Ajándékunk a magyar kultúra napjára

A Főtér szerkesztőségében három olyan kolléga is dolgozik, akikre irodalmi tevékenységük okán is büszkék lehetünk: Papp Attila Zsolt, Szántai János és Varga László Edgár megkerülhetetlen alkotói a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Régi motorosok, eddig összesen 13 kötetet írtak, szinte magától adódott tehát a – költői – kérdés: mivel ünnepelhetnénk megfelelőbben a magyar kultúra napját a Főtéren, mint az ő alkotásaikkal?

Fogadják hát szeretettel a Főtér kultúranapi versajándékát:

Papp Attila Zsolt

Az erdélyi tenger

– fantázia sirály- és fuvolahangra –

A Király utca fölött sirályok

köröznek. Urbánus tengerérzés:

légvonalban az Adriától

ezernyi kilométer csupán.

Varázsfuvola-hangra szállnak be

a képbe – megjöttek, el se mentek.

Kell itt lennie valahol egy kikötőnek,

mondod,* ez itt egy tengerország,

a vízmélyek felé sodródó

elsüllyedt, megtalált városállam –

talált-süllyedt játék más korokban.

Kell itt lennie egy tengernek is,

mondod, és már hullámzik az utca,

sirályok fejünk fölött, lábunk alatt

halak úsznak a lomha délidőben.

És amikor a kezed ráteszed

a súlyos rézkilincsre, semmi

kétség, a nyikorgó kapun túl

ott vár a sok atlantiszi ember:

Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K.

meg a számtalan nevesincsen

mélytengeri írnok, vendégek

Tengerkolozsvár és Vízierdély

időtlen jelen idejében.

Innen úszva is hazatalálok,

mondod, lassan tempózom utánad,

míg elnyel a Főtér alatt megnyílt

feneketlen Mariana-árok.

*Szántai János: A feltételes kikötő

Szántai János

Robinzonád az elvesz(t)ett szüzesség után

Találkozást...

Belépek a boltba.

Elnézést, itt felejtettem. Vagy mégsem?

Korábban megvolt.

A hentesnél jártam. Meg itt.

Nincs véletlenül egy mérlegük?

Ó, patikamérleg is jó lesz!

Na ugye! Könnyebb lettem.

Az a pár gramm.

A patikuslány, bolygónyi szemekkel.

Kezén égszínkék gumikesztyűk.

Veled...

Itt van ez a kavics. Látja?

Gyerekkorom óta cipelem.

Egyszer elhasaltam rajta.

Itt, ez a sötét csík. A vérem.

Nagyanyám szulfamid port tett a sebre.

Rózsaszín kristályok sarjadtak belőle.

Nemeskvarc.

most...

Rávetettem magam egy lányra

az iskola kapuja előtt.

Meg akartam mutatni neki,

mennyire szerelmes vagyok belé.

Erre a kavicsra esett.

Apámat behívatták az iskolába.

Katonadolog! (Nem csak ezt kúrta el.)

Anyám elfelejtett elmenni.

Anyám sok mindent elfelejtett,

miután rácsavarodott arra a fatörzsre

ott, az Üveghegyen is túl.

Ilyen halálos az első? A második? A hányadik?

hol...

Néztem a külföldi filmeket a tévében:

emberek beléptek a liftekbe, aztán kiléptek.

Máshol.

Majd belehaltam, úgy szerettem volna liftezni.

A központban, ahol laktam,

csak egy mozgólépcső, a nagyáruházban.

Szerettem azt is, jobb híján.

Aztán egy tájékozottabb városlakó mesélte,

ő bezzeg minden nap liftezhet, ha akar.

Hazug! Hol az a Liftország?

Négy (!) gömbrágógumiért rajzolt nekem egy térképet.

Elmentem a helyszínre.

Ott volt. És emelkedtem. Süllyedtem.

Egyre feljebb. Egyre lejjebb.

Kinyílt az ajtó. Emberek álltak előttem.

Olyan nyelven beszéltek, melyet nem értettem.

Liftország lakói.

Ezt a kavicsot szorongattam. Láthatatlanná tett.

Egy ideig tanulmányoztam őket.

Rájöttem: a liftekkel érkeztek a városba.

A mennyből. A pokolból.

keressek…

Nem látta?

Látnia kellett. Hiszen itt él.

Esetleg fényképen.

Pont olyan, mint ez a kő.

Csak nagyobb.

Három tenger mossa partjait.

Vagy öt. Vagy hét.

Kérem, segítsen!

A patikuslány, égszínkék ajkakkal.

Mögém néz.

A kavicsot a mérlegre ejtem.

Porrá zúzza.

Megfordulok.

Odakint delfinraj rojtozza a felszínt.

Kilépek a boltból.

Úszom tovább.

Keresem a szigetet.

Ahol élek.

Varga László Edgár

saigon

hétfőn láttam monszunt kolozsváron

porzott a víz a háztetőkön

úgy esett mint az apokalipszis mostban

fel is raktam hát azt a doors-számot és elképzeltem

ahogy willard százados kinéz a hotelszoba

redőnyének résein és az mondja:

„saigon

a rohadt életbe

még mindig csak saigon”

valami építkezésről méteres habszivacsdarabokat

sodort el a szél

az egyik felakadt a balkonunk előtti hársra

„románia” – mondtad erre dühösen

nem is mondtad inkább csak kiesett a szó a szádon

ahogyan azok a dolgok szoktak mindenhonnan kiesni

amik az istennek sem találják a helyüket:

egy emlékbe megtartott csapágygolyó

amelyről lekopott már az esésgátló emlék

s így a gravitáció is jobban hat rá

egy rég nem használt búgócsiga

nyakkendőjevesztett nyakkendőtű

fagyöngy-karkötő mely nem őrzi már

az egykori szerető illatát

mert megbánta biztos régi bűnét ő (is)

gyermekei s férje boldogok

ő pedig elégedett – a családanyák beérik ennyivel

lemondani az egóról a nőknek mindig könnyebb

s hogy férfi szentből mégis több van

ez is a férfiegóról mond el túl sokat

a „boszorkányok” kiknek azért kellett halni

mert nem az inkvizítort ölelte bársonybőrű karjuk

mert fekete macskát etettek s hajuk is illatos volt

vagy mert éhínség idején egy darab kenyérért

leszopták a pohos apáturat:

ők a szentek – mondom ezt megkésve kissé

anno domini kétezertizenhétben

és bocsánatot kérek egyúttal

az anyaszentegyház nevében

más: augusztus 1-től ismét munkába állok

ideje lesz most hogy már egy éve nem fizettem tébét

és csak kolonc voltam a társadalom nyakában

az nem mentség hogy közben megírtam ezt-azt

munkának csak az tekinthető

ami anyagi hasznot is hajt

ergo csontváry lusta volt akár a föld

picasso meg szorgos mint a hangya

kukorelly szokta mondani

hogy írjon mindenki naplót

az önmegismerésben elengedhetetlen

és hát most amúgy is írnom kéne

muszáj is meg kell is

(ezt meg ugye csak az értheti

akit pont egy ösztöndíjas időszakban

harap tökön az ihlet)

szóval önmegismerés – rohadjon meg

minél többet önmegismerek

annál inkább félreértem magam

szeretem a fákat a nőket a napot meg a tengert

ebben nincs semmi bonyolult – gondoltam

aztán rá kellett jönnöm hogy ennél bonyolultabb mégis

csak a félelem ne lenne

meg az a sötét és jéghideg – de hagyjuk

egyszerű a képlet: néha magasan szárnyalok

máskor meg nagyon mélyen

rossz napok jönnek 74-es évek

és lehet használni gyógyszerként

a szexet meg többféle lassú mérget

lehet is meg kell is

hisz a költészet is rock and roll

csak rosszabb a hangosítás

és nem futja belőle kokainra

szánom korom – de magamat jobban

bár éhezni fázni azt legalább nem kell

az meg az ő bajuk

hogy harmincévesen az anyjuknál laknak

mert saját házuk csak akkor lesz

ha örökölnek egyet

annak meg éppenséggel

egyelőre még az anyu nem örülne

és a szomszédok (megint) elhíresztelték

hogy jenőt (megint) kirúgták az egyetemről

nem lehet azoknak se az orrukat

szaros karóval felérni

de mindegy hagyjuk ezt is

azért mennek a dolgok rendben

az ösztöndíj ha majd végre megjön

vissza lehet adni az adósságokat

és talán még marad pénz elutazni egy hétvégére

talán nem – kiderül – vagy mindegy

közben azt a papírfecnit keresem

amire ennek a versnek a végét már az elején leírtam

nem fog ide passzolni de ideírom azért is

rím is van benne pedig:

van levegő csak nem ott ahol épp kell

belülről lassan fojt meg mint a légmell

csak kiesnek a szavak a számon

még mindig saigon