Jelen szöveg a dw.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Az EP klímavészhelyzetet hirdetett. Mire jó ez? A környezetnek? Vagy a pániknak? És miként kell levegőbe röpíteni a demokráciákat? És egy kontinenst? Hát úgy, hogy táplálják a politikai undort, a tömeg bizonytalanságait és a szélsőségességet generáló félelmeket.

Ha Európa saját demokráciával rendelkezne, amely különbözne a tagállamok demokráciáitól, e demokrácia szíve – elméletileg – a Parlamentben lenne. De úgy tűnik, az európai törvényhozó fórumot, ha lehet így nevezni, teljesen más dolgok foglalkoztatják, mint a demokrácia, holott ez kellene legyen az értelme.

Hiszen, íme, teljes erejével visszanyesi a demokráciát,

nihilista módon táplálva az általános pánikot egy szélsőséges ökológia nevében,

amely a romboláson, bontáson és dekonstruáláson kívül mindennek útjába áll. Mivel a demokrácia építése és védelme, a jólét megteremtése technológia és szabad, piaci gazdaság révén, ezzel párhuzamosan pedig a környezet hatékony védelme bonyolult műveletek, melyek kritikus gondolkodást és nyugalmat feltételeznek, semmiképpen sem félelmet.

Látszólag jó szándékokat fejez ki az a lózung, amelynek égisze alatt sor kerül a kapitalizmus, a demokrácia, az európai civilizációk és értékek frenetikus lebontása. Mi lehet nemesebb annál, mint megmenteni a bolygót a vélelmezett klímakatasztrófától? Hát nem tekinthető

megmentő, sőt, kollektivista eszménynek megszabadítani a Földet a profitért szennyező politikusoktól és konszernektől?

Nem állítják Greta Thunberg-féle tinédzserek, hogy „pánikba akarnak ejteni” bennünket, mert egy lángoló házban élünk, melyet azonnal el kell oltani, és csak így lehet minket mozgósítani?

Ezt a célt szolgálja a klímával kapcsolatos „vészhelyzet” lózungja, illetve bármiféle végiggondolás és bármennyire megalapozott ellenvetés megakadályozását szolgálja. Márpedig a rendkívüli állapot és az ostromállapot válságára és sürgősségére utaló kifejezés nem véletlenül terhelt. Hitler ügyesen használta. Mégpedig arra, hogy megszabaduljon a német aggodalmaktól, hogy a saját antiszemita összeesküvés-elméleteit és hisztériáját hangoztathassa, továbbá, hogy az 1933-as választás után önkényes és teljes körű hatalmat kényszerítsen ki magának a német Parlamentben, ami aztán előkészítette a végső kataklizmát.

A totalitarizmusba torkolló félelem, frusztráció, ellenségesség és szélsőségességet generáló hisztéria leckéivel dugig levő európai történelemre érzékeny kereszténydemokraták és sok német liberális az EP-ben elutasította – joggal – a baloldal kezdeményezésének támogatását. Amely baloldal, a Die Welt újság szerint

„politikai elv rangjára emeli a pánikot”.

A kezdeményezés környezeti szempontból nemcsak felesleges, de káros is, tekintettel arra, hogy a klíma vélelmezett „vészhelyzete” megköti az Ursula von der Leyen által vezetett új Európai Bizottság kezét, aki a Zeitgeist nyomására amúgy is megígérte, hogy hangsúlyosan környezetvédelmi politikákat fog képviselni. Gazdaságilag pedig nemcsak Európa gazdáinak okozhat katasztrófát. Hiszen – többek között – csőd felé taszítja az európai autó- és repülőgépgyártók egy részét is, melyek közül nem kevesen végül bedobják majd a törülközőt, az ipari gerincoszlopa utolsó maradványaitól fosztva meg a Kontinenst.

Ki dörzsöli örömében a kezeit?

Európa ellenségei, a versenytárs nagyhatalmak, a szélsőséges mozgalmak, a tekintélyelvű, diktatórikus és totalitárius rezsimek. Mindnyájan nyugodtan köpnek bármiféle környezetvédelmi skrupulusra, de kimondottan érdekük támogatni bármit, ami lerombolja a szabadpiacot, a demokráciát, az értékeket, az emberi jogokat és a jogállamokat. Melyek gajra is mennek, ahogy az európai népeknek – nagyrészt – kezdenek más gondjaik lenni.

Például a félelem attól, hogy többé nem képesek boldogulni a megemelt energiaárakkal. Például az aggodalom az ostromállapot alatt álló életszínvonal fenntartásának egyre óriásibb költségétől. Például a félelem a migrációtól és a mindent lehengerlő bűnözéstől, főleg az olyan országokban, mint Románia, ahol szétverték vagy jelentősen károsították az igazságügyi törvényeket és a büntetőtörvényeket. Például a félelem egy egyre tolakodóbb, egyre agresszívebb, egyre expanzívabb és álhíreket, dezinformálást és propagandát egyre jobban kihasználó Oroszországtól. Ehhez társul egy olyan észak-atlanti szövetség, melyet nemcsak az iszlámista Törökország és az amerikai neoizolacionizmus taszított válságba, hanem Franciaország elnökének felelőtlensége is, aki – mintha ő is a hisztéria prédájává vált volna – „agyhalottá” nyilvánította a NATO-t, miáltal

az orosz veszély komolyan és közvetlenül hátrányosan érinti a kontinens keleti részét.

Ennek ellenére nem kevés kudarcos véleményvezér képzeli azt, hogy figyelmen kívül hagyhatja az említett veszélyt. Ugyanígy figyelmen kívül hagyja az iszlamista terrorizmus veszélyét vagy bizonyos lejárt szavatosságú politikusok alkalmatlanságát, akik a szemekbe hintett portól megvakított szavazók voksainak összeszedéséért állítólagos határozott cselekvést mímelnek, de – jaj – csak akcionizmust produkálnak. Vajon ezt öntudatlanul teszik? Tényleg nem tanultak a történelemből?

Ugyanez a jelentéktelen politikai és kulturális elit ellenben azt hiszi, megengedheti magának a szorongáskeltést és pánikgerjesztést, hadd vesszen a nyugati civilizáció. Például ahelyett, hogy csitítaná a kedélyeket a kritikai gondolkodás, a személyes szabadságok és a teremtő nyugalom eszközeivel.

Nincs már semmi újdonság az ökologista, globalista és neomarxista jellegű nihilizmusban,

mely a haladás és a klíma-közjó leple alatt taktikusan és ideológiailag ügyesen rejti el az emberi jogokkal, a szabadsággal és az alapító értékeket megbecsülő nyugati civilizációval szembeni eltörölhetetlen ellenségességét. Valójában egyik szélsőségesség sem új.