Codău Annamária napjaink egyik legjobb, legalaposabb irodalomkritikusa, egy alapos olvasó, akit untat a túl könnyű irodalom. Konfliktusa is adódott már kritika miatt, de szerinte ezek inkább csak a neurotikus Facebook-kommunikációnk eredményei. Mi ma a kritika szerepe és státusa, van-e még olvasóformáló hatása, mit nevezünk magas irodalomnak és miért nem kell versenyeznie az instaversekkel, egyáltalán hogyan alakult át az irodalom szerepe az internet és a közösségi média korában – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ.

Irodalmi körökben az egyik legjobb, legalaposabb, legjobb tollú kritikusként szoktak már egy ideje emlegetni téged a mostani magyar mezőnyben. Ez régen azért egy szép státus volt, komoly elismerésnek számított. Mi a helyzet ezzel a státussal most?

Elismerésként jóleső az ilyen emlegetés, köszönöm, sőt, a folytatáshoz egészen erős motivációforrás, de státust szerintem ma nem jelent, illetve remélem, hogy nem – abban az értelemben, hogy a státus valamilyen merev, hierarchikus pozíciót jelent, ami valamilyen módon mindig a hatalommal való visszaélésnek ad lehetőséget. Másrészt sok olyan hangot hallani manapság is, hogy mit képzelnek magukról ezek a kritikusok, ki adott nekik hatalmat, hogy megmondják erről vagy arról, hogy jó-e vagy sem, hogy ilyen módon osztogatják a kegyeket s ítéleteket. Pedig hát ma kevesen vannak irodalomkritikusok, olyat pedig, aki fölülről beszélne és vagdalkozna valamilyen státusérzettől vezérelve, nagyon rég nem olvastam. Vagy azt a közeg nagyon hamar lereagálja. De hát sajnos én is csak a jelenlegi mezőny bizonyos szeleteire látok rá.

A magam részéről a kritikusról annyit tudok mondani – talán egészen naivan –, hogy ő is egy szereplője az irodalmi életnek, szimbiózisban a többivel, aki tőle telhetőleg a legkörültekintőbben igyekszik megírni, hogy mit gondol egy adott irodalmi alkotásról, mit olvas ki belőle. Nyilván vannak olyan nevek, akiknek a véleménye meghatározóbbá válik adott értelmezői közösségekben valamilyen oknál – akár a munkássága, akár a láthatósága, akár egyéb irodalomszociológiai vagy talán pszichológiai oknál – fogva, de ha a kritikustól bizonyos értelemben eligazítást is várunk, akkor szerintem ez elkerülhetetlen, miközben persze fontos ezekre a miértekre reflektálni. Nekem is vannak kedvenc kritikusaim, akiknek az ajánlását hamarabb elfogadom, mint másét, mert a korábbi írásaik alapján megtetszett, ahogyan gondolkodnak és érvelnek, még ha az ízlésünk nem is egyezik.

Kissé árnyalva az előbbit: a rendszerváltás előtt azért volt egy komoly és szigorú kritikai vonal, amely egyáltalán nem az írók ellen dolgozott, de súlya volt annak, amit egy-egy könyvről írtak. A lesújtó kritikák sem voltak ritkák indokolt esetben. Hogy látod, mennyire maradt meg ez a komoly kritikai hagyomány, mennyire szigorúak a kritikák (vagyis ki merik-e mondani a kritikusok, ha valami csapnivaló), illetve hogyan alakult át a kritikaírás és annak olvasóformáló szerepe az elmúlt évtizedekben?

Ha előbb azt is mondtam, hogy kevés a kritikus, ez a kevés kritikus is nagyon sokféleképpen gondolja el és műveli a szakmát, különféle környezetben, az egészen közérthetőtől a bonyolult teoretikus nyelvig, a mindennapi olvasónak szánt írásoktól a szakmát megcélzókig stb. Nem akarom elismételni most az utóbbi évtizedek nagy- és kis kritikavitájának történetét, amelyek éppen erről a sokféleségről, olvasókhoz való viszonyulásról is szóltak. Szerintem az jó, hogy ilyen is van, olyan is, egészen szigorú és szókimondó kritikusok is írnak ma, illetve olyanok is, akik inkább semlegesebb recenziókra szorítkoznak. De az az érzésem, hogy talán mintha a többség inkább óvatos volna – ami még mindig jobb szerintem, mint amikor rossz műveket látunk a szakma által a nyilvánosságban felhájpolva –, és ez sem pusztán magából az irodalomból adódó dolog. Sokkal nehezebben elfogadható a szigorúság, abban az értelemben, hogy olyan társadalomban élünk, amely a negativitást igyekszik minden lehetséges módon kiküszöbölni, a létezés kellemetlen részeit kikozmetikázni stb. És akkor még a közéletünket nem is említettük… Vagy azt, hogy milyen kicsi ez a kortárs magyar irodalmi társaság. Ugyanakkor mást jelent manapság, mondjuk a rendszerváltás előtti időszakhoz képest is, azt hiszem, a kritikusi műveltség, amikor ömlik szembe velünk minden, és kevesen vannak azok is, akik hosszasan írnak irodalomkritikát – mert felemészti őket minden egyéb, amivel foglalkozniuk kell a megélhetés érdekében –, ami miatt mintha a kritikai tudás sem nagyon tudna akkumulálódni.

Egyáltalán van-e még közönség-, olvasóformáló szerepe a kritikának?

Van egy olvasóklub, amelyet régebb én „irányítottam szakmailag”, de aztán átadtam, viszont még mindig járok oda. Nem reprezentatív minta az a 10 ember, akivel havonta beszélgetünk egy-egy kötetről, de ott mindig azt tapasztaltam, hogy van egy erős fenntartás, néha lesajnálás a kritikával szemben, a kritikusi véleménnyel szemben. Még nem sikerült teljes mértékben megértenem, hogy miért. Benne lehet a kritika nyelvének hozzáférhetetlensége az átlagolvasó számára egyfelől, másfelől az, hogy a befogadást szubjektív dolognak szokás tekinteni, ami ebben az értelmezésben az olvasót felszabadítja, a kritikus szavát viszont hitelteleníti. Úgyhogy azt hiszem, direkt módon nincs hatása a kritikának az olvasóközönségre, inkább közvetetten, azok számára, akik elkezdenek keresni valamit, várni valamit az irodalomtól, és ezért fordulnak a kritikai javaslatokhoz. Vagy azok számára, akik közvetítői szerepeket vállalnak, a tájékozódni és tájékoztatni kívánó könyvesboltosoktól kezdve a tanárokig. Sokat emlegetik a napilapkritika (visszahozásának) szükségességét is, hiszen ez formátumánál, nyelvénél fogva szélesebb közönség számára volna elérhető.

Hogyan alakult át az irodalmi recepció a modern korunkban? A könyvek útja ma hogyan néz ki az olvasóig?

A recepció vagy azonnali, vagy – és ez sajnos túl gyakran megtörténik –, ha nem sikerül azonnal reagálni adott új kiadványra, az rögtön el is felejtődik, hisz érkezik a következő, amely kitakarja. Elkeserítő és méltánytalan állapot ez, a szerzők azt érzik, hogy egyfolytában írni és közölni kell, hogy az irodalmi szcénán maradjanak. A láthatóság/láthatatlanság recepcióformáló szerepe, a piaci szempontok dominanciája és a kiadók stratégiázása ilyen téren, az önmarketing szükségessége (?) nyomasztó egyfelől, másfelől olvasóként ebben a dömpingben el is fog az inflálódás miatt érzett kényelmetlenség, türelmetlenség.

És sok minden másról is van itt szó, arról, hogy hogyan figyelünk manapság egymásra, egymás munkájára, azt olvassuk-e, ami oda van írva. S hogy milyen a könyv útja az olvasóig? Sikerkönyvé, sztárszerző könyvéé jóval könnyebb. A többieké keservesebb: vagy a tudatos olvasóra számíthatnak, vagy az olyan közvetítőkre, mint a tanárok, kritikusok, lapszerkesztők, könyves influenszerek, könyvesbolti eladók stb. Arra, hogy barátok, ismerősök ajánlják egymásnak. A film nem szorította ki a könyveket az emberek horizontjáról, de a közösségi média, a streaming meglehet, hogy igen.

Magának az irodalomnak a szerepe hogyan alakul manapság? Valóban csökken a szerepe vagy egyszerűen csak minden korban ugyanezt érzik az irodalmárok?

Annak, akinek fontos az irodalom, aki úgy nőtt fel, hogy mindig bele tudott bújni a könyvek kínálta alternatív világokba, aki felnőttként is fordít időt az olvasásra, annak a számára az irodalom szerepe valószínűleg nem fog sosem csökkenni. Egyébként, a nagytotált szemlélve, az az ember benyomása, hogy egyre kevesebbeket érdekel, vagy hogy társadalmi szinten veszít a jelentőségéből. Egyszerűen gyorsabban kielégítenek jól „kimérnökölt”, reklámok, közösségi média és piac termelte igényeket a gyorsan felkorbácsolható érzelmekre kiagyalt termékek, a macskás videók, a mémek, a bite sized ismeretterjesztő YouTube-videók. Én ezen sokat kesergek, főleg amikor magamon is észreveszem, hogy ha van 15 szabad percem, a kevesebb intellektuális erőfeszítést, türelmet, odafigyelést, értelmezést igénylő dolgok felé fordulok, pedig nekem nagyon jó élmény olvasni, és szeretném, ha más is átélne ilyen jó élményeket.

A Látó folyóiratnál dolgozol, és ha jól tudom rendszeresen szerveztek íróműhelyeket a pályakezdőknek. A kritikaírás iránt érdeklődő jelentkezők vannak köztük? Hogyan lesz az ember irodalomkritikus?

Irodalomkritikus véletlenül lesz valakiből, szerencse folytán, ha kap egy-egy jó szót innen-onnan, buzdítást, felkéréseket. S ha olyan munkahelye lesz, ami mellett ezt folytatni tudja még úgy is, hogy közben sokféle projektet vállal. A pályakezdőknek szóló műhelyek révén igyekszünk a szakmai tudás mellett olyan szellemi környezetet is építgetni közösen, amely valahogyan az irodalommal való foglalkozás értelmét, fenntarthatóságát is, az irodalmi szcénán kívüli hatását is biztosítaná. Kritika iránt érdeklődők is vannak, persze, korábban Láng Zsolt vezetett kritikaműhelyt a Látónál, én az idei nyári táborban tartottam először egy kísérleti dolgot, és mind olyanok vettek részt benne, akik bár a kritikusi pálya első felében vannak, hihetetlenül reflektáltan állnak hozzá a kritikaírás elméleti és gyakorlati kérdéseihez. De mindannyian sok egyébbel is foglalkoznak, ami jó is, szükséges is, viszont számomra érdekes figyelni azt is, hogy a mostani pályakezdők már másképp viszonyulnak a munkához, az ígéretekhez, a határidőkhöz.

A közösségi média miként alakította/alakítja át az irodalmi művek recepcióját és az eladási stratégiáit?

Jó néhány évvel ezelőtt, mielőtt az algoritmusok látványosan megbolondultak volna, bekövettem Facebookon rengeteg kiadót, irodalmi lapot, platformot, azzal a meggyőződéssel, hogy akkor most napirenden leszek az új megjelenésekkel, figyelek mindenre egyenlő mértékben, nagy- és kis kiadókra egyaránt. A felület demokratikusságot hirdető ígéreteinek hamisságáról azóta már meggyőződhettünk, sajnos mindenki kényszeresen beállt a figyelemért való versengésbe, látom, ahogy égnek ki ettől szerzők, kisebb kiadók, mert úgyis csak az fog itt látszani, aki hangosabbat, nagyobbat, hatásosabbat posztol.

Ha jól tudom, előfordult már, hogy a szerző vagy annak közeli ismerősei kommentfolyamban támadtak téged egy negatív kritikáért, holott tudjuk, hogy a szerzőnek illendőbb inkább tanulni a kritikából, mintsem vitatkozni azzal. Ez a hozzáállás mennyire elfogadható, illetve mennyire kezd elterjedni az irodalmi közéletünkben?

A kritikából nem kell feltétlenül tanulni, lehet vitatkozni annak állításaival, sőt. Nem kőbe vésett, végérvényes igazságok vannak benne. Időben, térben ugyanúgy meghatározottak, ugyanúgy van kontextusuk, mint az elemzett alkotásnak magának. De valamit állítanunk kell, valamit gondolunk az olvasott műről adott ponton – és nem a szerzőjének a személyéről (persze arról is gondolhatunk dolgokat, de az nem a kritika tárgya), és ezt érvekkel kifejtjük. Jöhetnek az ellenérvek. A recenzált mű szerzőjének nyilvánvalóan vannak érzelmei, a kritika szerzőjének is vannak érzelmei. Irodalmi közéletünkben legalább félévente van egy vita, jellemzően a Facebookon felbuzogva, ami azonban gyakran egy neurotikus tünet, egymás mellett való elbeszélések halmaza, ritkán szól úgy a kritika tartalmáról, poétikai paradigmák, érvek ütköztetéséről, mint mondjuk ahogy volt néhány éve a Műút oldalán Parti Nagy Lajos Létbüféjéről, inkább a saját sérelmek vetülnek rá az egészre. De nem akarok általánosítani sem. Másrészt ha vita kerekedik, akkor az azt jelenti, van esélye annak, hogy a kritikát is olvassák egyesek.

A Fenyvesi-kritikám óta, ami akkora port kavart, néhányszor a „negatív kritika” kapcsán lettem megkeresve, és ez elgondolkodtatott: mekkora butaság ezt így felosztani, hogy negatív meg pozitív kritika. Ez a jelzősítés mintha azt sugallná, hogy egyébként a kritika nem foglalhat magában értékítéletet, pedig épphogy ez az egyik „dolga”. Másrészt pedig ha egy írásra negatív kritikaként hivatkozunk, nivelláljuk annak az összes állítását, s nem vesszük észre akkor, ha esetleg a kritika igyekezett pozitívumokat is kiemelni, a mű működő részeire rávilágítani stb. És visszacsatolva kicsit a közösségi médiához: azért lett nagy ügy az egész, mert a szerző megosztotta kesergését a Facebookon. Egyébként nem hinném, hogy valaki felfigyelt volna rá.

Az instaversek korában azért néha felmerül bennem, hogy a közösségi média percek alatt, erőfeszítés nélkül fogyasztható alternatív irodalmat generált, amely sokak számára maga az irodalom, vagyis ennyi elég belőle. Az úgynevezett magas irodalom tud ezzel versenyezni?

Szerintem jobb nem versenyezni vagy ilyenszerű kényszerből adaptálódni. Jobb minél inkább ellenállni: az irodalmat azért még mindig a gondolkodás(ra való igény) egy fontos szigetének érzem. A közösségi média is kapitalista logika mentén működik (persze az irodalom is elpiacosodott már a 19. század közepe óta). A médium jellege pedig visszahat a tartalom jellegére is. De nem is állja meg a helyét szerintem a dichotómiákban való gondolkodás, skálái vannak a nyelvi, szerkezeti stb. igényességnek, a fogyaszthatóság kritériumainak, a jelentésrétegek többességének stb. Az ún. „magas irodalom” alkotásainak kiadásakor is felmerülnek sajnos a fogyaszthatóság, vagy inkább eladhatóság szempontjai, ahogyan az instaverseket is fűtheti egy közösségteremtő igény. Számomra a könnyen fogyasztható írások érdektelenek, nem érzem, hogy velem maradnának, unom őket. De elfogadom, hogy mások számára valamilyen azonosulási lehetőséget teremtve lehetnek fontosak. Nem kell minden ugyanolyan legyen s mindenki ugyanolyat olvasson, és már én is egyre kevésbé akarom meghatározni más számára, hogy mi az irodalom, pedig elismerem, van még bennem némi sznobizmus, és fájlalom, hogy ahelyett, hogy bővült volna, egyre kisebb a közös halmaza annak, amit olvasunk. Amit tényleg elolvasunk, nem csak végigmegy rajta a szemünk két reklám között.

Van olyan, hogy magas irodalom? Tényleg lektűrösödik?

Jaj, hát vannak fogalmaink, amelyeket használunk, hogy valahogy megnevezzük, kategorizálhassuk a dolgokat, hogy tudjuk, mire gondolunk, hogy ne kelljen minden egyes beszélgetést definiálással kezdeni. És akkor időnként újragondoljuk, megkérdőjelezzük a fogalmainkat, mert érezzük, hogy ezek már nem, vagy sosem működnek jól, hogy kirekesztenek, hogy alkalmatlanok stb. Amikor magas irodalmat emlegetünk – bár eléggé kelletlenül használjuk már ezt a kifejezést –, jobb híján még mindig, olyasmire gondolunk, ami újat mutat vagy újszerűen mutat meg valamit, ami kifordít önmagunkból, nem sematikus és nem megúszós nyelvileg sem, nem kiszolgálja az igényeket – ahogy Milbacher Róbert írta, heurisztikus funkciója van. Hozzá kell tenni mindehhez azonban, hogy nyilvánvalóan nemcsak a centrum magas irodalma tudhat ilyet, hanem a periféria, a szubkultúrák, a zsánerműfajok is. Nem akarok most belemenni a kánonképződés, az elkülönböződés és a kölcsönhatások, a presztízs kérdésköreibe, mert bonyolult, és egyszerűsíteni sem szeretném a folyamatokat. Van egy megfontolandó tanulmány-esszé még 2011-ből, Bárány Tibor tollából, amely kérdőre vonja előfeltevéseinket az irodalmi értékről, habár azóta szerintem inkluzívabb a szakma, kezd egyre konszenzusosabbá válni, hogy a magas irodalom/populáris irodalom hierarchizálása problémás. Azt tehát nem tudnám általánosítva kijelenteni, hogy igenis lektűrösödik az irodalom, mert nem feltétlenül ezek mentén a kategóriák mentén látom megragadhatónak a kortárs irodalmi termelés problémáit (inkább a Milbacher esszéhez hozzászóló Kőszeghy Ferenc és Bocsik Balázs ajánlásai felé hajlok), miközben az utóbbi években mindenféle kortárs irodalmat olvasva csak nagyon ritkán tapasztaltam heurisztikus élményt.

Tudtommal szépirodalmat nem írsz. De ha írnál, mit írnál, és mi lenne a téma?

Nem írok, most már dacból sem fogok soha. De ha írnék, novellákat írnék néma és láthatatlan dolgokról.