A Romániát nem érdeklő stratégiai tétek. Mi rejlik a „klímaharc” mögött?

Arról a nagy játékról beszélünk, amely éppen zajlik és amelyhez a játékosok már rég megvásárolták a zsetonokat, annak ellenére, hogy – akkoriban – abszurd mértékben drágák és a sci-fi írók fantáziájának szüleményének tűntek.

Abban a szakaszban vagyunk, amikor a licitálás zajlik és nagyon világosan kezd körvonalazódni bizonyos gazdaságok túlélésének kegyetlen jövőbendőbeli játéka és – ránk nézve sajnálatos módon –

azon nemzetek biztos kiesése,

melyeket olyan politikusok vezetnek, akik éhenkórászok, képzelet, kultúra nélküliek és éppen azért ijedtek, mert semmit sem értenek abból, ami körülöttük zajlik.

Nem látják és így fel sem tudják mérni annak a témának a kivételes, igazi geostratégiai törést okozó értékét, amely – ebben a pillanatban – a konfrontációk (látható vagy diszkrét) hátterét képezi az összes harcmezőn: a klímaváltozások elleni csata. Ez a neuralgikus középpontja mindennek, amiről most vitáznak, alkudoznak és szövetségek terén megkötnek. És normális, hogy így legyen, hiszen a függönyön túl, a többi színpadon, ahol a szuperhatalmak s néhány nagyon hallgatag és hatékony szervezet tárgyalói tartózkodnak, a valódi vita – természetesen – magában foglalja a Friends of the Earth vagy Greenpeace típusú környezetvédő dimenziót, de azt gyorsan túl is haladja, mert el kell jutnia (és ez történik most) a vízválasztó szakasz elejéhez.

És a folyamat egyre gyorsabban zajlik, egy olyan elv alapján, melyet eleinte a Római Klub összejövetelein, majd a Bilderberg-csoport vagy a Háromoldalú Bizottság eminens tagjainak megbeszélésein volt alkalmam hallani:

a fejlődési modellek szintjén elkerülhetetlenné vált a törés,

csupán egyetlen dolog burkolózik sűrű ködbe, nevezetesen a jövendőbeli civilizációs ugrás mélyreható természete. Ugyanúgy zajlik majd, mint a korábbi ipari forradalmak, elsősorban bizonyos game-changer típusú rendkívüli technológiák felhalmozódásával? Nem, állítják, ez már nem lesz elegendő, mert a bolygó és az emberi faj túlélési tényezőjét is be kell venni a képletbe, mivel mindkettőt a kihalás fenyegeti, nagyrészt azért, mert a primer források vad fogyasztása túllépte a határt. És eljött az elszámolás pillanata.

Amit Trump arra hivatkozva utasított el, hogy a változások kérdése csak „fake news”. Következésképpen nem létezik. Ez azt jelenti, mint láthatják, hogy kivezeti az AEÁ-t a klímaváltozás elleni közös harcra vonatkozó globális megállapodásból annak ellenére, hogy – technikailag – sokasodnak a tudósok kétségbeesett jelzései arról, ami az ajtón kopogtató példátlan katasztrófa lesz.

Érdekes, hogy

az amerikai elnök – ezen a területen is – a végsőkig fokozza az elszigetelődés politikáját:

egy régi termelési modelleken és azok által feltételezett óriási nyersanyag-fogyasztáson alapuló fejlődési képlet iránt kötelezi el (úgy gondolom, hogy hosszú és nagyon hosszú távon) az AEÁ-t. A nemzetközi kapcsolatokban máris kezdik megérezni az effajta kivételesség következményeit. Plusz ott van az ukrán botrány, mely óriási károkat okoz majd az AEÁ, mint szövetséges hitelességének.

De aminek bennünket érdekelnie kellene – és talán megpróbálunk találni egy hasznos magyarázatot: a klíma kérdése. Miért lett a klímaharc a Nyugat (mínusz AEÁ) és Kína közötti nem-ideologikus közeledés alapja? Itt már végrehajtották azt a módosítást, amelynek az Új Selyemút a jelképe, a számos tengeri és szárazföldi övével.

Van rá magyarázat?

Persze: az az igény, hogy

minél hamarabb rákapcsolódjanak egy olyan projektre,

melynek keretében közösen takarékoskodnak a forrásokkal és olyan projekt hasznára fektessenek be újra, mely természetes generátora a pénznek, a fejlesztési lehetőségeknek és esélyeknek. A „karavánelv” a kulcs: a kincseket, a forrásokat, a nyersanyagokat szállítani kell a hasznosításukhoz és minél olcsóbb a szállítás (amit együttműködés szavatol és közös szerződésekkel biztosítanak be), annál jobban nő az új megoldások vonzereje. Például, érveltek a kínaiak (és most abszolút mindenki egyetért azzal, hogy a költségek terén ez az azonnali megoldás), nagysebességű vonatokat mozgató vasúthálózattal kell biztosítani a fő interkontinentális szállítást. 230 km/h sebességű teherszállítással fednek le nagyon nagy távolságokat, ezzel kiváltják a közúti szállítás rémálmát és a tengeri és folyami szállítás lassúságát, melyeket tartalékmegoldásoknak tartanának meg a primer hálózat végpontjainál.

Bár ígéretes és érdekes, még mindig

nem lenne a geostratégiai viszonyok megváltozásának meghatározó tényezője, ha nem létezne a második elv,

a minden egyes útvonal mentén lévő államok együttműködő részvételi rendszerben történő érdekeltté tétele, melynek alapján az illető államok tudhatják, hogy mit, hogyan és milyen áron képesek majd bármilyen forrást exportálni, optimálisan kalibrálva az ipari erőfeszítését.

Van még valami. És azt hiszem, ez lesz az igazi csapás – ami közvetlenül kapcsolódik a klímaharchoz –, amelynek bejelentésére a kínaiak és régebbi vagy újabb partnereik készülnek, méghozzá globális szinten: az elektromos járművek gyártási erőfeszítéseinek újraméretezése. Számos forrás a kínai és európai gyártók közötti, a lítium-ion akkumulátorokkal kapcsolatos megállapodásokról beszél, ez lévén az a stratégiai kulcs, melyet Peking tökéletesen működésképesnek ítél.

Abban a pillanatban következik be a nagy törés, valószínűleg azért, mert Kína most

az ilyenfajta akkumulátorok globális termelési kapacitásainak a kétharmadával rendelkezik

és már most ott gyártják a világ elektromos járműveinek felét. Most olyan szerződésekről folynak tárgyalások, melyek lehetővé teszik a területen tevékenykedő nagy kínai konszernek belépését Európába és együttműködések elindítását hasonló európai vállalatokkal. A sokk óriási lesz és – máris – a benzinen alapuló járművek eltűnéséről (a gázolajon alapulók már bejelentett eltűnése után) és ebből következően bizonyos nemzeti gyártók túlélési horizont felé történő újrakalibrálásáról beszélnek.

Bennünket érdekel egy ilyenfajta lehetőség, egy igazi civilizációs sokk megjelenése?

És mindenki (aki akar, tud és képes) igyekszik, amennyire tud. Itt van, például, a Franciaország és Kína által tegnap (november 5-én – a szerk.) aláírt szerződések adatsora: 15 milliárd dollár értékű együttműködési szerződések légügyi, tiszta energiával, mezőgazdasággal és élelmiszeriparral, pénzügyekkel és áramtermeléssel kapcsolatos területeken, egy GPL-terminál és tárolási övezet felépítése Tiencsinben, valamint egy 230 kilométeres gázvezetéké Pekingig, egy használtüzemanyag-kezelő üzemé és a többi. Ugyanakkor a „pekingi felhívásban” a felek megerősítték a párizsi klímaegyezmény melletti határozott kiállást.

Mi pedig továbbra is messziről nézzük mindezt, szotyihéjat köpködve és mindenkin gúnyolódva.

Mi mást tehetnénk, amikor – ismerik a mondást – aláírunk egy szerződést és aztán csak nézünk, hogy ezen valakik megsértődnek és úgy járunk, mint az ukránok, akiket a sorsukra hagytak az amerikaiak?