Az ember éli az életét ebben a Tündérországban (lásd érsekújvári Gyarmathy Zsigáné terebesi Hory Etelka stb.), amely attól függetlenül az, hogy vannak még hibák, továbbá egyes lakói poszttraumás stressz szindrómában szenvednek, a lehető legkülönbözőbb okokból… szóval éli az életét, ahogy tudja, ráadásul soha nem látott körülmények között, hiszen Trianon óta ilyen jól nem élt… ja, ez az ember történetesen erdélyi magyar… és akkor váratlanul azt látja, hogy az orra előtt felrobban a puliszka. Ne tessék ellentmondani! Az egy szemenszedett hazugság, hogy a puliszka csak a románoké. A miénk is!

És az is szemenszedett hazugság, hogy nem robban. De!

Éspedig akkorát, hogy attól Joe Biden amerikai elnök is azonnal megbotlik, Hszi Csin-ping kínai elnök kezében pedig megreped a teáscsésze.

Na de mi történt, kérdezi a hibák ellenére tündéri életét élni próbáló emberfia? Eljött az Apokalipszis? Felébredt Godzilla? Valaki rátenyerelt az atomgombra? Nem. Az említett szörnyűségek igazi cukinyuszik amellett, ami történt. Az történt, kérem szépen, hogy ebben a Tündérországban… választási kampány indult. Mert ez a Tündérország nem mesebeli királyság, ahol, ugye, nincsenek választások. Sőt, nem is igazi ország, mert úgy alakult, hogy belepottyant egy másik országba, mint légy a csorbába, és azóta, nos, olyan… mint a légy a levesben. Kellemetlen. Nemzetbiztonsági kockázat, például. Jó, most már kevésbé kellemetlen, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt. De azért ki kéne valahogy szedni a léből. Viszont a demokratikus világban ilyet nem tesz egy demokratikus ország. A légy is ember, ugye.

Szóval, ebben a nem-is-ország-Tündérországban választások lesznek.

És ahogy ilyenkor lenni szokott, a szabad és demokratikus választási kampány során az említett magyarokat képviselő párt és érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ is kampányol. (Mellesleg: választhatott volna az RMDSZ ősmagyarosabb jelvényt is, nem a kiköpött hollandi tulipánt. Milyen szép is lenne, ha Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt mondaná be valamely mikrofonba, hogy: Szavazz a gyapjas aszatra!) Szóval, kampányol az RMDSZ. Is. És ebben a kampányban Csoma Botond, a magyar aszatos tulipános párt szóvivője azt találta mondani, hogy a csorbába csöppent Tündérországban az etnikai politizálásnak nincs alternatívája. Na, erre robbant a felvilágosult és haladó puliszka.

Szót emelt az ügyben mindenki, aki az erdélyi magyar közéletben és kultúrában számít (vagy öten):

vannak köztük forradalmár osztályharcosok, tiszteletre méltó professzorok, de profi tollnokok is, akik akár a napi szívritmusukat is hajlandók veretes szövegek formájában szétszórni a szélrózsa minden irányába, ha valaki nyom rájuk egy lájkot. Közös tulajdonságuk, hogy ők is jól vannak (hiszen soha ilyen jól nem élt még a magyar ember, mióta légyként becsöppentünk a csorbába), na és az is, hogy minden olyan alkalommal, amikor az RMDSZ kampányba kezd és a világ sok más pártjához hasonlóan politikai kommunikációt folytat (tehát gyakorlatilag nincs itt semmi különösebb látnivaló), kiütköznek rajtuk a poszttraumás stressz szindróma tünetei.

Ja, még van valami: nem igazán kedvelik a környező valóságot.

És itt arra gondolok, hogy egyáltalán nem kell elmenni addig, amiről Csoma Botond (is) beszél: hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanácsnak nemzetbiztonsági okokból nem lehet magyar tagja, mivel a romániai magyar közösség nemzetbiztonsági kockázatot jelent. És a bántalmazott, megkínzott és megalázott lugosi tornászfiú esetét sem kell felidézni, annak ellenére, hogy a politikai kampánykommunikációban az ilyen kiemelkedően durva esetek működnek, nem azok a mindennapos apró nyomásgyakorlások, amelyek lassú vízként az asszimiláció tengerébe hordják a romániai magyar közösséget (értsd, szevasztok, kikerül a légy a levesből).

Nem állítom, hogy az RMDSZ hibátlan. Miért lenne? Azt sem állítom, hogy az RMDSZ-t nem kell kritizálni. Persze, hogy kell! Azt sem állítom, hogy az RMDSZ az angyalok földre szállt kara. A fenét! Azt viszont állítom, hogy a párt az úgynevezett magyarkérdést valóságként kezeli, ha nem is mindig tud (vagy akar) a kritikusoknak tetsző választ adni. Hirtelen eszembe jut, vajon

Bethlen Gábort mennyien kritizálhatták annak idején, amikor épp a fényességes Portának vagy a fényességes Bécsnek csókolta a kezét.

Na és itt térnék rá az Idióták című 1998-as filmre (Lars von Trier dán filmrendező alkotása). A filmben az történik, hogy van egy maroknyi dán (rendes, jó állással rendelkező jóemberek), akik valamiféle elképzelt forradalmi alapállásból kiindulva hülyének tettetik magukat. Ők így akarják megváltoztatni a világot. Ez egészen jól megy is nekik (kábé annyira, emennyire hülyék), amíg egy szép napon meglátogatják őket az igazi fogyatékosok. Vagyis a valóság. Na, és itt elszakad a nagy világmegváltási film. Az álsikersztorinak az a vége, hogy

az álhülye forradalmárok visszasunnyognak a polgári élet valóságába.

Én igazán nem kívánom senkinek, hogy nap mint nap szembesüljön a romániai magyar közösséget szép csendben (tiszta igaz, nem tűzzel-vassal-falurombolással stb., milyen jó dolgunk is van nekünk) erodáló többségi (román) asszimilációval. Azt viszont kívánom, hogy vegyék már észre a valóságot, hiszen valóban nap mint nap meglátogat minket. (Értsd, a mi soha-jobb Tündérországunkban valóban van magyarkérdés, valóban van létjogosultsága az etnikai politizálásnak, valóban nincs sok értelme az osztályharcnak és egyéb ideológiáknak.) És ne csináljanak úgy, mint a filmbeli idióták.