Jelen szöveg a ziare.com oldalon megjelent cikk fordítása. A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

2018 májusa környékén azt mondták nekem, hogy az Európai Bizottság folyosóin, Brüsszelben Leonard Orban elnöki tanácsadót „the good Orban”-nak nevezik, hogy megkülönböztessék a „bad Orban”-tól, azaz Orbán Viktortól, a budapesti kormányfőtől.

Eltelt másfél év és az Európai Néppárt múlt év végi, zágrábi kongresszusán tartózkodó Ludovic Orban kormányfő szájából is megtudhattuk, hogy a néppárti kollégái a „jó Orban”-nak (the good one) nevezzik őt, hogy megkülönböztessék a gonosz Orbántól (the bad one), a magyar kormányfőtől (forrás: ITT). Sőt, egyes román újságíróknak köszönhetően ez a különbségtétel a nemzetközi sajtóba is bekerült (forrás: ITT). Világos, mondtam magamban, két testvérrel a bukaresti hatalmi központban, akiket az európai elitek „jó Orbánok”-nak tartanak és Orbán Viktor mellett, akit ugyanazok az elitek lenézően „gonosz Orbán”-nak neveznek, Románia pontosan a román–magyar kapcsolatok bonyolult történelmének legfontosabb évében „fogja megelőzni” Magyarországot.

Hiszen 2020 számunkra a trianoni szerződés (az 1920. június 4-i békeszerződés, mellyel az egész világ elismerte Erdély és a Bánság Egyesülését Romániával) centenáriumának ünnepét hozza el nekünk, magyar szomszédainknak pedig az ugyanazon szerződés óta eltelt 100 évről való megemlékezés szomorúságát.

Nyilvánvaló, hogy

ebben az évben nem kerülhetők el a két állam összehasonlításai,

egymáshoz viszonyításai, a mindkét fél által e száz év alatt elért győzelmek és kudarcok felsorolásai. A Trianon óta eltelt első száz év mérlegének elkészítésének kísértése valós és egész évben megnyilvánul.

Így aztán felszerelkeztem pattogatott kukoricával, Coca-Colával és nekiálltam kiélvezni azokat a híreket, melyek bemutatják Románia nemzetközi szupremáciáját a magyarországi elszigetelt diktatórikus rezsimmel szemben. Azt hittem, hogy a leglátványosabb különbségtételt fő szövetségesünk, az Egyesült Államok hozzáállásában fogom felfedezni. Nos, azt tudniuk kell, hogy a magyarok mindent elkövettek az amerikaiak feldühítéséért, mi viszont ellenkezőleg, minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy a stratégiai partnerek kedvére tegyünk.

Szóval, válasszunk ki néhány kritériumot az amerikaiakhoz való közeledésre, illetve a tőlük történő eltávolodásra és

hasonlítsuk össze a bukaresti diplomáciát a budapestivel.

Először is említsük meg, hogy az AEÁ és Románia kormányai, Hans Klemm és George Maior nagyköveteken keresztül már 2019 augusztusában aláírtak Washingtonban egy egyetértési memorandumot az 5G technológia fejlesztéséről, miközben javában zajlott a Huawei-jel kapcsolatos vita arról, hogy részt vett a kínai állam kémkedési műveleteiben (forrás: ITT).

Ezzel a memorandummal Románia gyakorlatilag magáévá tette a „prágai elveket”, melyek bevezetik „annak szükségességét, hogy az 5G-hálózatokat a szabad és tisztességes versengés, az átláthatóság és a jogállamiság alapján építsék fel”. Akkor most lefordítom, hogy ez mit jelent: azt, hogy a hazai 5G-hálózat kiépítéséből ki fogják zárni a kínai Huawei céget. És mivel az 5G-hálózatot a 3G- és 4G-hálózatok infrastruktúrájára támaszkodva építik ki, ahol a felszerelések több mint 70 százaléka Huawei-gyártmány, a mobiltelefon-szolgáltatóinknak gyakorlatilag 2,5-3 milliárd euróval többet kell majd befektetniük egy Nokia és Ericsson által gyártott felszerelésekből álló új hálózatra. Mely összeget, végül a fogyasztóktól, vagyis tőlünk, a fogyasztásra éhes néptől kell majd behajtaniuk.

Ehhez képest mit gondolnak, mit jelentett be 2019. november 5-én a budapesti külügyi és külgazdasági miniszter? Szijjártó Péter nem többet és nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Huawei együtt fog működni a Vodafone és a Deutsche Telekom cégekkel az 5G-hálózat kiépítésében. Ugyanazon a napon a Magyar Telekon elismerte, hogy néhány beszállítóval már elkezdte az 5G-s technológia tesztelését, a Huawei-t is beleértve (forrás: ITT).

Mindezt azok után, hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter ugyanabban az évben egészen Budapestig repült, hogy megmondja a magyaroknak, a felszerelések kínaiaktól történő beszerzése nehezebbé teszi majd Washington partnerségét a szövetségeseivel („would make it more difficult for Washington to partner alongside them”). De mit lehet tenni, ha Orbán Viktor kormánya megvizsgálta és felfedezte, hogy „nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a Huawei-felszerelés biztonsági fenyegetést jelent”! Á, elfelejtettem elmondani, hogy hol jelentette ezt be Szijjártó: a kínai látogatása során, ahol több kétoldalú projektről tárgyalt, beleértve a grandiózus Budapest–Belgrád nagysebességű vasúti összeköttetést. Vajon el tudna valaki manapság képzelni egy pekingi látogatást Aurescu miniszter részéről?

Térjünk most át a nukleáris erőművek területére.

Viorica Dăncilă kormányfőnek nem régebben, mint 2019 szeptemberében, az Amerikai Egyesült Államokban tartott munkalátogatása során megbeszélése volt Rick Perry amerikai energiaügyi miniszterrel és ennek alkalmából aláírták a polgári nukleáris területen történő együttműködésre vonatkozó egyetértési memorandumot. Vagyis, érthetőbben: Románia lemondott arról a tervről, hogy a kínai China General Nuclear Power Corporation céggel építtesse meg a cernavodăi 3-as és 4-es reaktorokat. Ezt maga az „Orban, the good” jelentette ki: „Számomra világos, hogy a kínaiakkal nem fog menni” (forrás: ITT).

Ezzel szemben a magyarok sokkal előrébb tartanak a Paks-2 projekttel, melynek keretében két új nukleáris reaktort építenek majd fel az… orosz ROSZATOM-mal (forrás: ITT). A magyarok 12,5 milliárd dollárt fizetnek majd a két reaktorért az orosz cégnek. És az építkezés már elkezdődött…

Ami a katonai kiadásokat illeti,

mi már jó néhány éve a GDP 2 százalékát költjük el, ahogy azt a NATO-tagi státusz megköveteli. Mit gondolnak, a magyarok mit tesznek? Eszük ágában sincs, de azt mondják, hogy majd megteszik… 2023-ban! (forrás: ITT).

Még arra is emlékeztetek, hogy az Európai Bizottság azzal vádolja az Orbán Viktor-rezsimet, hogy nem tartja tiszteletben a „jogállamot”, elnyomja az ellenzéket és túlságosan tekintélyelvű. Az Európai Parlament tagjai 2018 novemberében megszavazták Magyarország kormányának megbüntetését, melyet azzal vádolnak, hogy aláásta a demokráciát és nem sikerült megőriznie az Európai Unió alapvető értékeit. A parlamenti képviselők gyakorlatilag megszavazták a 7. cikkely szankcióinak aktiválását az Orbán Viktor által vezetett kormány ellen, ami Magyarország EU-n belüli szavazati jogának elvesztéséhez vezethetne. 2019 márciusában pedig felfüggesztették a „gonosz Orbán” pártja, a FIDESZ tagságát az Európai Néppártban. Mit mondjunk: általános a konszenzus, hogy Orbán Viktor egy gyűlöletes diktátor. Meglátja mindenki, hogy megbüntetik majd az amerikaiak!

És amikor épp a legjobban belelovaltam magam abba, hogy

milyen „fent” vagyunk mi és milyen „mélyre” süllyedtek a magyarok, mit láttam?

A budapesti amerikai nagykövet, Orbán Viktor díszvendég részvételével, fényűző gálát szervezett július 4-e alkalmából, amelyen „tökéletes partnernek, nagyon erős és nagyon jó vezetőnek” nevezte Orbánt („the perfect partner” and „a very, very strong and good leader”). David B. Cornstein erre a gálára elhozatta a híres Paul Ankát, hogy a híres My way ének személyre szabott (és mennyire találó!) változatával örvendeztesse meg a gonosz Orbánt.

Paul Anka énekli a szerenádot

A 2019-es függetlenség napi gála csak a betetőzése volt annak a hajbókolási politikának, amelyet Cornstein nagykövet azzal a személlyel szemben alkalmazo, aki ennyire tekintélyelvű módon vezeti Magyarországot. Corstein a 2018. júniusi állomáshelyre érkezése óta Orbán Viktor leghűségesebb szövetségese volt, elintézve neki a nagyon vágyott ovális irodai találkozót Donald Trumppal, amire 2019 májusában sor is került. E szokatlan kapcsolat kihangsúlyozásához mondjuk el azt is, hogy Corstein nagykövet folyamatosan igyekezett Magyarország helyzetét erősíteni az Ukrajnával kialakult vitában. El tudnak olyasmit képzelni, hogy Bukarestben bárki akár csak egy kérdést is fel merjen tenni a Kijev által a román közösség ellen folytatott zaklatásról? Arról pedig nem is merek álmodni, hogy bárki is megemlítené az amerikai diplomatáknak, hogy mennyire elnyomók ukrán védenceik a román kisebbséggel szemben…

De Cornstein legízletesebb megközelítése a korrupció ügyére vonatkozik: „Van Magyarországon korrupció? Persze. De van korrupció New York-ban vagy Chicagóban? Persze!” („Is there corruption in Hungary? I’m sure there is”, Mr. Cornstein said. „Is there corruption in New York City and Chicago? I’m sure there is.”) (forrás: ITT).

Cornstein személyesen szerepet vállalt annak sikerében, hogy Washington 55 millió dollárt adott vissza nem térítendő támogatásként a magyar légi bázisok korszerűsítésére és nyíltan támogatja a magyar kormány és az Exxon Mobil között a fekete-tengeri román gáz Magyarországra exportálására létrejött szövetséget. Azonban a megközelítési módjára nézve az a meghatározó elem, hogy tagad bármiféle Orbán Viktorra vonatkozó korrupciós, antiszemitizmusra vonatkozó vagy túlzott tekintélyelvűségi vádat. Mindezekről egy (a magyaroknál) híres interjúban beszélt, amelyet a budapesti zsidó közösség lapjának, a Szombatnak adott (forrás: ITT).

Mindezen idő alatt

az amerikai diplomaták keményen bírálták Romániát

korrupció és a demokratikus értékek tiszteletben nem tartása miatt. Nem régebben, mint 2020 februárja, az AEÁ bukaresti nagykövete, Adrian Zuckerman beszédet mondott a Romániai Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham Romania) CEO Fórumán, ahol a következőket mondta: „Az emberek nem azért mennek el, mert máshol többet kereshetnek, hanem azért mennek el, mert elvesztik a reményt. Elvesztették a reményüket abban, hogy Romániában – 30 év után – megvan az eltökéltség és a bátorság, hogy végre megszabaduljon a kommunizmus által generált és a korrupt kiskirályok által fenntartott endémiás korrupciótól.” (forrás: ITT).

Nincs mód nem észrevenni azt a megdöbbentő különbséget, ahogy Romániával és Magyarországgal bánnak: miközben úgy tűnik, hogy a korrupció náluk nem jelent nagy gondot, nálunk endémiásnak tekintik, sőt, itt „a politikai kapcsolatokkal rendelkező oligarchák képességéről” beszélnek…

Akkor most azt is nézzük meg, hogy

mit mondanak a tárgyilagos megfigyelők, azaz a statisztikák.

Vegyünk egy tárgyilagos és egyetemesen elfogadott/idézett forrást, nevezetesen a korrupcióérzékelés indexet (CPI), melyet a Transparency International számít ki évente. Ezen index szerint Romániának és Magyarországnak ugyanaz a pontszáma, 44, mindkettő az „inkább korrupt” országok kategóriájába tartozik. A legkevésbé korrupt államok, Dánia és Új-Zéland esetében ez az index 87 körül van, mi pedig a 70. helyen vagyunk, akárcsak a magyarok. Vagyis 69 nálunk kevésbé korrupt állam van, beleértve az Egyesült Arab Emirátusokat, Katart, Botswanát (34. hely, 61 ponttal), Lengyelországot (41. hely, 58 ponttal), Grúziát (44. hely, 56 ponttal), Ruandát (53 pont) vagy akár Fehéroroszországot is (45 ponttal) (forrás: ITT).

Tehát úgy tűnik, hogy óriási gondunk van a korrupcióval, az utolsó helyek egyikén állunk Európában, de ugyanazon a szinten, mint a magyarok. Igen, csakhogy 2012 környékén (amikor az országot Elena Udrea vezette), nekünk szintén 44 pontunk volt, a magyaroknak pedig 55 pontjuk!! Vagyis nálunk a korrupciós szint nagyjából változatlan maradt, náluk 20 százalékkal növekedett…

Nézzünk meg egy másik mutatót: a Világbank által összeállított „Ease of Doing Business” index: Magyarország az 52. helyen van a világon, Románia az 55. helyen. Az új vállalkozás indításának könnyűsége terén Magyarországnak 87 pontja van, nekünk 91, az építési engedély megszerzése esetében nekik 108 pontjuk van, nekünk 147, a kisebbségi tulajdonosok védelmét illetően nekik 97, nekünk 61 pontunk van, a szerződések betartásánál nekik 25, nekünk 19, a fizetésképtelenségek rendezése terén pedig nekik 66, nekünk 56 pontunk van. Ebben a rangsorban valójában egyetlen fejezetnél sorol bennünket Magyarország mögé ez a rangsor: az építési engedélyek megszerzésének nehézkességénél (a felsorolt számok és az alábbi táblázat az ellenkezőjét mutatja – a szerk..). Pontosan itt a leginkább elterjedt a korrupció (lásd a Bukarestet megfojtó észbontó építkezéseket). Mindenesetre említsük meg azt is, hogy a lengyelek és a csehek jóval előttünk járnak, a 40. és a 41. helyen, a törökök pedig a 33. helyre léptek… (forrás: ITT).

És ezzel eljutottunk az oligarchák kérdéséhez is.

2019-ben a leggazdagabb román (1,4 milliárd dollárral) Daniel Dines, „Boss of the Bots” volt, aki jelenleg több mint 20 százalékos részesedéssel rendelkezik az UiPath-ban, az RPA – robot process automation – technológiában világvezető, 7 milliárd dollárra értékelt cégben. Ugyanebben az évben Mészáros Lőrinc volt a leggazdagabb magyar 1,26 milliárd dollárral, Orbán kormányfő szülőfaluja, Felcsút volt polgármestere. A szomszédos országban Mészáros a hivatalos párt- és állami aszfaltozó. A leggazdagabb lengyel Michal Solowow, akinek több mint 3 milliárd dolláros vagyona van; két jelentős cége van, az innovatív vegyi termékekre szakosodott Synthos és a legnagyobb kelet-európai szaniter felszerelési tárgyakat gyártó Cersanit.

Nálunk a Paval-testvérek, a Dedeman-csoport tulajdonosai vannak a második helyen, 1,2 milliárd dollárral. A második leggazdagabb magyar Csányi Sándor, 1 milliárd dollárral, ő vezeti a legfontosabb magyar bankot, az OTP-t. A második leggazdagabb lengyel, 2,64 milliárd dolláros vagyonnal, Zygmunt Solorz, a Cyfrowy Polsat digitális médiacsoport létrehozója.

Végül a harmadik leggazdagabb román a nyolcvanas Ion Ţiriac, 1,1 milliárd dollárs vagyonnal (1818. hely a világ milliárdosairól készült Forbes-rangsorban), a legrégebbi és legsikamlósabb szereplője az összes lehetséges rangsornak, az összes kormánnyal fenntartott diszkrét és kiváltságos kapcsolatok bajnoka, aki számos német céget segít a háttérből bejutni a piacunkra, különösen a kiskereskedelem terén. Magyarországon Gattyán György van a harmadik helyen, 800 millióval, a Jasmin erotikus honlap és az Elvoline elektronikus foglalási cég alapítója. Lengyelországban a Sebastian és Dominika Kulczyk ikerpárt találjuk a harmadik helyen, mindegyikük 1,8 milliárd dolláros nettó vagyonnal, akik minden idők leggazdagabb kelet-európaijának, a 2015-ben elhunyt Jan Kulczyknak az örökösei.

Következtetés:

a mi gazdagjaink gazdagabbak a magyarok gazdagjainál, de szegényebbek a lengyelekéinél.

Az is érdekes, hogy a magyar rangsorban a korrupció sokkal jobban jelen van, a bajnok Mészáros mellett megjelenik üzlettársa, Szíjj László (a kilencedik helyen, csaknem 400 millió dollárral), de Demján Sándor, a szocialista rezsim kedvenc ingatlan-befektetője is. Amúgy az összes gazdag magyar komoly dolgokkal foglalkozik, azaz gyártulajdonosok: Felcsúti Zsolt a MPF Holding, a legnagyobb magyarországi vállalkozói cég tulajdonosa, Széles Gábor a legendás Videotont birtokolja, Biga László, a „műtrágyakirály” a Nitrogénművek cég tulajdonosa, Kasza Lajos pedig az akkumulátort és fröccsöntött alkatrészeket gyártó Jasz-Plasztik tulajdonosa. Lengyelországban, ahol a vagyonok tényleg lenyűgözőek a térségünkhöz képest, szinte kizárólag iparosokat találunk, a lengyelek közül hét szerepel a Forbes Global rangsorban, a világ első 2153 milliárdosa között. A lengyel kapitalizmus sok és igazi gazdagot produkált, Michal Solowow a bolygó 691. leggazdagabb embere lévén. A lengyel milliárdosok listáján Dariusz Milek, a „cipőkirály”, a CCC cég alapítója az utolsó, a 2057. a globális listán, az 1 milliárd dollárt éppen csak meghaladó vagyonnal.

Most pedig, jó emberek, felteszem magamnak a kérdést: hol vannak az oligarchák? Magyarországon, ahol Orbán Viktor gyermekkori barátja 10 év alatt az ország leggazdagabb embere lett, kizárólag az állammal kötött építési szerződésekből, vagy Romániában, ahol a rangsor csúcsát magánvállalkozási befektetők uralják (IT, barkácsboltok, szupermarketek, távközlés stb.)? Politikai kapcsolatokkal rendelkező oligarchák? Nos, a legjobban helyezett Radu Dimofte lehetne (a hatodik leggazdagabb román és Gabriel Popoviciu amerikai állampolgár üzlettársa), mert állítólag tálcán kapta a román államtól a kommunista élelmiszerboltok láncát és a băneasai bevásárlóközpont alatti földterületet. De Dimofte, amúgy, a nagyon is magántulajdonban lévő amerikai KFC és Taco Bell márkákkal foglalkozik. Elég gyengus, nem? Főleg Mészáros Lőrinchez képest…

Vonalat húzva és levonva a következtetéseket, számomra még mindig nem világos:

ha amerikai befektető lennék, hova mennék Kelet-Európában?

Magyarországra vagy Romániába? Számunkra, itt élők számára és a Magyarországot jól ismerők, mint ahogy a nemzetközi rangsorok számára is, elég nehéz megmondani, hol nagyobb a korrupció, nagyjából egyformán elterjedt lévén. Ám, ami az oligarchák politikai döntésekhez való hozzáférését illeti, ezen a téren Magyarország minden európai nemzetet leköröz. Ezzel szemben mi a polgármesteri hivatalokban zajló korrupció terén állunk rosszabbul, az építési engedélyeket illetően. A közbeszerzések pedig ugyanolyan „elrendezettek” és „ellenőrzöttek” mindkét államban, ezt olyan valaki mondja, aki már sok mindent látott az élete során…

De még mindig nem tudom a választ a következő kérdésre: Milyen kritérium alapján határozható meg a „good Orban” vagy „bad Orban”? És mi a mértékegység? Egyelőre úgy tűnik, hogy az amerikai üzletemberek válasza eléggé világos: hatszor több pénzt fektettek be Magyarországon, mint Romániában és két és félszer nagyobb a kétoldalú kereskedelem az AEÁ–Magyarország kapcsolatban, mint az AEÁ–Románia kapcsolatban. 12,4 milliárd dollárnyi közvetlen amerikai befektetés (a teljes külföldi befektetések 15,3 százaléka) Magyarországon, 5,7 milliárd dolláros kétoldalú AEÁ–Magyarország kereskedelem (3,6 milliárd dollárnyi magyar kivitel és 2,1 milliárdnyi behozatal Amerikából) (forrás: ITT).

Románia kevesebb mint 2 milliárd dollárnyi amerikai befektetést kapott, sőt, ha szigorúan a bejelentett származási országot nézzük, az amerikaiak csak a 19. helyen vannak a hazai befektetők között, alig 600 millió euróval (forrás: ITT). Az AEÁ-ba irányuló román kivitel 1,5 milliárd dollár volt, a behozatal pedig 1 milliárd dollár (forrás: ITT).

Erre már nekem is kiesett a pattogatott kukoricás zacskó a kezemből…