Akiknek kétszeresen kell(ett) teljesíteni minden téren

Emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek dereka táján, midőn kijártam a nyolc osztályt a kolozsvári 19. Általános Iskolában (ilyen számnevesre fokozták le akkoriban a hajdani Református Leánygimnáziumot, amelyet ma Apáczai Csere János Elméleti Líceumként ismerünk), felvételiztem és be is jutottam a Báthory István Elméleti Líceumba (amelynek a változatosság kedvéért 3. Matematika-Fizika Líceum volt a neve). Nem mondhatom, hogy minden szempontból jól éreztem magam a két év alatt, amikor a padjait koptattam, hiszen afféle jövevényként egyes tanárok kicsit görbe szemmel néztek rám.

Na de az osztály remek volt, a szünetek parttalannak tűntek (még azon a szikár udvaron is) és ami talán a legkedvesebb emlékem (az acélosodó barátságokon és bimbózó szerelmeken kívül)… ebben az iskolában tanultam meg focizni. Már amennyire egy magamfajta könyvmoly egyáltalán megtanulhat. Hatalmas meccseket játszottunk az udvaron, a lányok szurkoltak a pálya szélén, óriási bombák döngették a falakat a kapuk mögött és egyszer bizony egy ablak is áldozatul esett a sportszenvedélyünknek.

Piarista diákok tornatanáruk (Ozoray-Schenker Lajos) és igazgatójuk körében (1938)

Egy mágikus könyv

Hogy miért írom le mindezt? (És miért ömlene belőlem megannyi egyéb történet a báthorys időszakból, ha nem zárnám rájuk gyorsan az ajtót?) Mert egy könyvet lapozgatok. Killyéni András, Páll-Szabó Ferenc és Boros Miklós közös munkájának címe Testnevelés és sport a Farkas utca 2. szám alatt (Exit kiadó, Kolozsvár, 2021).

Van ennek a könyvnek egy sajátos mágiája. Mert persze, a legtöbb olvasó számára (ők azok, akik nem jártak soha a Báthoryba) a kötet egy korrektül megírt, megszerkesztett szakmai és ismeretterjesztő munka, kronológiával, rengeteg fotóval, még több névvel és adattal, ahogy kell. Aztán vannak azok az olvasók, akik valamikor jártak (vagy most járnak) a Báthoryba: ha ők nyitják ki a könyvet, a mondatok mögül minden oldalon emlékek, küzdelmek, arcok, sikerek, csalódások, a (nem csak) közelmúlt történelmének szövegben-mozduló képei kandikálnak ki. A szerzői bravúr abban rejlik, hogy a szerzők „beengedték” a kötetbe az elbeszélt történelmet (ijesztő idegen szóval oral history), az anekdotát, miáltal elillan a fent említett két csoport közt húzódó határ. Ami marad: kolozsvári, tágabb körben erdélyi, még tágabb körben magyar emlékezetkultúra.

Bacsó István rúdugróversenyen, az iskola udvarán (1938)

Régen minden… más volt

És akkor egy mondat erejéig visszautalnék a címre: hej, nem volt ám mindig úgy, hogy nekünk, magyaroknak kétszeresen kellett teljesíteni mindenben. Illetve ha volt is (tudjuk, a sport már csak ilyen, az ember folyton feszegeti a határokat), nem valamiféle külső nyomás hatására történt. Ha nagy vonalakban nézzük, 1579 és 1948 között (még a trianoni tragédia sem temette maga alá a katolikus iskolát) nagyjából minden rendben alakult (vagyis a nevelés szelleme nem halt ki benne), függetlenül attól, hogy a jezsuita atyákat éppen beengedték vagy kiűzték Kolozsvárról, az oktatás nyelve magyar volt, avagy sem, a kontyos fenyegette Erdélyt vagy a labanc, vagy hogy edzették-e a korabeli diákok a testüket is az ép lelkük mellett vagy inkább lazsáltak.

Apor Péter báró úr (a Metamorphosis Transylvaniae című jeles könyv szerzője) például 1686 táján beszámol arról, hogy az oskolában az úrfiak és páterek az udvaron lapdáztak, tekéztek, esős időben pedig például ostábláztak. Nos, ezt még nem lehet szervezett testnevelésnek nevezni (nem is nevezték annak). Ahhoz lapoznunk kell a könyvben bő kétszáz évet.

A Kolozsvári Atlétikai Club labdarúgócsapata (1907)

Sport és identitás

Na és most tessék figyelni: 1900 körül – amikor már tudatos testnevelési koncepciókkal álltak elő a kor tanár urai – ez volt az iskola kínálata: távolugrás, magasugrás, rúdugrás, 100 méteres síkfutás, súlylökés, súlyemelés, korongvetés, gerelyhajítás, sőt, ökölvívás, tőr- és kardvívás, birkózás, falábversenyjárás (ezt én is kipróbálnám), nyíllövészet… és FOCI! Azért nem semmi ez a lista.

A focihoz kapcsolódik (hát persze) az iskola történetének egy bájos meg egy pikáns története is. Kezdjük a bájossal: a focit (na jó, labdarúgást) Vermes Lajos torna- és vívómester vezette be az iskolába. Annyira ismeretlen volt ez a sportág Kolozsvár központjában, hogy a professzorok megrökönyödve kérdezték, mi fán terem. Ezt egészen pontosan maga Vermes tanár úr sem tudta: az elmélettel tisztában volt ugyan, a gyakorlattal azonban kevésbé. De innen át is adom a szót egy korabeli szem- és lábtanúnak:

Ez volt a Báthory szervezettnek nevezhető focitörténetének kezdőrúgása, amelyet hej, de sok hasonló követett az azóta eltelt 120 év alatt.

A pikáns történet szervesen kapcsolódik a focihoz. Mert ahol foci van, ott a bunda is felüti a fejét előbb-utóbb. Az eset csak közvetetten kapcsolódik az iskolához: a Kolozsvári Atlétikai Klub focicsapatában több piarista diák is játszott, köztük egy Dávid Géza nevezetű kapus. És történt, hogy 1908-ban, a kerületi bajnokság döntőjének utolsó perceiben a KAC egy góllal vezetett, amikor Dávid „elaludt” a kapuban és a csapat gólt kapott, minek következtében a csapat elesett a bajnoki címtől. Na de az is kiderült, hogy Dávid úr azért zsákolt potyára, mert az ellenfél megtudta, hogy őkelme nagy kártyás, és biza odaszólt neki, hogy ha nem hunyja be a szemét védés közben, jelentik a katolikus gimnázium vezetőségének és a kapuőr úr repül.

A történetek mögött azonban feldereng az iskola egyik legfontosabb oktatáson túli szerepe: bármely más egylethez, társasághoz hasonlóan a szervezett testnevelési és sportesemények (iskolai, iskolaközi bajnokságok, évzáró versenyek stb.) formálták, illetve meg- és összetartották a közösséget. És az alma mater a két világháború közötti időszakban is magasra emelhette az identitás formálásának, megőrzésének e módozatait.

Daróczi Attila tanár úr órát tart

És akkor jött a kommunizmus...

Egészen 1948-ig kell lapoznunk, hogy a szó szoros értelmében beüssön a mennykő. A frissen berendezkedett kommunista rendszer egyetlen tollvonással elkobozta az iskolát a katolikus egyháztól. És ezzel a nagy múltú testnevelési és sporthagyományoknak is befellegzett. Elkezdődött a Báthory (és a többi erdélyi magyar iskola) módszeres, évtizedeken át tartó elnyomása. Hogy a kimagasló sporteredmények és a mögöttes közösségi megtartó erő nem sorvadt el, a testnevelő tanároknak, edzőknek – Réthy Károlynak, Hegedűs Sándornak, Killyéni Péternek, Balázs Ernőnek, Daróczi Attilának és a többieknek, a sor hosszú – köszönhető. Ők nevelték a kiváló magyar sportolók generációit, köztük a híres 73-asokat: Zörgő Éva gerelyhajítót, Pap János és Szabó Pál vívókat, valamint Mike Klára gyorskorcsolyázót. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy 1971 és 1978 között kimondottan sportra szakosodott osztályok is működtek a Báthoryban.

Crișan József országos bajnok a serdülők és ifik között

Akiknek mindent kétszer olyan jól kell...

Ez volt az az időszak az iskola (sport)életében, amelyre a cím utal. Emlékszem, nekem is azt mondta apám annak idején: Fiam, neked kétszer annyit kell tudnod, mint egy románnak, ha érvényesülni akarsz. A korabeli valóság visszaköszön a könyv oldalairól is: az egyik emlékező elmesél egy 1967-es sztorit. Iskolaközi röplabda-bajnokság, benevezett a Báthory fiúcsapata is. A keret tagjai jó sportolók, viszont röplabdában nem profik. De azért örömmel edztek, készültek a megmérettetésre. Az ellenfelek közt ott voltak a nagy röplabdázó hagyományokkal rendelkező román iskolák is.

Az újonc csapat előnyére vált, hogy a kutya sem ismerte őket, ezért nem is igen készültek fel ellene. Így történt, hogy legnagyobb meglepetésükre a döntőben találták magukat. Amelyet szintén megnyertek. Ám a döntnökök úgy ítélték, hogy a meccset újra kell játszani. És innen átadom a szót az emlékezőnek:

A tényszerűség kedvéért: a csapat másodszor is győzött és minden döntnöki ármány ellenére elhozta a kupát.

Hoki a Báthoryban!

Sokan tudjuk, sokan emlékszünk rá, hogy időnként bizony kutya nehéz volt érvényesülni, magyarként emelt fővel járni a trikolór kommunizmus idején. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy a Báthory udvarán jégkorongbajnokság is zajlott. De kérem, mondhatná akárki, a jégkoronghoz jég kell! Hát persze, hogy kell. És ha kell, lett is. 1965 telén történt. Amikor még – sokan ezt is nehezen tudnák elképzelni – nem fedte beton az iskolaudvart. A friss havat a diákok hólapáttal széttolták, ledöngölték, éjszakára meglocsolták és másnapra kész volt a palánk. Aztán a belteret feltöltötték vízzel. Még egy éjszaka eltelt és tessék, ott volt a pálya. Műhelyórán elkészítették a kapukat, hokiütőket, korongokat. És máris lehetett hokizni. És hokiztak is, amíg a következő évben le nem aszfaltozták az udvart. Arra már sajnos nem lehetett pályát „önteni”. Megrepedt volna a felület.

Istenes Lóránd a 2018-as Sportolimpián

Nincs lehetetlen?

Hát, nem tudom. Elsőre az jut eszembe, hogy ezt csinálja utánuk valaki. Persze, ha tovább lapozunk a könyvben, egészen napjainkig, ma már senkinek se jutna eszébe ilyesmi. Ha valaki hokizni akar, elmegy oda, ahol van rendes pálya. Vagy más sportot űz a Báthoryban, igazán jó körülmények között. És ha úgy adódik (és épp nincs pandémia), részt vesz a 2015 óta évente megrendezésre kerülő erdélyi magyar sportolimpián.

Nem marad más hátra (történet még sok van a könyvben, de a többit az olvasóra bíznám, ha hiszi, ha nem, járjon utána), mint fejet hajtani a könyv szerzői előtt. Miként a mindenkori Báthory tanárai, diákjai, ők is letették az obulust mindannyiunk asztalára: elénk tárták közösségünk emlékezetének egy szeletét. Hogy ne feledjük, kik vagyunk és honnan jövünk. Tisztelet nekik érte!