A monarchikus államforma fennmaradásának esélyeiről közöl cikket a Libertatea hasábjain Theodor Baconschi. A jobbközép nézeteiről ismert publicista, Románia egykori külügyminisztere kiemeli, hogy Mihail Gorbacsov – bár történelmet írt – nemrég bekövetkezett halála nem váltott ki akkora világméretű emóciót, mint II. Erzsébet királynő távozása. Általában elmondható, hogy a modern állam- és kormányfők, azaz a demokratikus köztársaságok időlegesen megválasztott vezetői, kevés kivétellel – mint például George Washington, Konrad Adenauer, Charles de Gaulle vagy Václav Havel –, nem vonulnak be egyből a történelemkönyvek lapjaira, vagy hamar elfelejtik őket, vagy ellentmondásos figurák maradnak halálukban is.

A koronás főkkel kicsit más a helyzet.

Európában napjainkban, a gyarmatbirodalmak felbomlását követően mintegy évszázaddal is tíz olyan állam létezik, amelynek monarchia az államformája. A (felvilágosult) abszolutizmusra épülő klasszikus monarchiák történelmi fejlődése törvényszerűen torkollt egy imperialista korszakba, és mivel nem tudták biztosítani az alapvető szabadságjogokat, illetve a nemzetközi békét, „elvesztették a játszmát”, alattvalóik támogatásával együtt. Azt az egyesítő, pártok feletti szerepet viszont, amit az uralkodók szent és sérthetetlen személye megtestesít, továbbra sem képes helyettesíteni semmi.

A legnagyobb, civilizált európai nemzetek a dinasztikus folytonosság révén tettek szert hatalmi státusukra. Maga az európai eszme is az egykori Római Birodalom örökségének köszönheti születését. Sőt, sokak szerint

az Európai Unió is a Karoling Birodalom egyfajta történelmi folytatásaként értelmezhető.

Valóban, a monarchia az állami létnek egy olyan szertartásos dimenziót és szimbolikus presztízst biztosít, amely nélkül a politikai autoritás óhatatlanul erodálódik, a ciklusonként bekövetkező, választásokon alapuló megújulás dacára. Hiába győzött a „demokratikus szenvedély” (Kelet-Európában is), a nép továbbra is falja a királyi családok életéről tudósító divatlapokat, nézi a (valós vagy kitalált) uralkodókról szóló sorozatokat, mint amilyen a Netflix II. Erzsébetről szóló szériája.

Lehetetlen lenne újraírni Tolsztoj remekművét, a Háború és békét republikánus szereposztással

– jegyzi meg Baconschi.

A monarchia iránti nosztalgia nálunk is jelen van, ahol a posztkommunista elitek idealizálták II. Károly Romániáját és erkölcsileg támogatták a tragikus sorsú Mihály királyt.

Van jövője a monarchiának? – teszi fel a kérdést a szerző. A válasza az, hogy valószínűleg nincsen, még akkor sem, ha alkotmányos formában működik, és a királyi szerepkör kimerül a szimbolikus gesztusokban, valódi döntéshozói hatalom nélkül.

Ott, ahol ez a típusú rendszer kibírta napjainkig, lehetséges, hogy fennmarad még generációkon keresztül, de a volt kommunista világban egy monarchikus restauráció nem tűnik valószínűnek.

Nálunk továbbra is jelen van az osztályharc és a bolsevik propaganda mérgező hatása – de amit I. Károly és Ferdinánd alatt a románok elértek, örökké megmarad az emlékezetben.

Jelenleg, a meglehetősen gyenge hazai monarchista irányzat és a koronás fők iránti mondén/politikai érdeklődés az új király, III. Károly tetteiből táplálkozik, akiről köztudott, hogy közel áll hazánkhoz és sokat tesz a transzilván örökség népszerűsítéséért a nagyvilágban. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, figyelmeztet Baconschi:

„… azzal az evidenciával kell vigasztalódnunk, hogy Őfelsége nem Románia III. Károlya lesz (Romániában eddig két Károly uralkodott – szerk. megj.), és meg kell elégednie azzal a bonyolult küldetéssel, hogy nemzet- és államfőként Nagy-Britannia Egyesült Királyságát képviselje. God Save the King (Isten óvja a királyt)!”