Umberto Eco internetjéről és az azt benépesítő „ostobák légióiról”

Jelen szöveg az Europa Liberă oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Nemrég a néhai Umberto Eco egyik félreértett mondatáról beszéltem, melyben arra panaszkodott, hogy az internetet elözönlötték és megfojtották az „ostobák”.

Nyilvánvaló, hogy hirtelen egy sor diplomás elitista, a genetikai felsőbbrendűség gőzétől megrészegülten és a piac (Thatcher fehérneműibe rejtett) láthatatlan kezével kapcsolatos kényszerképzetével új szlogent talált ebben, melyet öndicsérő élvezkedéssel ismételget: Umberto Eco megmondta, hogy állítólag az az internet átka, hogy

egyenlő súllyal ad teret Nobel-díjasoknak és a „legioni di imbecilli”-knek!

Azon kívül, hogy Ecónak ezt a szellemeskedését egy újságírókkal 2015 környékén folytatott beszélgetésből, nem pedig egy érvekkel alátámasztott szövegből ragadták ki, mit akarnak mondani ezek a saját magukat ismételgető pávák? Azt, hogy ugyanúgy, ahogy újra be szeretnék vezetni a cenzusos szavazást, az internethez való hozzáférést is elvennék a csőcseléktől, hogy

többé ne fojtogassa őket a közhelyeivel és az egalitárius cicáival.

Tehát, a következőket mondta Umberto Eco egy újságírókkal folytatott beszélgetés során: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget, akik azelőtt csak a bárban beszélhettek, egy pohár bor mellett, nem okozva kárt a közösségnek. Azonnal letorkolták őket, míg most ugyanúgy véleményt mondhatnak, mint egy Nobel-díjas. Ez az invasione degli imbecilli.”

Túl azon, hogy Eco idézett szavai szintén egy bárban, egy pohár bor mellett hangzottak el, az értelmiséginek örülnie kellene annak, hogy manapság

lehetőséget kap közvetlenül kipróbálnia elképzeléseit a tömegek előtt,

többé nem viszi át őket a katedra, vagy az újság, vagy a rádió szűrőjén, ahol szintén egymást imádó főpapok szűk csoportja készítette elő a szövegeket.

Ellenkezőleg, a mai értelmiséginek meg kell látnia a diszkurzív gazdagsági potenciált, amit ez az állandó próbálkozás jelent, hogy pontosan ugyanazon képernyő és ugyanannyi betűszám birtokában próbálja meg meggyőzni a többieket…

csak a használatuk mögötti ügyesség és a gondolatok gazdagsága különböztethet meg bennünket a többiektől.

Különben már egyszerűen az, hogy Eco szavait is terjesztik tovább és ilyenfajta visszhangjuk van, azt mutatja, hogy a diskurzus hierarchizálása még a megszólalási lehetőségek egyenlőségének korszakában is megvalósul, önmagától.

Az viszont igaz, hogy az internet felkészületlenül ért sokakat, akik a szóval, a beszéddel, a Logosszal dolgoznak. Sokan hirtelen

lefegyverezve találták magukat az egalitárius csőcselékkel szemben,

magányosan, csak a saját szavukkal. A humortalanokat virtuálisan hamar eltapossák. Már korábban is feltettem a kérdést: mit tett volna Cioran a trollok állandó ostromával szemben? És elképzeltem magamnak Ciorant, amint a Facebookon vagy egy blogon teszi közzé – fokozatosan – pesszimista erkölcsi bölcselkedéseit… az ellenségek rosszindulatú kommentárjainak állandó rohama alatt.

Az egyik nagy brit író, Jonathan Coe, aki nem hisz az „interaktív irodalom”-ban és abban sem, hogy az internet a fikcióírás bármilyen új módját képes lenne létrehozni, a következőket mondta egyszer nekem egy interjúban: „Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy

az író új, interaktív, neten zajló irodalmat szeretne.

Az olvasás sok tekintetben nagyon passzív aktus, amikor pedig egy képernyőről olvasol, az aktus még annál is passzívabbá válik, az írás és a képek csak jönnek feléd, miközben éppen ez az olvasás igazi szépsége, mely hagyja, hogy használd a képzeletedet, hagyd magad a narratíva által elragadtatni, de mi nem akarjuk vállalni annak a döntésnek a felelősségét, hogy merre haladjon majd a történet… Az internet kezdetén engem is lenyűgöztek ezek a dolgok és azt hittem, hogy az irodalom interaktív irányt vehetne, de… most úgy hiszem, hogy eleve egyszerűen egy félreértésről volt szó az olvasás és az irodalom természetével kapcsolatosan.”

Valójában az öregedő Eco „ostobák”-ról szóló mondatával egymást dörzsölgető elitisták valójában azt szeretnék,

ha csak ők beszélhetnének, az „ostobák” pedig csak hallgassák,

ahogy az előtte volt, amikor a válogatott szavak lefele áramoltak a katedráról, a rádióból vagy a kiadványokból. Ahelyett, hogy esélyt látnának az internetben retorikájuk edzésére és emberek egyre szélesebb köreinek meggyőzésére, ők egymást pátyolgatják Eco egyik jelentéktelen, Ţuţea idiótákról szóló álláspontjának megfelelő mondatának vigasztaló illóolajával… Ah, csak az ostobák ne lennének!

A felfuvalkodott elitisták nem látják, hogy létezésük az ostobákon keresztül nyer értelmet. Ha nem lennének ostobák, akkor senki sem törődne velük.