Halottak napja a Házsongárdi temetőben (FOTÓKKAL)

Reményik Sándor: Halottak napja

Halottak napja van. Az első,

Mióta döngve hullott Rá a hant.

A Sír tövében egy-egy fénybogár

Csillog. Különben sötét a határ,

S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,

S virág sincs annyi már,

Elpazaroltuk régi ünnepen;

Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,

Ki ma este a temetőbe’ jár.

Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.

S hallatni tompán, fojtottan szavunk,

És aztán: kezet fogni halkan, loppal,

Egyik halott a másik halottal:

Ó, hisz’ mi itt mind halottak vagyunk.

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,

Kitündököl és ragyog egyre szebben

És melegít, mint kandalló a télben,

Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Dsida Jenő: Halottak napján

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,

elköltözött testvérek, boldog árnyak!

Üljetek ma ti halottak-napját,

gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,

nincsenek dimenziói, fájdalmai se;

mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,

mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,

kéményeinket szélvihar döntse le,

holtak, testvérek, sírjatok értünk

hideg esőt!

Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,

melyek a mi novemberi sírjaink.

Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből

a feltámadást.

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón…

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk –

– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!…

Faludy György: Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban

indult a temetőbe a menet,

őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,

hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,

a másik ásót vagy kis gyermeket,

– az enyimek széthulltak a világban –

most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,

fiatal ritkán; csak az öregebbek.

A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát –

feladták a holttal a közösséget,

és feladja önmagát a világ?

Nemes Nagy Ágnes: Halottak napján

Világító rőtszínű fák közt

kígyózik itt a barna út;

nézd csak, amit most megtapintok

a két szemem, egyszer kifut.

A sírokon kis sárga lángok

s dús, bódító virág halom;

a szám mögött virít a fogsor

s lefoszlik majd a két karom.

Itt, ez a kar, ezek az ujjak,

az én karom, az én kezem,

amellyel a fatörzsbe vájva

a nedves kérget vérezem,

út, fény, fák, bíbor, lila párák,

zöld, bűvös, gőzös illatok,

ősz, vér! Kínom remegve csordul;

mert, meghalok.