Eléggé frusztráló a minapi székelyhimnusz-botrány után a román médiát olvasni és nézni: még a láthatóan valamiféle kiegyensúlyozottság-igénnyel fellépő publicisztikák is feldúlt – esetleg gunyoros – hangnemben közelítenek a témához, nem beszélve a magyarellenesség különböző árnyalataiban pompázó véleménydömpingről (itt olyan széles a merítés, hogy meg sem próbálkozunk az áttekintésével).

Kis túlzással az erdélyi magyar médiafogyasztó nagyjából úgy érezheti magát kritikus mennyiségű román sajtóreakció olvastán, mint Csoma Botond RMDSZ-frakcióvezető, akinek nemcsak a felháborodott román újságírók hadával, de George Simion AUR-vezér hőzöngésével is szembe kellett néznie az ügy kapcsán tartott sajtótájékoztatóján.

Mérsékeltebb vélemények azért voltak/vannak a többségi nyelvű közösségi médiatérben (elég, ha Sabin Gherman vagy Cristian Sandache kommentárjaira gondolunk), de a mainstream, „hivatalos” közéleti és sportsajtóban fehér hollónak számít az ilyesmi – ezért is olyan üdítő, ha az emberrel szembejön a következő szalagcím: A székely himnusz, avagy hogyan járta be a sajtót egy nem-téma.

A dévai kiadású Știrile Transilvaniei (azaz: Erdély Hírei) nevű regionális portálon Andrei Nistor fanyar humorral kommentálja a székelyhimnusz-éneklés körül kialakult botrányt. Már megszokhattuk, írja, hogy egyes túlfűtött nacionalisták minden sarkon ólálkodó magyarokat látnak ásóval a kezükben, hogy feltúrják, majd suttyomban a magyar pusztába szállítsák a szent erdélyi földet.

Az ördög azonban a részletekben rejlik, ezért ha közelebbről megvizsgáljuk az esetet, láthatjuk, hogy az ügyet alaposan felfújta a sajtó, szenzációhajhász, nézettségnövelő szándékkal.

A szerző analógiaként a féltékeny feleség példáját említi, aki mindenütt könnyű nőcskéket lát, készen arra, hogy elcsavarják a férje fejét – és megfeledkezik arról, hogy ezzel az attitűddel csak saját gyengeségét és önbizalomhiányát leplezi le.

Érdemes elmondani – emlékeztet a cikk írója –, hogy a mérkőzés helyszínén EGYETLEN román újságíró tartózkodott, a világbajnokságra akkreditált, 32 éves szakmai múlttal rendelkező Emil Hossu-Longin, aki így idézte fel a történteket a gsp.ro számára:

„A játékosok nem énekeltek semmit! Én nem láttam, hogy énekeltek volna! Hogy részletezzem kicsit, ez a mozzanat megismétlődött mindegyik mérkőzés végén. Ez egy olyan szokás, ami még a hazai bajnokságból öröklődött tovább: a csíkszeredai és környékbeli szurkolók eléneklik ezt a dalt (a székely himnuszt – szerk.), a magyar származású játékosok pedig a jégen állnak, szemben a szurkolótáborral. Ők így köszönik meg a szurkolóknak a támogatást. A jégkorongban nem éneklik a nemzeti himnuszokat a mérkőzés előtt, csak utána csendül fel a győztes csapat himnusza. Mi nem nyertünk egyetlen mérkőzésen sem, nem énekelték Románia himnuszát, de létezik ez a szokás, hogy a játékosok odamennek a szurkolótábor elé, azok pedig eléneklik ezt a székelyföldi éneket. Mind a négy meccsen így történt, nem csak az utolsón, amiből kipattant a botrány.”

Ez tehát a szikár tudósítás, onnan, a teremből. De megszokhattuk, hogy nálunk a tények nem állhatnak egy szenzációs hír útjában, úgyhogy egyes újságírók gyorsan „atombombát” fabrikáltak belőle, amire aztán a szavazatokért bármire hajlandó politikusok is ráharaptak.

A szerző szándékoltan faragatlan stílusban („hogy azt a nyelvezetet használjam, amit, tudom, hogy jól ismertek”) fordul a botránykeltőkhöz:

„Hé, srácok, senki nem lop el semmit, akkor sem, ha amazok naponta háromszor éneklik el azt a himnuszt, és még este is! Hagyjátok, faszikáim, hogy énekeljék! Milyen bajotok van velük? Miért ne lehetne joguk erre, ahogy a szászok is éneklik a himnuszaikat, köztük az erdélyi himnuszt is, minden összejövetelükön? (…) Cseréljétek már le ezt a lejárt lemezt, ami arról szól, hogy ezek sértegetnek minket, ha a saját nyelvüket beszélik, ha a saját hőseiket ünneplik és ha a saját szimbólumaikat használják. Azt mondjuk mi – mert erdélyiek és bánságiak vagyunk, akik vagy 1000 éve élünk együtt velük –, hogy nem viszik sehova Erdélyt! Zabálhatjátok továbbra is a miccset, köpködhetitek nyugodtan a szotyit és tekerhetitek egyre nagyobb hangerőre a manelét, mert ezek nem vesznek el semmit tőletek. Erdély itt van és itt is marad, hé, fiúk! És mi is!”

Bennünket itt, Erdélyben az érdekel – vált hangnemet Nistor –, hogyan oldja meg a kormány a gazdasági problémákat, mit kezd a korrupcióval, az egyes románok közti egyenlőtlenségekkel vagy a perspektívahiánnyal, amely egyre több fiatalt késztet arra, hogy külföldön képzelje el a jövőjét.

Hiszen ennek az országnak részei a románok, magyarok, szászok, romák, szlovákok, szerbek, lipovánok és más kisebbségiek egyaránt, akik megőrizhetik a hagyományaikat, nyelvüket, hitüket, himnuszaikat, szokásaikat úgy, hogy közben jó román állampolgárok is maradjanak – összegez a szerző.