Miként dolgozzunk egyre többet és legyünk egyre szegényebbek?

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Olyan év következik, melynek során látni fogják, miként sokasodnak az agresszív szegénység fokozódó jelenségéről szóló viták az európai intézmények szintjén és számos tagállamban. A szegénység egyre több, amúgy engedelmes és iszonyatosan dolgos társadalmi kategóriára terjed ki.

A jelenség már létezik és

a nyugtalanító „munkahelyi szegénység” formájában nyilvánul meg.

„A statisztikák azt mutatják, hogy az embereknek van munkahelyük. De nem árulják el, hogy az emberek szenvednek-e azon a munkahelyen, vagy sem… vissza kell térnünk a szociális piacgazdasághoz. Modern gazdaságot kell felépítenünk a XXI. századra és ezt nem tehetjük meg XIX. századi munkakörülmények és társadalombiztosítási járulékok közepette" – állítja Nicolas Schmit munkapiaci és szociális ügyi európai biztos.

Rendkívül súlyos problémáról van szó, mert hozzáadódik az általános és gyakran felmerülő gondhoz, vagyis ahhoz, hogy az EU szintjén létezik egy jelentős méretű, a szegénység és társadalmi kirekesztettség veszélyének kitett lakosságcsoport: 109 millió ember. Ez egy kontinentális szinten – a statisztikák tanúsága szerint – egyenlőtlenül megoszló kockázat. Az EUROSTAT adatai tükrözik a romániai katasztrófát, mely a második helyen áll (Bulgária mögött) az államoknak abban a rangsorában, mely a szegénységi és a társadalmi kirekesztettségi szintet mutatja. Míg Bulgáriában 32,8 százalék a kockázati arány, nálunk 32,5 százalék. Ám a Cseh Köztársasággal kellene ezt összehasonlítani, ahol a kockázat csak 12,2 százalékos.

A „monetáris szegénység” által fenyegetett személyek számát illetően is a statisztikák élén állunk:

hazánkban minden ötödik személy (a lakosság 23,5 százaléka) volt tavaly ebben a helyzetben, ami a legrosszabb helyezés Európában. A legnyugodtabbak a franciák, ugyanis ott 13,4 százalék az arány. A második helyen vagyunk Európában Bulgária mögött – 16,8 százalékos aránnyal – a komoly anyagi nehézségekkel szembesülő személyek számát illetően (nem tudják fizetni a számláikat, nem tudják eléggé fűteni az otthonukat vagy nem engedhetnek meg maguknak vakációzást). Szintén az EUROSTAT mutatja ki, hogy az EU-n belüli gyermekek 24 százalékát fenyegeti szegénység és társadalmi kirekesztettség és ebben Románia abszolút rekordtartó a maga 38 százalékával. Ide kapcsolódik, hogy míg az európai lakosság esetében 28 százalék nem engedhet meg magának egy egyhetes vakációt a lakóhelyén kívül, a románok 59 százaléka volt ugyanebben a helyzetben. A referenciaadatok 2018-ra vonatkoznak és 2019. október 15-én foglalták őket össze.

Ha a szegénységi és társadalmi kirekesztettségi kockázattal kapcsolatos általános adatokhoz hozzácsapjuk az alkalmazottak egyre szélesebb kategóriáinak a „munkahelyi szegénységgel” szembeni egyre növekvő elégedetlenségét,

szerencsétlen és nagyon könnyen robbanásveszélyessé válható kombinációt kapunk.

A primer „dolgozó szegények” („working poor”) fogalom kiterjesztéséről van szó, mely eredetileg azokat a személyeket írta le, „akiknek az év zömében van munkahelyük, de a jövedelem alacsony szintje miatt a szegénységi sávban maradnak”. Az EU szintjén (a Wikipedia magyarázata szerint), „a munkahelyi szegénység mutatója alapján azokat a munkásokat tekinti szegényeknek, akik olyan háztartásban élnek, amelyben a fogyasztási egységre eső jövedelem a szegénységi szint alatt marad (a szociális szolgáltatásokat is magába foglaló standardizált átlagjövedelem 60 százaléka)”.

De a munkapiacok helyzete egyre összetettebb lett, a gazdasági válság időszakában kapott impulzusokra adott válaszként. Változatosabbá váltak a termelési fluxusok szervezési formái, ezzel párhuzamosan növelték az állásonkénti termelékenységi elvárásokat és különféle megoldások jelentek meg (részmunkaidő, darabonként vagy projektenként fizetett otthondolgozás és így tovább), ugyanakkor számos cég olyan tájakra települt át, ahol a munkaerő csábítóbb és ahol a jogrend gond nélkül lehetővé teszi a profit hazautalását. De azoknak az eseteknek a növekedése is megfigyelhető – kedvezőtlen hatású helyzetként –, melyekben

a „szürke munka” a jövedelmek növelésére leggyakrabban használt eszköz,

melynek során sok cég, különösen Európa keleti részében, a hivatalos kifizetést a minimálbér szintjén tartja, azon felül pedig egyenként állapodik meg a különbözetről. Aminek aztán egy sor olyan hatása van, melyek – többek között – az összes társadalombiztosítási rendszert is sebezhetővé teszik.

Még senki sem tudja nagyon jól, hogy mi következik, aminek talán az is az oka, hogy – egy lehetséges válságra készülve – a kormányok nem túlságosan eltökéltek egy egységes európai irányvonal követésében. Normák léteznek, de hiányos ezek alkalmazása, mert rendkívül nagyok a különbségek az egyes tagállamok helyzetét tekintve, melyek között fokozódnak a régi észak-dél és kelet-nyugat tengelyek menti eltérések. Teljesen igaz, amit Giovanni Casale, az európai szakszervezeti konföderáció politikai felelőse mond: „Van eljárásunk a makrogazdasági egyensúlyhiányokra, ezzel szemben semmink sincs a szociális egyensúlyhiányokra.”

Lehet, hogy nagyon rövid időn belül lesz ilyenünk, hiszen számos jel azt mutatja, hogy

rendkívül sürgőssé válik az európai modell szociális dimenziója

és ez kezdi majd uralni az összes jövendőbeli vitát. Éppen azért, mert a témákat – politikailag – fel lehet használni és már fel is használják a populista és szélsőséges diskurzusban az utóbbi évtizedek és főleg az EU bővítése és a volt kommunista szegény országok csatlakozása utáni közösségi megközelítések kudarcára vonatkozó érvekként. Ezért nagyon sokan érdeklődve várják a január 14-én kezdődő nagy vitát, amikor Nicolas Schmit bemutatja majd az európai minimálbérre vonatkozó javaslat első szövegváltozatát, amit aztán megvitatnak majd a tagállamokkal és a szociális partnerekkel. „Ezáltal tisztességes életet lehet majd szavatolni az EU összes polgára számára”, még akkor is, ha „senki sem akar alkalmazni egy specifikus minimálbért az EU-ban.” A vita rendkívül bonyolult lesz, egy „szociális és szolidáris Európa” és egy „szociális piacgazdaságú Európa” politikai kritériumai között egyensúlyozva. Volt már erről szó, de nagy volt és maradt a bérkülönbségek valósága, arról nem is beszélve, hogy egyes országok (az északi gazdagok) nem rendelkeznek ilyen rendszerrel és nem is nagyon lenne okuk erre. 2019 elején a következő volt a helyzet Európában:

… és ez a minimálbérek közötti különbség Európa különböző régióiban:

A most következő vitának, legalább ennek,

érdekelnie kellene a szakszervezeteinket, a civil társadalmunkat és a kormányzati felelőseinket,

nemcsak azért, hogy párbeszédet folytassanak és tárgyaljanak egymással, hanem azért is, hogy – talán rendkívüli módon – közvitákat indítsanak, az európai törvényhozó elé terjesztett különféle változatokat mutatva be a hazai közvéleménynek, felkérve az embereket, hogy csatlakozzanak a (viharosnak ígérkező) vitához, melyet az Európai Bizottság – kötelező módon – elindít majd a szóban forgó témában.

Ha nem, akkor bizonyos idő múlva, amikor a többiek meghozzák a döntést, majd önök is megtudják, hogy miről van szó.