használta fel Keszeg Anna, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének adjunktusa, hogy megismertesse velünk

a médianosztalgia fogalmát.

Kaptunk hozzá tetszetős definíciót: a nosztalgia azon formája, melyet személyes vonatkozásokon túli ideológiai, kereskedelmi, turisztikai, esztétikai-szórakoztató célokra használnak. Mivel az Egyesült Államokban kezdték először megfigyelni és leírni a jelenséget a 2010-es évek közepén, hozzátették, hogy egyszerre jelzi a válságot és a fejlődést. A nagyjából 30 évvel ezelőtt születettek zöme ott úgy érzi, rosszabbul él és rosszabbak a kilátásai, mint a szüleinek a már említett korszakban, a '80-'90-es évek fordulóján.

A médiafogyasztók körében korábban jelentkezett a nosztalgia a '80-as, '90-es évek iránt, mint a sorozatgyártóknál, figyelték meg, de a technikával túlzsúfolt 21. században eleve nagyon sokan nosztalgiáznak bármilyen történelmi korszak iránt.

Most azért éli a reneszánszát a 30 évvel ezelőtti korszak divatja,

vizuális elemei, mert a mostani sorozatok írói és rendezői akkor voltak gyerekek. Nosztalgiázni pedig aziránt a kor iránt tudunk, amely ugyan meghatározta a gyerekkorunkat, de már nem emlékszünk rá egészen pontosan. Keszeg Anna szerint ennek a trendnek köszönhető a könnyűzenében a The Beavers vagy Magyaroszágon a Wellhello sikere is.

A kutatók a reklámügynökség életéből inspirálódott Mad Men sorozat megjelenéséhez kötik a médianosztalgia felbukkanását, bár a sorozat megjelenítette időszak (az ötvenestől a hetvenes évekig) épp hogy kilóg abból a megfigyelésükből, hogy a legalább tíz, legfeljebb 20-30 évvel ezelőtti kor lehet a médianosztalgia tárgya. (Tekinthetjük akkor a Mad Ment kosztümös történelmi sorozatnak?)

Ha a médianosztalgiát még nem is látjuk át tisztán (csak érezzük), az előadás

két, ehhez kapcsolódó fogalmat sikeresen tisztázott: a retrót és a vintage-t.

Retró az a tárgy vagy stílus, amelyet most állítunk elő múltbeli tárgyak vizuális elemeinek felhasználásával. Például ennek az idén gyártott halkonzervnek a csomagolása:

Fotó: Szabó Tünde

A vintage esetében viszont maga a tárgy múltbéli, például szüleink vagy nagyszüleink ruhája, amely attól lesz sikkes, hogy bekerül a jelenlegi környezetünkbe. Vintage ruhát nem igazán kapunk a (kelet-európai) turkálókban, és nem csak azért, mert ott nem a térségünk 1-2 generációval korábbi, hanem a nyugatiak 1-2 szezonnal korábbi gardróbját látjuk viszont. Hanem azért is, mert ahhoz, hogy valamit vintage-ként érzékeljünk és értékeljünk, ismernünk kell a tárgy pontos korát és lehetőleg a történetét is. Így viszont vintage-ként állíthatunk be nem is olyan régi tárgyakat is.

Addig is, amíg várjuk, hogy divatossá váljanak a 2000-es évek (vagy épp rettegünk ettől), nosztalgiázhatunk a kor iránt, amikor még tudtuk, nem gondolkoztunk azon, hogy mi a vintage.