Zilahon születtél. Zenei szárnypróbálgatásaid is a szilágysági évekre tehetők. Mikor vettél a kezedbe először gitárt, milyen körülmények között találkoztál először a hangszerrel?

Négyéves lehettem. Volt egy zenész szomszédunk, akit házibulik, családi összeröffenések vagy ünnepek alkalmával mindig áthívtak a szüleim. Ő hozta a gitárját, és ment a mulatozás. Onnan kezdett fújni a szél. Ott ültem és gyerekfejjel ámultam-bámultam a hangszeren. Már akkor nagyszerű dolognak tartottam, hogy élőben láthatok játszani egy zenészt. Meghatározó élmény volt. Aztán kaptam ajándékba egy hegedűt, de a szomszéd hatására a hangszert úgy tartottam, mint a gitárt. Nem sokra rá megkaptam az első akusztikus gitáromat is, gondolom, látták a szülők, hogy az vonz igazán.

 

Miként emlékszel vissza az iskolai évekre?

Klasszikus gitár szakra jártam a helyi népművészeti iskolában. Utána következett két év középiskolai zeneszak szintén Zilahon. Azért csak két év, mert addig bírtam. Akkorra már közelebbi barátságba kerültem a rockzenével, és elektromos gitárral jártam be órákra. Nem jártam zongoraórákra, kórusra, ezek nem érdekeltek. A zenesulikban anno reggeltől délig voltak a hagyományos órák, és déltől következtek a zenével kapcsolatos tárgyak. Zenetörténet, zeneelmélet, főhangszer, másodhangszer stb.

Mindennap délután hatig voltam bent, de nem igazán jött be ez a rendszer. Nem nagyon jöttem ki a tanárokkal, pedig sok ismerősöm volt, de amolyan fekete bárány voltam, nem tanultam, nem készültem, csak a gitározás érdekelt. Két év után átmentem egy másik szakra, ahol kettőig volt suli, utána több időt tudtam foglalkozni a hangszeremmel. Tévészerelőként érettségiztem, papíron ez a végzettségem.

 

Milyen volt akkoriban a zilahi rockzenei szcéna?

Ritkán járok haza manapság, kevés emberrel tartom a kapcsolatot, így nem vagyok képben a mostani helyzettel, de a gyerekkoromtól kezdve 2005-ig nagyon aktív zenei élet volt Zilahon, rengeteg tehetség került ki onnan. Hadd említsem meg például a nagyszerű Raul Kusakot, aki játszott Ștefan Bănică zenekarában, jelenleg a Direcția 5-ben zenél. A két legjelentősebb korai hatásom Călin Boca és Mihai Maja voltak, akik az Altarban játszottak. Gitárhősként személyesen őket volt szerencsém látni, de holnapig sorolhatnám a nagyszerű zilahi zenészeket.

A másik csúcszenész, akivel tartom a kapcsolatot, és akivel együtt is dolgozunk, a mai napig jó barátok vagyunk, a Kanalas Vili. Bukarestben nem Kanalasként ismerik, azt hiszik, görög (nevet). Ő a B.U.G. Maffiával kezdte, nekik Zilahon volt az első vagy második fellépésük épp a Vili közreműködésével, akivel mindmáig nagyon jó barátok. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy nagyon sok jó zenész vett körül Zilahon, inspiráltak, húztak magukkal.

 

Mikor alakult az első zenekarod és hol léptél fel először?

Az első garázszenekarom pár évet élt. Tinédzserek voltunk, 15-17 éves társaság, én voltam a legfiatalabb. Emlékeim szerint Zsibón volt az első és egyetlen fellépésünk. Full metalt nyomtunk, eléggé hörgőset, arról szólt az egész, hogy minél keményebbek legyünk.

 

Melyik volt az első profi zenekarod?

A kolozsvári Shekinah zenekart az Altar két tagja, az énekes Andy Ghost és Szedlacsek Nimród alapította. Ők hívtak a bandába, ahol 2003 és 2005 között gitároztam. Kiadtunk egy kislemezt, és végigturnéztuk Romániát.

 

Mennyire vagy képben az erdélyi, romániai zenei színtérrel? Vannak-e élő kapcsolataid, projektjeid?

Kanalas Vilivel tartom a kapcsolatot, sokat stúdiózunk, ezen túl egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy mi zajlik otthon. Tartom a kapcsolatot a régi ismerősökkel, de nem annyira sűrűn, hogy naprakész legyek.

 

Milyen körülmények játszottak közre abban, hogy a jól induló romániai karrieredet Magyarországon folytasd? Megfordult-e a fejedben, hogy Romániában maradj?

Megfordult, persze. A Shekinah-val egyre többet jártunk Bukarestbe. Románia Magyarországhoz hasonlóan fővároscentrikus, ezzel nem mondok újat. Ha lépni akartunk volna tovább, oda kellett volna költözni. Nem lehetsz ebben a szakmában A-kategóriás, de még B-kategóriás sem, ha nem vagy jelen a fővárosban. Nem voltam biztos abban, hogy Bukarestben szeretném felkavarni az állóvizet, és azt sem tudtam volna elképzelni, amúgy manapság sem, hogy Szentkirályiként Bukarestben tevékenykedjek.

Ne értsd félre. Hála az égnek, otthon is olyan szakmai körökben forogtam, ahol a nemzetiségnek nem volt semmi jelentősége. Nem ütköztem emiatt akadályokba ott sem, és Magyarországon sem. Vannak olyan ismerősök, akiket otthon lebozgoroztak, Magyarországon lerománozták. Világéletemben szakmai körökben mozogtam, intelligens zenésztársakkal, kollégákkal, ezért nem ütköztem ilyen prosztó megnyilvánulásokba. Az sokszor megfordult a fejemben, hogy ha bekerülök egy bukaresti román zenekarba, akkor úgy mutatnak be, hogy a gitároknál Szentkirályi Ioan?

Azt se felejtsük el, hogy amikor kiejtettük otthon a szánkon, hogy Budapest, az a full nyugatot jelentette. Még a kilencvenes évek derekén is, amikor csoki vagy egyéb jött onnan, az egy élmény volt. Pedig akkorra már voltak hasonló termékek itthon is. Számomra, a kis közösségünk számára Budapest volt a magyar Los Angeles, így mindezek tudatában döntöttem a Magyarországra költözésről.

Nem volt egyszerű. Hétéves koromig csak magyarul beszéltem, bár vegyes családból származom. Apám szakács volt, ebből kifolyólag minden hétvégén rendezvényeken főzött, nem volt otthon. Úgy döntöttek a szüleim, hogy román iskolába küldenek, mert édesanyám otthon volt, így tudott nekem segíteni a tanulásban. Jött a román nyelv és huszonvalahány éves koromig szinte csak románul beszéltem. Ebből fakad, hogy ma se románul, se magyarul nem tudok jól. Teljes káosz van, egyből mindenki hallja, ha magyarul beszélek, hogy nem az anyanyelvem. Az otthoniakhoz képest is kicsit más vagyok, és két szék között találtam magam. Románul is jól beszélek, de hallatszik, hogy magyarosan. Ez azért van, mert csak édesanyámmal beszélek románul, mivel a környezetemben nincs más, akivel gyakorolhatnám a nyelvet.

 

Hogyan indult a magyarországi pályafutásod? Hogyan kerültél be a zenei vérkeringésbe?

2005-ben az első állomás Debrecen volt, ahová egy szabadkeresztény gyülekezet hívott meg, hogy gitárt oktassak, és vegyek részt a gyülekezet életében, zenészként, gitárosként. Másfél év után éreztem azt, hogy tovább kellene lépni a céljaim felé. Ezután következett a dolog nehezebb része. Fogtam magam, és 30 ezer forinttal a zsebemben Budapestre költöztem. A reptér mellett vettem ki egy szobát, így indult a történet.

 

Első magyarországi zenekarod rögtön a Mobilmánia volt. Hogyan kerültél a zenekarba, mit jelentett neked akkor ez a lehetőség?

Ismertük egymást korábbról Zeffer Andrással, így jött a felkérés 2009 végén, és 2010 januárjától én lettem a Mobilmánia gitárosa. Ugródeszka volt számomra. A sok koncertezésen túl nagylemezt adtunk ki, és 2011-ben Fonogram-díjat nyertünk. Ha már Budapest a magyar Los Angeles, akkor a Fonogram a magyar Grammy-díj (nevet). Sokat megéltem a zenekarral, és azok a kapcsolatok, amelyekre szert tettem abban az időszakban, a mai napig élnek. Számos szakmabeli emberrel hozott össze a sors, az emberi kapcsolatok a legértékesebbek.

 

A Mobilmániát követően eltűntél egy időre, nem sokat lehetett hallani felőled.

Volt egy űr az életemben, amit a mostani feleségem töltött be. Meg kellett tanulnom számos olyan helyzetet kezelni, ami számomra addig idegen volt, kispályás voltam. Leköltöztem Miskolc mellé, itt élünk most is. Családot alapítottunk, utána elkezdtem stúdiózni. Az elmúlt tíz évben ez volt és most is ez a fő aktivitás. Annyira kinőtte magát, hogy tavaly építettem nulláról egy zenestúdiót, épülettel együtt, a ház mellé. Nemcsak a saját dolgaim megvalósítása a célom, elkezdtem másoknak is dolgozni. Hangszerelni, keverni, dalt írni. Közben elvégeztem egy hangmérnöki képzést is. Voltak zenekari megkeresések is, de egyik ajánlat sem tudott kirángatni abból, amiben voltam és vagyok jelenleg.

 

Te vagy a Carvin/Kiesel gitármárka magyarországi endorsere. Miként találtátok meg egymást az amerikai céggel?

A cégről tudni kell, hogy a mostani nevük, a Kiesel a régi-új, hisz ők Kieselként indultak, amiből Carvin lett. A harmadik generáció, amikor átvette a cég vezetéset, visszatért az eredeti névhez, de a Carvin név alatt gyártott gitárok továbbra is azon a néven futnak. 2015-ben hoztak egy különös döntést, világszerte megszüntették az összes képviseletet, így a magyarországit is. Azt az üzleti modellt kezdték el követni, hogy közvetlenül a gyártól lehet megvásárolni a hangszert, kikerülve így a forgalmazót.

Mivel én voltam a márka magyarországi képviselője, csak fogtam a fejem és nem értettem, mi történik. Ők úgy fogalmaztak, hogy nem szükséges kipróbálni a hangszert, mivel az amúgy is eladja magát, csakúgy, mint a Ferrari. Szkeptikus voltam az elején, de az idő a céget igazolta, szárnyalnak az eladások.

2020-ban volt lehetőségem ellátogatni a gyárba is, amely Los Angelestől délre található. Lenyűgöző dolgokat tapasztaltam.

A kapcsolat 2005-ben kezdődött, amikor még otthon éltem. Akkor kaptam meg az első Carvin gitáromat, a másodikat már Magyarországon. Nagy rajongója vagyok az öröklött izomsorvadásos betegséggel (ASL) élő Jason Beckernek, akinek küldtem egy demót, amit a Carvin cégnek is postáztam. Kapcsolatba kerültem a cég művészekkel való kapcsolattartásért felelős menedzserével is, és Jason is tett néhány jó szót az érdekemben, majd megkaptam tőlük az első gitáromat. Így indult a kapcsolat, amely azóta is tart, Jasonnal és a céggel is.

Amikor 2020-ban ellátogattam a NAMM Showra, az iparág egyik legnagyobb és legbefolyásosabb nemzetközi kiállítására a Los Angeleshez közeli Anaheim Nemzetközi Kongresszusi Központba, ott személyessé is vált az együttműködés. A kiállításon tényleg a legnagyobb nevekkel találkozhatsz, kezdve például Richie Samborával, és csak a szakma számára szól a zárt rendezvény. Ott találkoztam a Carvin/Kiesel cég tulajdonosával és azzal a menedzserrel is, aki látott bennem fantáziát, és lehetővé tette, hogy endorser legyek. A személyes találkozás új szintre emelte a kapcsolatunkat.

 

Az ismert és elismert Mike Warney producerrel is jó viszonyt ápolsz. Vele miként hozott össze a sors?

Tudni kell róla, hogy tőle származik a gitárhős (guitar hero) címke. Ő volt az, aki 1981-ben kivitte Amerikába a svéd Yngwie Malmsteen-t és beindította a karrierjét. Az akkor létrehozott kiadója gitárcentrikus zenében utazott, és a nyolcvanas években számos gitárhős nála adta ki a lemezét. Leveleztem vele, meghallgatta a dolgaimat, és 2020-ban vele is sikerült személyesen találkoznom Las Vegasban, ahol egy egész napot töltöttünk együtt. Nagyon hasznos volt számomra ez a találkozás, de gondolom, azzal nem mondok újat, hogy manapság a zeneipar nem a produceren meg a kiadóval való kapcsolattartáson múlik.

Teljesen más irányt vett a szegmens, ma már a közösségi médiafelületek feliratkozói számítanak. Ha ma szeretnék a Carvin/Kiesel endorsere lenni, nem sikerülne, hisz alaptézis, hogy hány követőd van. Ezen a mérőszámon elbuknék.

A közösségi médiaszereplésre, -menedzselésre rá kell kattanni valamilyen formában. A legfontosabb platformokon én is jelen vagyok, de csak akkor posztolok, mutatok meg dolgokat, ha érdemesnek tartom. Nem csinálok belőle rendszert, holott tudom, hogy enélkül nem működhet teljes hatékonysággal.

 

Kinézetre maga vagy a megtestesült nyolcvanas évekbeli rocksztár. Mennyire tükrözi ez az imidzs a zenei világodat, stílusodat, technikádat?

Hosszú ideig szőke volt a hajam, a legtöbben így ismertek meg. Mindenki azt gondolta rólam, hogy egy full 80-as évekbeli glamster vagyok. Ha szőke haj, akkor biztos Bon Jovi, de nem, nem Bon Jovi, nagyon nem vagyok az. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket, de ha szombaton grillezek a családdal, akkor nem a Bon Jovi fog szólni, hanem sokkal keményebb muzsika.

A megjelenés mindig is ösztönös volt valamilyen formában, másrészt meg Andy Ghost irányította a figyelmem ennek fontosságára. De ő is csak úgy adhatott tanácsot, ha nyitott voltam rá. Folyton azon járt az agyam, hogyan tűnhetnék ki a sorból, hisz a legtöbb haverom hosszú hajú volt. Így jött az ötlet, hogy befestem szőkére, és ha vagyunk tízen hosszú hajjal, akkor rám néznek és biztos azt gondolják, ő a zenész.

 

Sánta Miriám kolléganőm a lelkemre kötötte, hogy megkérdezzem, milyen samponnal mosod a hajad?

Azt üzenem neki, hogy fodrász a feleségem, tehát semmi sem véletlen. Amúgy nagyon macerás ez az egész (nevet).

 

És ha már említetted a hétvégi grillezést: milyen zenére grillez Szentkirályi Jani?

A mostani kedvencem a Five Finger Death Punch, ugye ott is beszélhetünk magyar vonatkozásról, hisz az együttes ritmusgitárosa és alapítója Báthory Zoli. A klasszikus bandák közül a Whitesnake a kedvenc, de az sem glam, ugye. Én három glam dal után cukorbeteg leszek. Cukorra tegyünk mézet, csokit, arra porcukorréteget, majd jöhet a tejszínhab (nevet).

 

Valahol úgy nyilatkoztál, hogy ha találnál megfelelő társakat, különösen énekest, akkor újra színpadra állnál. Láttam az Instagram-oldaladon egy közös fotót Jósa Tomival, az Iron Maidnem énekesével. Ez azt jelenti, hogy megtaláltad az énekest?

Hála a Jóistennek, hogy összehozott az élet minket a Jósa Tomival, akivel rögtön az első perctől kezdve megtaláltuk a közös hangot. Ő is váradi, megvoltak a kapcsolódási pontok, én úgy köszöntöttem, hogy ce faci? (nevet) Aztán elkezdtünk a közös munkáról dumálni, mivel Tomi azzal a kéréssel keresett meg, hogy adjam ki a születendő szólólemezét és keverjem meg az anyagot.

Ebből a barátság mellett az kerekedett ki, hogy a hangszer- és éneksávokat is nálam rögzítjük. Öt dal már kész van. A kérdésedre válaszolva, a Tomi lemeze mellett a saját anyagomon is dolgozunk, de most az előbbi élvez prioritást. Egy nagyon érdekes albumról van szó, talán a nyár végére elkészülünk vele. A saját dalaimmal azután kezdünk el foglalkozni.

 

A születendő albumod stílusáról elárulhatsz valamit?

Egyértelműen meg fog mutatkozni a Five Finger Death Punch-hatás. Szeretem a tökös muzsikát. De mondok mást, hogy ne csak mindig velük példálózzak. Szeretem a Dua Lipát. El tudod képzelni? Azért szeretem, mert brutál módon össze van rakva a zene. Olyan dögös popzene, hogy leszakad az arcod. De említhetném Bruno Marsot is.

Visszatérve a lemezemre: a Five Finger Death Punch-hatás keveredik a virtuóz gitárjátékkal. Szó sincs arról, hogy visszafognám magam a rádióbarát megszólalás kedvéért, nehogy megsértsük Marika nénit a sok hanggal. Szóval keményebb vonalra lehet számítani, nem klasszikus rockra, nem glamre. Sőt ebből kifolyólag szerintem be is festem a hajam feketére (nevet).

 

Ma minden a mesterséges intelligenciától hangos. Az AI a dalszerzésbe, a kreatív folyamatokba is belefolyik. Tartasz attól, hogy az emberi tényező, különösen a dalszerzés terén kevesebb teret fog kapni a jövőben?

Ha idevarázsolhatnálak a stúdióba és bekapcsolnám a Pro Tool-t, majd betöltenék egy dalt, amin dolgozom, leesnél a székről, hogy az AI már évek óta jelen van. El tudom képzelni simán, hogy az AI gyorsabban és olcsóbban fog dalokat írni mondjuk egy reklámügynökségnek, viszont bármi történik, az emberi tényezőt nem tudod kizárni.

Az AI tud segíteni például egy olyan helyzetben, amikor játszol egy négyakkordos témát, ami kapcsán úgy érezed, hogy már milliószor megírták, és nem tudsz kitörni ebből a keretből, bárhogy csavarod. A mesterséges intelligencia kiránthat ebből a szürke zónából, amiben a fantáziád működik, és inspiráló alternatívákat mutathat.

A fényképezőgép feltalálása és a festészet közötti párhuzamot érzem találónak ebben a vonatkozásban. A fotósok gondolhatták úgy anno, hogy a festészetnek vége, nem lesz szükség festőművészekre. Az AI inspirálhat egy csomó dologban, de szerintem az emberi tényezőt nem fogja tudni helyettesíteni, bár a jövőbe én sem látok.

Vegyünk például egy MIDI-t. Abban minden alkotóelem tökéletes, ami, ha összeadódik egy dalban, robothangzást eredményez. Nincsenek benne az emberi elcsúszások, hajlítások, a három dimenzió, amiben létezünk, ahogy a fülünk hall. Mondhatjuk, hogy a MIDI is egyféle mesterséges intelligencia. De ha leülsz egy zongorista, egy gitáros mellé, ott jelen van az emberi természetesség, ami a másikban nincs.

 

Hogyan működik esetedben a dalszerzési, zeneszerzési folyamat?

Nemrég találkoztam valakivel, aki azt mondta nekem, hogy egy reggel kész dallal ébredt a fejében. Mondom, ez egyszeri alkalom lehetett, mire megjegyezte, hogy gyakori jelenség. De jó neked, gondoltam magamban.

Esetemben van, amikor egyszerűen gitározom és lesz egy riff. Vagy elrontok valamit és abból adódik valami érdekesség. Sokszor van, hogy bizonyos soundokat, lüktetéseket, melódiákat hallok, és ezekből indulok ki. Mindig változó ez.

Az sem működik, hogy leülök és írok egy dalt. Egy nagy fenét. Ha így lenne, akkor mindennap írnék egy dalt, csak nem biztos, hogy az lesz a végeredmény, amire az ember vágyik.

 

Mitől lesz egy sláger sláger?

Egyszerű a történet, van refréned vagy nincs. Azon kell elgondolkodni, hogy a refrén, amit írtál, stílustól függetlenül hány embernek a fülét simogatja a nyolcmilliárdból. Ugyanúgy kell tetszenie a cukrásznak, mint a zenésznek, vagy a könyvelőnek.

Beethoventől a Für Elise azért lett kapucsengő-hang, mert szép volt az emberi fülnek, sokan azonosultak vele. Nem volt szüksége Beethovennek reklámokra és egyebekre.

 

Kik voltak a legnagyobb hatással rád gitárosként?

Sorolhatnám holnapig. Fontosnak tartom, hogy bárkitől, akár egy helyi zenésztől is lehet tanulni, ha nyitott és okos az ember. A legnagyobb hatást rám Jason Becker és Marty Friedman gyakorolták. Őket a mai napig nonstop tudom hallgatni.

Említs néhány albumot, amelyek számodra meghatározók voltak

Cacophony: Go Off, Whitesnake: 1987 és a rá következő Slip Of The Tongue, valamint a Five Finger Death Punch Got Your Six lemeze.

 

Milyen koncerten voltál legutóbb?

A Mr. Biget néztem meg. Azt gondolnád, hogy gitárosként Paul Gilbert miatt mentem, de Billy Sheehan basszusjátéka érdekelt leginkább. Láttam már őt élőben és a NAMM-on is találkoztam vele személyesen, de most is lenyűgözött, ahogy 71 évesen lenyomta a minimum két órás koncertet úgy, hogy tíz másodpercre nem állt meg.

Úgy jöttünk el a koncertről kedves barátommal, a basszusgitáros és hangmérnök Vígh Arnolddal, hogy innentől kezdve nincs apelláta, amiért 12 óra munka után fáj a hátunk és minden bajunk van. Ha Billy Sheehan így lenyomott egy koncertet ennyi idősen, akkor szó nélkül irány nekünk is másnap dolgozni.

 

Mit fogsz megnézni legközelebb?

Glenn Hughes van soron, akit még nem láttam, hallottam élőben. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hisz nem kopott semmiben, az éneklése kegyetlenül jó, különösen, hogy basszusgitáros. Jobban énekelt a Deep Purple-ben, mint maga az énekes, David Coverdale. Azok a magasak mind a mai napig megvannak.