Mennyire „stratégiai” a kommunikáció a járványügyi háború kellős közepén?

Jelen szöveg a Republica oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Állandóan azt hallottuk, mennyire fontos a kommunikálás. A családban, a közösségben, az üzleti életben, a politikában. Ezekben az években az információforrások és kommunikálási módozatok lavináját ismerhettük meg. Megismertük, nagyrészt használtuk is őket, de nem váltak a lényegünk részévé. Otthon ülve most olyan időket élünk, amikor hirtelen a korábbi fő kommunikálási módozat vált korlátozottá – mely éppen a többiekkel meglévő közvetlen kapcsolaton alapult.

Túlélési kényszerből sok területet fognak ezekben az időkben újra felfedezni.

A kommunikáció nem kivétel, ellenkezőleg, az összes többi átalakulás alapját képezi.

Ennek a jelenségnek a figyelemmel kísérése csak egy példa azokra a válság utáni változásokra, melyeket mindnyájan át fogunk élni. Minden pillanat nagyon nagy adagnyi változást tartalmaz. Csak legyünk résen, hogy megállapíthassuk és megértsük.

Ezekben a napokban olyan dolgokat láttam, melyeket a jelenlegi időszakot meghatározó üzenetek távoli felhasználójaként teljesen helyteleneknek tartok. Olyan dolgokat, melyek elsősorban a kommunikáció módjával kapcsolatosak még akkor is, ha az is nagyon fontos, hogy mit kommunikálnak.

Az egyik példa a 2. sz. katonai rendelet rendelkezéseinek a bemutatása volt. A sajtótájékoztatót 19 órára jelentették be. Aztán 20 órára. Majd, bármiféle magyarázat nélkül, 21:30-ra halasztották. Önök közül talán egyesek még emlékeznek arra, hogy 1989 decemberében folyamatosan a „diktátorok” kivégzéséről szóló felvételek bemutatását harangozták be. Akkor is magyarázat nélkül hozták létre ugyanezt a várakozó hangulatot. Ezek a jól meghatározott és be is tartott határidő nélküli várakozások értelmezéseknek, negatív érzelmeknek, találgatásoknak ágyaznak meg – ezek az állapotok viszont nem használnak ezekben az időkben. Pontosan ezek ellenkezőjére van szükség. Betartott határidőkre, egyértelmű információkra, tömör útmutatásokra. De főleg az emberek „gondolati” és „érzelmi” közelségére.

Hiába olvasunk betűket, ha az, ahogy olvassuk őket, nem a nemzet számára szükséges üzenetet továbbítja.

Ezekben az időkben nem elegendő egy írott szöveg felolvasása

(még akkor sem, ha a legfelkészültebb beszédírók műve). Az a fontos, hogy az üzenet érzelmi oldalát azok is átérezzék, akik megkapják. Létfontosságú az az empátia, ami a hallgatók felé sugárzik. Létfontosságú a hallgatókban kialakuló bizalom. Ezek az alkotóelemek bármilyen írásnál fontosabbak, legyen az bármennyire is mesteri. Minél inkább szívből jövőek a szavak, minél hitelesebbek azok, akik mondják őket – annál inkább segíthetnek egy általános pozitív érzelmi szint megőrzésében, ami ebben az időszakban a közösség immunitásához tartozik.

Nagyon is fontos a tájékoztatás, de nem akárhogyan. A kommunikációban a hogyan egyenértékű azzal, hogy mit közöl valaki. A hatóságoknak meg kell találniuk azokat a módozatokat és azokat a személyeket, melyek és akik hatékonyan elláthatják ezt a feladatot. Nem a tisztség számít, hanem az a képesség, hogy pozitív érzelmeket, egyértelmű gondolatokat és gyorsan kidolgozott útmutatásokat továbbítson az embereknek.

Az elmúlt napokban láttam Rafila doktor urat (Alexandru Rafila, a Román Mikrobiológiai Társaság elnöke – a szerk.), aki – szerintem – hozzáértést is, empátiát is, bizalmat is, érzelmet is továbbított. Tehát lehetséges. De megfelelő embereknek kell elénk állniuk, hogy a beszéd befejezése után a hatás megmaradhasson. Nem tisztségek, nem címek, nem betűk és számok száraz felolvasása kell. A király beszéde filmet javasolom annak ábrázolására, hogy milyen átalakuláson mennek át és miként teljesítenek azok, akik megértik a legmagasabb szintű kommunikácoió jelentőségét a nehéz időkben.

A digitális kölcsönhatásainkban is oda kell figyelnünk.

A személyes kommunikáció hiánya miatt bármilyen konfliktus sokkal könnyebben kirobbanhat és sokkal nehezebb elsimítani. Következésképpen az egyik új követelmény az lenne, hogy tanúsítsunk nagyfokú türelmet felebarátaink iránt és amennyire lehet, kerüljük a konfliktusokat. A szolitaritás (magányosság – a szerk.) korszakába léptünk. Ebben a szolitaritásban minden korábbinál nagyobb szükségünk van szolidaritásra. Az emberi érintkezések hiányában a társadalom megosztottsága sokkal könnyebben kialakul és sokkal károsabb mindnyájunkra nézve.

A távmunkának is megvannak a maga kommunikációs kihívásai. Azoknak az embereknek, akik tegnapig mindent ugyanabban az irodában oldottak meg, ma távolról kell megérteniük egymást. A csapat minden egyes tagjának megvan a maga lámpaláza, az őt körülvevő tértől függő eltérő állapota, az információcsere előtti vagy utáni ki nem mondott gondolata. De az emberek még mindig úgy viselkednek írásban vagy telefonon, mintha a párbeszédre élő szóban kerülne sor. Ám a távolsági információcsere nem teljes, hiányoznak belőle a nem verbális elemek és a testi jelenlétből fakadó energia. Ma másképp élünk és dolgozunk, még akkor is, ha erre még nem ébredtünk rá. Éppen ezért párbeszédünk módját hozzá kell igazítanunk az új körülményeinkhez.

Azt hiszem, e válság végén a jelentős változások egyike lesz az is, ahogy az emberek kommunikálnak egymás között és megértik egymást. Azokat övezi majd elismerés, akik képesek voltak a jelenlegi körülményekhez igazítani a viselkedésüket.

Mindnyájan minden nap azt tanuljuk, hogy az új paradigmában éljünk. Egyeseknek azonnal megy, másoknak nem. Ismétlés a tudás anyja.

Egyetlen pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy szavak révén valójában érzelmeket közvetítünk és a szemtől szemben zajló beszélgetések nem verbális üzenetekkel támasztják alá azokat a gondolatokat, melyeket át akarunk adni másoknak. Ezek hiányában (nem, ezeket sem a Zoom, sem a Skype, sem más hasonló programok nem tudják pótolni) más súlya van minden egyes leírt vagy kimondott szónak.

Következésképpen igen, kommunikálnunk kell, de ugyanilyen fontos az is, hogy miként tesszük ezt.