Egy ostoba osztály és az ő főnöke

A szöveg a Republica oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hihetjük, hogy az emberek ostobák.

Mondhatjuk, hogy nézik a tévét és nyelik a szemetet, amit lenyomnak a torkukon.

Hibáztathatjuk az oktatást, a funkcionális analfabetizmust, az összeesküvés-hívőket, Șoșoacát, a Facebook-ot, az egyházat.

Kereshetünk épkézláb kibúvókat és magyarázatokat tucatjával, de nem léphetünk ki a környezetünkből, nem tehetünk úgy, mint aki hőlégballonnal utazgat e csodálatos katasztrófa fölött.

A kormányzók és kormányzottak közti szembenállás még soha nem volt ennyire nyilvánvaló.

Soha nem volt ekkora a szakadék az emberek és politikusok akarata között. Soha nem volt nagyobb a szakadás az állam és a polgárok között. Ez a valóság: Románia egy kormány nélküli ország. Az állam – elnöki ukázra – megbukott.

Miért? Mert az állam csak akkor létezik, ha hiszünk benne. Az állam nem egy tárgy, amelyet megérinthetünk, nem egy épület vagy egy ember. Az állam egy elképzelt felépítmény, amelybe folyamatosan bizalmat fektetünk. Azok a társadalmak, amelyekben az emberek nem bíznak egymásban, a közösségben, a választottakban és az intézményekben, gyenge, töredezett, perifériára szorult társadalmak. Azok a társadalmak, ahol az egymásba vetett bizalom erős, ahol az emberek a közjó érdekében együttműködnek, könnyebben legyűrik a nehézségeket. Például legyőznek egy pandémiát, mert megértik, hogy az egyetlen hatékony fegyver az oltás.

Az oltás hatékonyságának megértése egyéni tett, az oltásba vetett bizalom viszont közösségi tett.

Bizalom híján az összes közösségi szál elszakad, az intézmények összedőlnek, beköszönt a káosz.

Romániában a káosz állampolitikává vált. Egy bukott, hebehurgya és a politikai számítások rögeszméjében fetrengő kormány egymásnak ellentmondó határozatokat hoz, intézkedéseket módosít egyik napról a másikra, szakértők háta mögé bújik, akiket aztán elfelejt, ha nem kedvez a lapjárás, pókerezik, és az emberek élete, halála a tét. Hogyan lehetne megbízni ezekben a kalandorokban?

Az emberek okkal vonják meg a bizalmukat egy olyan államtól, amely mocskosul bánik velük. Az Olümposzukon ücsörgő elnök, miniszterelnök, miniszterek, politikusok, hatóságok – akiket teljesen lefoglalnak a képzelt isteni színjátékaik – teljesen elszakadtak a valóságtól. Ilyen körülmények között hogy is kérhetik az emberektől, hogy „hallgassák meg a hatóságok tanácsát”? Milyen hatóságokról van szó? A maiakról vagy a tegnapiakról? Milyen tanács? A tegnap esti vagy a ma reggeli?

A közmondásos államelnöki „Teszünk rá!” szétterjedt az egész kormányzatban.

Ez a hozzáállásbeli utánzás eszetlen és együttérzésre képtelen szörnyetegeket szült. Ha megnézzük az esti beszélgetős műsorokat, láthatjuk, miket mondanak, mikkel foglalkoznak, hogy csak a piti kakaskodásaikkal törődnek, miközben képmutató módon siratják a „románok” sorsát. Egyébként éppen az a színlelt „felelősségtudat”, amellyel a románok nevében beszélnek („a románok azt akarják, hogy...”, „a románoknak arra van szükségük, hogy...”, „a románoknak tudniuk kell, hogy...”, „a románok megérdemlik...”), éppen ez teszi őket szörnyetegekké. Egy szombati nyilatkozatában a valóságtól elszakadt bukott miniszterelnök képes volt előállni a berozsdázott mondattal: „A románok hamarosan érezni fogják a gazdasági növekedés hatásait.” Kár, hogy egyre kevesebben lesznek, akik majd megérzik…

Sirivel, az Apple robotjával élénkebb társalgást folytathatunk, mint a teljes miniszteri gárdával.

Mintha alaphelyzetbe állították volna a szoftverjüket – egy régi, Cotroceni-beli szoftverről van szó – gépiesen ugyanazt ismételgetik mind. Az ember kérdezheti őket intenzív osztályról, számlákról, de ha csak annyit mond nekik, hogy jó napot, máris kezdik, hogy „Cioloș menjen a PSD-hez meg az AUR-hoz, ha kormányt akar alakítani”. Andreával, a Vodafone robotsegítőjével is élménydúsabb párbeszédet folytathatunk, mint a tévéstúdiókba meghívott politikusokkal, akiket megbénítanak a pártos százalékok, amelyeknek semmi közük a mindennapi élethez. Tulajdonképpen nem érdekli őket a kormányzás, csak az, hogy kit vonnak majd felelősségre a kudarcok miatt.

Az ország elnöke egy rejtély.

Senki sem képes racionális magyarázatot találni az utóbbi időben végrehajtott akcióira. Még a külföldi partnerek is – ők azok, akiknek a véleményére még ad valamit – oda jutottak, hogy aggódva nyúlnak a telefon után. Mi történik Romániában, mi baja az elnöknek, mi van a fejében, mik a tervei? Ezeket a kérdéseket teszik fel, közvetlenebbül vagy diplomatikusabban, a „nyugati kancelláriák”. Mindenki attól fél, hogy a kudarcos romániai oltáskampány, például, veszélybe sodorja az európai gazdasági helyreállítási erőfeszítéseket. Aztán ott van a bukaresti politikai válság is, amely instabilitást sugall Európa azon részén, ahol Oroszország elég sokat tesz a nyugati típusú demokratikus intézményekbe vetett bizalom aláásása érdekében.

Két hónappal ezelőtt Romániának parlamenti többséggel rendelkező stabil kormánya volt,

amely 30 milliárd euró boldog várományosaként olyan történelmi pillanatban találta magát, amikor megvan a terv is, a pénz is, a politikai nyugalom is arra, hogy építkezni lehessen. Bolondnak kell lenni ahhoz, hogy ebbe belerúgjon valaki. Ma Románia többszintű válságban van (egészségügyi, gazdasági, társadalmi, politikai) és az elnök nem akarja berekeszteni a tohuvabohut. Ehelyett nyílt pártpolitikai játszmákba kezd, bejelent egy kamu miniszterelnök-jelölést, hogy aztán majd előálljon egy parlament által lemondatott miniszterelnökkel, akit a legtöbb szavazattal menesztettek a bizalmatlansági indítványok történetében. Itt nem csak makacsságról, lázadásról van szó, hanem katasztrofális vakságról. És a katasztrófa nem csak az elnöké meg a vidáman dalolva a szakadék fele menetelő PNL-é, hanem az egész országé.

Európa, amely tapsolt és épp átadta neki a Nagy Károly-díjat, mivel ő „Great European a rule of law defender, bridge-builder and statesman” (nagy európai, a jogállam védelmezője, hídépítő és államférfi – a szerk.), szóval Európa döbbenten felfedezi, hogy

az államférfi, akiben bízott, nem egyéb piti politikusnál, akinek nem csak szíve, esze sincs.

Az a hír járja, hogy az elnök urat már nem érdekli a belpolitika, csalódott a halandó emberekben (és jaj, egyre többen vannak!) és egy magas európai tisztségre pályázik, miután leteszi az államelnöki terhet. Jó ideje nem hiszem róla, hogy akár fikarcnyit is törődik az itthoni jobbágyokkal, de legalább a valóság aggaszthatná: egy megbukott ország rosszul mutat a CV-ben. Bármely nyelven is beszélne az uniós állásinterjún az elnök úr, nem nagyon tudja majd megmagyarázni, hogy sikerült jó osztályfőnöknek lenni egy ostoba osztályban.