Romániában sikerült visszaállítani az órát oda, ahol a pontos történelmi időt mutatja

Derűs, október legvégi kora délután. Ferdén pásztázza a napfény az államelnöki dolgozószobát. Klaus Iohannis az íróasztalnál ül. Előtte akvárium, benne aranyhal. Az elnök nézi az aranyhalat. Az aranyhal nézi az elnököt.

Az ajtó mellett álló fogas megpördül a tengelye körül.

– Jó napot, elnök úr!

Az elnök összerezzen. Órájára néz.

– Á, ionopot chivanoc! Pontos, mint mindig.

Reccsen egyet az íróasztal.

– Jó napot, elnök úr!

Az elnök biccent. Az ablak előtt álló karosszék finoman kopog a szőnyegen.

– Jó napot, elnök úr!

Az elnök integet a karosszék fele. A girlandos üvegcsillár halkan csilingelni kezd.

– Jó napot elnök úr!

Az elnök felnéz, elmosolyodik.

– Jó napot uraim! Látom, mind itt vannak. Ezennel megnyitom a titkos tanácsülést.

Ezt a bekezdést csak az olvassa el, aki nem járatos a legtitkosabb államügyekben: a fogas, az asztal, a karosszék és a csillár a legtitkosabb titkos elnöki tanácsadó testület tagjait rejti. Hogy miképpen? Titok! Hogy kik ők? Titok! Az elnök sem ismeri őket, ők sem ismerik egymást, a rossz nyelvek szerint önmagukat sem ismerik.

Az öt államférfi közelebb húzódik egymáshoz.

– Tehát? – kérdi az államelnök suttogva.

A négy bútor mocorog, recseg, kopog, csilingel.

– Itt az idő! Döntenie kell!

– Váj, nehéz dolog ez! – sóhajt az elnök. Acélos arcéle olvadozni látszik. Ám csak a másodperc töredékéig. Az elnök az akváriumban lebegő aranyhalra szegezi kék szemeit. Az felfordul.

– Rendben. Csináljuk!

Odébb teszi az akváriumot, majd kihúzza az íróasztal fiókját, elővesz egy nagy csergőórát, maga elé helyezi az asztalra. Az óra tisztelettudóan ketyeg. A titkos bútorok feszülten figyelnek. Az elnök maga felé fordítja a hátlapot. Méretes piros gomb van a közepén.

– Csavarja, elnök úr… – suttogják. – Jobbra!

Az elnök csavarni kezdi a gombot. Jobbra.

– Jó lesz?

– Nem lesz jó, elnök úr! Még!

Az elnök tovább csavar. A bútorok tovább figyelnek.

– Talán elég lesz már. Az egy óra...

– Sajnos, elnök úr, egy óra nem elég. Ez még nem a pontos idő. Csavarja csak.

Az elnök csavar. Az elnök homlokán verejtékcseppek jelennek meg. A tanácsadók közelebb hajolnak. A mutatók egyhangúan forognak visszafelé.

– Jó lesz már? – kérdi az elnök, hangja enyhén megremeg.

– 1993? Nem, még nem pontos az idő.

Az elnök arca úszik a verejtékben. A szemei már nem kékek. Inkább hamuszürkék.

– És most? – lihegi.

– 1968? Hát… ez sem az igazi, elnök úr.

Az elnök arca falfehér. Remeg, mint a kocsonya. És csavar. A bútorok közelebb hajolnak.

– Na, most már jó lesz, elnök úr!

Az elnök az asztalra dől. Zihál.

– Pontos végre az idő?

– Igen, elnök úr. 1938. október 31., délután 4 óra.

Az elnök felugrik a székről.

– Hogy mennyi?

A titkos bútorok titokzatosan mosolyognak.

– De hát… akkor nem is volt kormány. Akkor…

– Miért, 2021 október 31-én van… izé… volt?

– De hát a vasgárda… a felelősség...

– És a pandémia, meg a felelősség, elnök úr?

Az elnök magába roskad. Aztán felkapja a fejét. Elmosolyodik.

– De legalább Erdély megvan!

Az elnök órájára néz, amely végre a pontos romániai időt mutatja. Elégedetten bólint, majd sorra kezet ráz a fogassal, az asztallal, a karosszékkel és a csillárral.

– Köszönöm, uraim! Remek munka volt! És most, ha megbocsátanak, indul a rep… izé, a vonatom a Riviérára. O visontlatasro!

Az elnök kisiet a szobából. A bútorok békésen szenderegnek a pontos hazai időben.