A kocsmai értelmiség egy nagy értéke a társadalmunknak – Interjú Kovács Zsolt kvízmesterrel

A csíkrákosi származású, jelenleg Szatmárnémetiben élő Kovács Zsolt egyetemi évei alatt kommunikációt tanult, majd kidolgozta saját „kvízműsorát”. 2023-ban sikerült megdöntenie egy amerikai kvízmester, Jason Hinkledire 2014-ben felállított rekordját: az addig leghosszabb kocsmakvíz 33 és 8 perc volt, Kovács Zsolt szatmári csapatával ezt 34 óra 35 percre tornázta fel.

Kezdjük egy számodra valószínűleg banális, de fontos kérdéssel: ki, mi is az a kvízmester? És hogy válik valaki azzá?

A kvízmester kvízkérdéseket író és prezentáló ember, illetve az, aki ezt magas szintre emelte, emeli. Az, hogy én Erdély kvízmestere vagyok, szerintem azt jelenti, hogy értem, érzem az erdélyi ifjúságot, az embereket, értem az itteni közönséget, a mozgatórugókat, tudom, hogy milyen témák mozgatják az itteni embereket. Ezek ismeretében tudok olyan kérdéseket összerakni, amelyek szórakoztatóak, relevánsak, amelyek a közösség valamely problémájával foglalkoznak – olyan formában, amely megállja a helyét egy baráti vagy családi beszélgetésben, de közben akár vitára invitálja, ösztönzi a résztvevőket.

Lépjünk vissza az időben: hogyan ismerkedtél meg ezzel a játékkal, időtöltéssel?

Kolozsváron tanultam hat évet, kommunikáció szakon végeztem az egyetemen, majd mesteriztem is, és tulajdonképpen valamilyen formában már ott is ezt tanultam, mármint például azt, hogy miként kell prezentációt készíteni, hogyan kell tömeg előtt beszélni, megszoktam a saját hangomat, azt, hogy kiálljak száz ember elé. Továbbá az egyetemi évek segítettek abban, hogy választékosabban beszéljek, figyelmesebben, átgondoltabban. A kolozsvári évek alatt kezdtem el kvízekre járni, magyar és angol nyelvű kocsmakvízekre, amiket nagyon szerettem. Aztán Szatmárnémetibe költöztem, ahol nem voltak ilyen események, de találtam egy kocsmát, amelynek vezetői szerettek volna valami ilyesmit, mondjuk kvízeket szervezni. Úgyhogy, én azt mondtam, hogy megpróbálom megszervezni, lebonyolítani a dolgot. Voltak elképzeléseim, hogy hogyan kéne, mert Kolozsváron láttam olyant is, ami tetszett, olyant is, amit nem. Szóval belevágtam, és hát azóta eltelt több, mint ötezer kvíz. Az elmúlt öt évben sokat változott a módszertan, hisz már az első pillanattól nagyon támaszkodtam az emberek visszajelzéseire is. Majd idővel más városokból is érkeztek felkérések, így ma már öt városban tartok kvízesteket minden hónapban, rendszeresen. Ez két éve zajlik Erdélyi Kvízbajnokság néven, a döntője minden évben Kolozsváron zajlik.

Szóval kvíz előtted is volt Erdélyben. Mi újat hoztál te?

Persze, a kvízt nem én találtam fel, a hatvanas évek Angliájából indult, a műfaj lényege az volt, hogy délutánonként értelmiségi emberek, fiatalok összegyűltek játszani. És ez például egy hétköznapi napon kedvező volt a helyszínt adó kocsmának is, mert teltháza volt egy olyan nap, amikor egyébként nem lenne. Illetve kedvező volt az embereknek is, mert egy kicsit megtornáztatták az agyukat. Win-win helyzet. Romániában, Erdélyben meg már létezett akkor is, amikor Kolozsváron éltem, létezik most is Budapestről származó magyar nyelvű kvíz, de annak a módszertana eltérő az enyémtől. A nagy különbség az, hogy az én kvízestjeimet egy-egy külön előadásként kell felfogni: mindeniknek van egy adott témája, ami igazodik a közönségi igényeihez, az aktualitásokhoz, társadalmi témákhoz. Volt, hogy az ukrán-orosz háború, volt, hogy a fiatalkori drogfogyasztás volt a téma, volt, hogy a gasztronómia, és így tovább. Ezek az alkalmak tulajdonképpen háromórás audiovizuális élmények: száz kérdést tartalmaznak, hallgatunk zenét, nézünk képeket.

És milyen a közönség? Például korosztály tekintetében?

Városonként egy picit változó, hogy milyen, de a fiatal felnőttek jelentik az elsődleges célcsoportot - valószínűleg azért is, mert én is egy fiatal felnőtt vagyok, így őket értem, ismerem a legjobban. Egyébként az, hogy Székelyföldről jövök, majd éltem Kolozsváron, aztán a szórványban, hozzájárult ahhoz, hogy (jobban) értsem az erdélyi közönséget.

A közönség életkora a kisebb városokban, például Sepsiszentgyörgyön vagy Nagykárolyban kicsit felfele tolódik, tehát az ötvenes korosztály is jár a kvízestjeimre. Alapvetően 18 év feletti közösséggel számolok, mert mondjuk, hogy szükséges a 12 osztály adta alapműveltség, tudás a kérdések megválaszolásához, de azért van olyan, hogy akár tíz, tizenegyedikes tanulók is részt vesznek. Másfelől nagyjából értelmiségi emberek – szoktam is mondani, hogy a kocsmai értelmiség egy nagy értéke a társadalmunknak, gondolj csak Pilvaxra, kocsmában beszélgető emberek forradalmakat tudnak kirobbantani. A kocsma nem feltétlenül lerészegedést jelent, azt, hogy leiszod magad a sárga földig, hanem beszélgetések, a közös gondolkodás helye lehet.

Szóval a kvízezés kicsit elitista?

Két dolgot külön kell választani: van az Erdélyi Kvízbajnokság, ez az öt városos dolog, ahol már ismerem a célcsoportomat, tudom, hogy kik járnak oda, tudom, hogy mi érdekli őket, rájuk szabom a kvízműsort. Ezek visszajáró emberek, mondhatni elég magas szinten űzik már ezt a dolgot, és a kérdések megírásakor is kell ehhez igazodjak. A másik, hogy sok helyre hívnak országszerte kvízeket tartani, falunapra, szülinapra, orvosi konferenciára, osztálytalálkozóra vagy épp a Kolozsvári Magyar Napokra. Ezekre az alkalmakra másként áll össze a műsor, más igényekhez igazodom. Mindig igyekszem, hogy miután felkérnek, néhány kérdés által kicsit megismerjem a célcsoportot, és annak függvényében állítom össze a kérdéseket, amit megtudok róluk. Ha a szülinapodat fel akarod dobni egy kvízzel, akkor én elsősorban arra koncentrálok, hogy amit összerakok, az szórakoztató legyen, beszélgetésre ösztönözzön, az értelmi kihívás csak egyik összetevője a dolognak.

Meg lehet élni a kvízmesterkedésből? Vagy ez egy másodállás esetedben?

Másodállás. Főállásban a Szatmár Megyei Múzeum kommunikációs referense vagyok. Hogy meg lehet-e élni belőle, az egy szubjektív dolog. Én a szívemet-lelkemet beleteszem, és valószínűleg azért ilyen, amilyen. Próbálok néha egy kicsit vállalkozásként is gondolni rá, de végső soron azért csinálom, mert nagyon szeretem, mert egy olyan közösség épült eköré, amiben nagyon jól érzem magam, otthonosan. Szerintem a kvízezésnek a közösség a legnagyobb értéke. Persze képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy nem próbálom megtalálni ennek az anyagi vonzatát is, így természetesen, ha a szülinapodra meghívsz, akkor annak van egy költsége – megfizeted, hogy elmegyek, hogy legyártok egy szellemi terméket, hogy szórakoztatok, hogy hazautazom, hogy kinézek valahogy.

És egyszercsak kitaláltad, hogy rekordot kéne dönteni. Hogy jött ez az ötlet?

Nagyon egyszerűen, a közösség miatt. Szatmárnémetiben kezdtem ezt el, itt van nyolcvan aktív csapat, mindenik öt fővel, tehát körülbelül négyszáz ember, aki benne van ebben a kvízmozgalomban. És ezek az emberek szeretik egymást, szeretik ezt a közösséget, szeretnek ebben lenni, alig várják a kvízeket. Én tulajdonképpen csak témát adok nekik, amiről beszélgessenek – szabadon, mert ugye a kocsmának ez a nagy előnye, hogy nincsenek tabutémák. Ha éppen az aranyér megelőzéséről akarunk beszélni, akkor lehet arról. Ez a kocsma előnye mondjuk egy színházhoz képest, hogy nincsenek megkötések. Szóval ennek a szatmári közösségnek szerettem volna adni egy közösségi élményt, így utánanéztem, milyen lehetőségek vannak kvíz világrekordok kapcsán, és akkor találtam ezt, a leghosszabb kvíz rekordját. Ezt egy amerikai kvízmester tartotta 2014 óta. Végül a mi eseményünk 34 óra 35 perc és negyven másodpercet tartott, ezálatt én végig ott voltam, feltettem több ezer kérdés, a csapatok meg rotációban váltották egymást. Borzasztó nagy közösségi élmény volt. Az, hogy bejutottunk a rekordok könyvébe, csak a megkoronázása volt ennek az élménynek.

Ezt kellett rögzíteni, vagy jött valaki a Guinness-bizottságtól szemtanúnak? Hogy zajlik az ilyesmi?

Két verzió van. Az egyik akkor játszik, ha van sok pénzed, úgy tíz-tizenötezer euród, mert körülbelül ennyibe kerül, hogy valaki kiszálljon a bizottságtól, hogy a helyszínen tanúja legyen és hitelesítse a rekordot. Ha sikerül, ő a végén a kezedbe is adja a diplomát. A másik az ingyenes verzió, amikor leteszed a papírokat, hogy mit szeretnél, majd küldenek egy szabálykönyvet, az nekem 28 oldal volt. Benne volt, hogy miket kell betartsak, hogy hitelesíthessék a világrekord-kísérletemet. Például kétkamerás vágatlan felvétel kellett az egészről, percenként fel kellett tegyek egy kérdést, tehát a 34 óra alatt több mint 2000 kérdésre volt szükség, kellettek szemtanúk – köztiszteletben álló személyek, két digitális óra, és így tovább. Az angol nyelvű beszámoló benyújtása után 12 hetük van választ adni, így kaptam csak most szeptember választ, illetve egy elismerő plakettet.

A többi erdélyi kvíz konkurenciát jelent, vagy jó, hogy színesítik a palettát?

Jó, hogy vannak, jót tesznek az embereknek. Úgy képzeld el, hogy például többféle színház is meg tud lenni egymás mellett, szóval többfajta, különböző logika mentén zajló kvíz is megfér egymás mellett. A magyarországi kvízekkel ellentétben például nálam teljesen ki vannak tiltva a telefonok, minden csapatnak van egy doboza, abba beteszik az elején a mobilokat, és a kvízest végéig nem nyúlnak hozzájuk. Nekem fontos, hogy az emberek ott legyenek teljesen, agyban, hogy beszélgessenek, ne Facebookozzanak.

Milyen visszajelzéseket kapsz? Mit szeretnek az emberek a legjobban a kvízezésben?

Alapvetően azt, hogy kiszakadnak a mindennapi rutinból. Minden évben szoktam kérni visszajelzést, és alapvetően azt látom, hogy például a kisvárosokban nagyon nagy érték egy aktív szórakozási forma. Ad egy keretet annak, hogy az emberek kimenjenek a kocsmába, ahol aztán jól érezhetik magukat, beszélgethetnek hasonló emberekkel.