Falhoz csapják az országot és senki sem fizet ezért?

Jelen szöveg a Newsweek oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Románia két Romániának is elegendő elektromos energiát képes előállítani, de mi fizetjük a legtöbbet az áramért az Európai Unióban. Azon kevesek közzé tartozunk, akik gáztartalékokkal rendelkeznek, de számunkra ez a gáz szintén a legdrágábbá vált az egész Európai Unióban.

Elég volt egy névtelen energiaügyi miniszter egyetlen nyilatkozata a Grindeanu-kabinetből és az áram tőzsdei ára a négyszeresére nőtt. Aztán jött Orlando és Vâlcov bandája a 114-es sürgősségi kormányrendelettel és újra betettek nekünk.

Emlékezzünk vissza: mi volt 2016 decembere után az első lépés?

Megháromszorozták a parlamenti képviselők fizetését. Ezt aztán a különleges nyugdíjak, a lakbérre adott ezer eurók és a mindenféle egyebek követték. Mit csinálnak a pészédések most? A minimálbért emelik – vagyis amellett, hogy újra a falhoz vágják a magángazdaságot, a parlamenti elvtársak még hozzácsapnak 900 lejt a fizetésükhöz.

Tegyük még hozzá: 20 000 kiengedett bűnöző, célzott igazságügyi törvények, bírók és ügyészek megszelídítésére szánt intézmények, a kanapéról egyenesen a köztisztségekbe röpített szeretők hordái. Csak 2019 első hónapjaiban kétmillió román jelentkezett nyugati állásokra – és Dăncilă azzal dicsekszik, hogy újabb 30 000 dolgozót hoz Ázsiából az eltávozottak helyébe.

Ez történt: káoszba taszítottak egy országot, mely visszatérni látszott a rendes kerékvágásába.

Kicsoda? Gondosan kiválogatott emberek: személyiség nélküliek, teljesítmény nélküliek, osztályismétlők, egyszerűen ostobák – pontosan az, amire a szocializmusnak szüksége van, hogy győzelmet hirdessen.

Porrá és hamuvá változtatták a román polgár bizalmát, hogy van még jövője Romániában – és ez súlyosabb, mint a szegénység vagy a járvány. És megbocsáthatatlan.

Senkinek sem kell megfizetnie azért, ahogy az ország ma kinéz? A szemünkbe fog nevetni a tiliormani Dăncila, Orlando, Vâlcov, Carmen Dan és az összes semmirekellő? Ennyi az egész? Igen, persze, azzal érvelnek majd, hogy politikai döntésekért nem viselnek felelősséget – de

Ceauşescunak nem politikai döntésekért kellett megfizetnie?

Ha ezeket nem állítják bíróság elé, azt jelenti, hogy bármelyik szélsőséges pártnak szabad útja van a hatalom felé. Anarchisták, kommunisták, őrültek – bármilyen aljasság esetén mindnyájan hivatkozhatnak majd a politikai döntésre.

És az a nagy baj, hogy a lényegi dolgok ellen indítottak támadást: az egyszerű ember kezd ezekre a nyomorult politikai svindlerekre hasonlítani. Csak két példa:

„Ha egy családban a férj iszik vagy verekszik, ez annak a jele, hogy felesége szívében nincs elegendő bölcsesség és igazi szerelem.” (kivonat a Cum să întemeiem o familie ortodoxă [Miként alapítsunk ortodox családot – a szerk.], Bukarest, Ortodox Könyv Kiadó). Észbontó, nem igaz? Helyettesítsd a „férj”-et „állam”-mal vagy „párt”-tal, helyettesítsd a „feleség”-et „nép”-pel és világos képet kapsz a mai Romániáról. Behódolás, vak engedelmesség, abból kiindulva, hogy

ez a történelmi rendeltetésünk: hogy a nálunk ostobábbak vezessenek bennünket.

A második példa: botrány a Romániai Fogorvosok Testületében (CMSR), egy hölgy – Cutui asszony, Temesvárról – háborút indított a Testület ellen; divatja van a háborúnak, ez megy a diófáddal elégedetlen szomszédtól a mit tudom én melyik kormánypártig.

Nagy volt a szenvedély, még egy fél-éhségsztrájk is volt, mindez a jelenlegi vezetőség leváltásáért. Bármely normális ember a következőket mondaná: tisztázza az igazságszolgáltatás – és az igazságszolgáltatás a Testületnek adott igazat.

A következmény: úgy tűnik, a bíróságok döntése nem számít, a felháborodott hölgy folytatja a botrányt – a belső versengés kezdi áthágni az összes eljárási és demokratikus keretet, pontosan úgy, hogy a szubszaharai Afrikában;

minél inkább közeledik a választás, annál erőteljesebben veszi át a ráció helyét az érzelem.

Két aprócska esetnek tűnik, a pártok nagy „vitáihoz” képest; de a pártoknak köszönhetjük telhetetlenséget és a jelentéktelenséget. Miféle országunk lehetett volna, ha 1990-ben elkészítjük a házi feladatainkat és felfogjuk a kapitalizmust, ha a peresztrojka helyett a vállalkozást és a munkát választjuk?

És mire jutottunk?

Az egyház vakon hajt előre, támogatási szerződéseket ír alá fű alatt mindenféle kolostorokra és szuper-katedrálisokra – ahelyett, hogy erkölcsi támaszunk lenne. A tisztelt papság talán akkor fog válaszolni nekünk, amikor a támogató polgármesteri hivatalok arra panaszkodnak, hogy nincs pénzük fűtésre vagy iskolákra a közösség számára. Az elit – mert az orvosok is azok – azt mutatja, hogy a kocsis tempó a magas polcokra is eljutott, nem csak a falusi kocsmába.

Ebből az országból sohasem csapolták le ennyire az értékeket.

Akiknek volt alkalmuk megmenteni magukat, azok megtették. Az itthon maradottakból néhány százezren utcákra vonultak, megijedve a teleormani agyaras által meghatározott úttól. A többi? Talán túlságosan elfoglaltak, talán elégedettek a megemelt állami bérekkel, talán egyszerűen belefáradtak az undorító remény zaklatásába, amely örökké elszökik előlünk.

Ceauşescuék perén, akármilyen nyomorúságos is volt, nem volt szó sem lopásról, sem megvesztegetésről, sem gyalogátkelőn történő emberölésekről. A nép reménye, az értékei és a lényege elleni állandó támadás, ezek zúzták szét a tergovistyei (Târgovişte) fal előtt. A Nagy Nemzetgyűlés sem számított, meg az sem, hogy nemzeti vezéri tisztségéből a mindenféle talpnyaló által elfogadott politikai döntéseket hozott meg.

Akkor miért számítana most, amikor

a Románia nevű ország óriási értékeit, elveit és lehetőségeit puskázták el ezek az ideológiai hebegők?

Persze, ma nem a tergovistyei fal a megoldás, de azért bíróság elé kellene állítani azokat, akik a tetteikkel gazdaságokat szipolyoztak ki, vagy életeket tizedeltek meg (lásd a Colectiv-tragédiát).

Ha pedig az új kormány, bármelyik is lenne az, nem fog erről beszélni, nem helyezi a felelősséget is a politikai tisztség mellé, azt jelenti, hogy a román állam mindig ki lesz téve az összes ostoba kényének-kedvének, és csak a történelmi szerencse vagy valamiféle geopolitikai blöff szabadít meg néha bennünket a semmirekellőktől.